Ismeretlen Extrákkal

49.

Mikor észbe kapok, hogy valamit reagálnom kéne a könyörgő tekintetére, becsapom az ajtót.
Se szó, se beszéd egyszerűen bebasztam a szeme előtt. Hát tudja ám kivel szórakozik...
Kezdek attól félni, hogy valójában skizofrén. Egyszer így, egyszer úgy. Egyszer gonosz, aztán dühös, utána csak leszarom stílusban viselkedik, most meg... Játsza itt a hős szerelmest, mintha ez normális dolog lenne.

Mikor pár órával ezelőtt kiviharzottam onnan, azt hittem világos lesz számára, hogy ennyi volt.
Ezek szerint nem.

- Kérlek - kopog újra. 

Az ajtónak támaszkodva hallgatom. Mintha érne valamit az erőm, ha be akarna jönni.

- Sajnálom.

- Menj el! Nem akarlak látni! Azt hittem világos volt a reakcióm! - kiabálom az ajtón keresztül.

- Megbeszélhetnénk?

- De hisz azért mentem oda! Te pedig világosan kiadtad az utam. Ne nehezítsd meg. Menj el!

- Adj még egy esélyt. Szeretnék veled beszélni.

- Nincs miről. Hiba volt, hogy odamentem. Hiszen együtt sem voltunk, Árész! Csak szexeltünk egymással!

- Tényleg elhiszed, hogy csak ennyi volt köztünk? - kérdezi kis habozás után.

- Te mondtad, én pedig tiszteletben tartom. Ráadásul nem úgy tűnt, mintha annyira hiányoznék... Úgyhogy hidd el, nem akarok tőled semmit! Még csak beszélgetni sem!

Nem válaszol. 
Nem szándékozom beengedni, úgyhogy remélem nem fog itt éjszakázni az ajtóm előtt.

- Nem fogom feladni, csak hogy tudd! - szólal meg.

Nem hallom a hangját többet. Nem hallottam azt sem, hogy elment volna, ezért nem mozdulok. Félek kinézni az ablakon, hátha szembe néz velem. 
Csak várok. Az ajtó előtt ülök és meredek előre a semmibe.
Nem hiszem el, hogy képes volt ide jönni. Miért nem tudja elfogadni, ahogy eddig is, hogy vége? 

Mióta haza hozott azon a napon, ígéretéhez híven békén hagyott. Idáig; és sajnos most csakis én miattam van az, hogy újra kísért. Miattam, mert odamentem és segíteni akartam neki.
Istenem, de idióta vagyok!

Fél óra múlva felkelek. Óvatosan kinézek, sehol senki. Elment.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, majd becsukom az ajtót és kulcsra zárom.
Nem hiszem el, hogy a saját házamban rettegnem kell attól, hogy újra megjelenik.

...

Az ágyban fekszek és bámulom a plafont. Újra eljutottam odáig, hogy töprengek a miérteken. Sajnos ilyen vagyok. Ilyen hülye.

Elfordulok az ablak felé és hamar elalszok. Mélyen és meglepően nyugodtan. Elfáradtam. Nagyon.