𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 ℂ𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́3️⃣ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟|

🍫51.🍓

Taehyung szemszögéből:

Idegesen járkálok fel-alá a kórházban. Már több mint négy órája itt vagyunk de még mindig csak annyit tudunk hogy Kookot azonnal a műtőbe kellett vinni és hogy Jiminnek vérátömlesztésre van szüksége. Isáról is mondtak valamit, de arra valahogy nem figyeltem. Nem is tudom miért.

- Tae, nyugi. Ülj le egy kicsit, az hogy idegeskedsz nem gyorsítja meg a műtét folyamatát - próbál megnyugtatni Jin. Ő, Nam, Hobi és Jiho aggódó tekintettel követik minden egyes léptemet már órák óta.

- Nyugi?! A pasim egy kibaszott ember lett! Nem gyógyul úgy mint egy farkas! Mikor oda értem, egy kibaszott fa rúd állt ki belőle! Láttad te mennyi vért vesztett!? Mindent beborított! - emelem meg hangom és még mondanám, de feltörő könnyeim miatt nem tudom folytatni.

És az egészért csak és kizárólag magamat tudom okolni. Nem hittem Isának, és csak húsz perccel később indultam el, miután Kooknak már haza kellett volna érnie, mégsem hívott és mikor én tettem, nem vette fel. Ha egyből elindultam volna, talán nem sérült volna meg ennyire! A többiek egyből elindultak. Mindenki ott volt mire én odaértem és már el is intézték azt az öt fickót. Jiho, Hobi, Jin és Nam tudtak hinni Isának, vagy ha nem is hittek neki, biztonság kedvéért elmentek. Én viszont semmit nem tettem!

Jimin súlyosan, Kook pedig életveszélyesen megsebesült! Ha elveszítem őket én...én... nem tudom hogy élném túl. Nem tudom elképzelni az életemet Kook nélkül. Azt a két hónapot is csak a többiek miatt tudtam átvészelni és mert sosem halt meg bennem a remény. Nem tudtam elfogadni hogy meghalt. Most viszont ha meghal az nem csak találgatás lesz.

Egyszer csak lépteket hallok magam mögül, úgyhogy 180 fokos fordulatot veszek és amint meglátom a már ismerős dokinak az arcát, egyből elé sietek.

- Doktor úr! Hogy van? Túléli? Mi van vele? - bombázom egyből kérdésekkel.

- A műtét sikeres volt, viszont fontos szervei sérültek. A felépülési folyamat hosszanti lesz és még az sem biztos hogy teljesen fel tud épülni. Emellett ... kómába esett. Nem tudjuk mikor fog felébredni.

A szám elé kapom a kezemet és könnyeim egyből utat törnek maguknak. Egyszerre könnyebbülök meg amiért életben van és szorul össze a mellkasom a "kóma" és a "nem biztos hogy teljesen fel tud épülni" szavainak hallatán. Jiho siet mellém elsőként és vállaimnál fogva megtart hogy ne essek a földre.

A telefonom ekkor kezd el ismét rezegni. Meg se kell néznem hogy tudjam, anya az. Egy szó nélkül jöttem el otthonról és azóta semmi életjelet nem adtam magamról. Valószínűleg már nagyon aggódik.

Nam egy szó nélkül húzza ki a zsebemből a telefont és nézi meg a rajta lévő feliratot, majd rám pillant. Bólintok, hogy vegye fel nyugodtan, úgyhogy így is tesz, és füléhez emeli a készüléket. Én most nem tudok megszólalni. A sírás kerülget. Hányingerem van és szédülök. Olyan mintha egy rémálom lenne az egész és azt is kívánom hogy az legyen. Csak egy rossz álom.

- Halló. Jó estét Mrs Kim - szól a készülékbe Nam. - Nem, itt van mellettem. Jól van. Aaa kórházban vagyunk, de ne aggódjon, nem Tae miatt.... Igen, itt van mellettem.... Nem, most nem alkalmas. Kookra és Jiminre rátámadtak. Mindketten súlyosan megsérültek - ezt követően Nam hosszabb időre elhallgat, valószínűleg anya nagyon kiakadt hogy megint Kookról van szó. Azt hiszem nem nagyon kedveli. - Rendben. Viszont hallásra - bontja a vonalat Nam és felénk fordul. - Anyukád jön érted.