Ismeretlen Extrákkal

66.

A GPS jelzi a megérkezésünket nem sokkal azelőtt, hogy a hólyagom végleg feladná a szolgálatot. Nem álltunk meg egy pihenőnél sem, aminek köszönhetően nem is tudtam elmenni mosdóba.
Emellett éhes is vagyok és fáradt is.
Szinte biztos vagyok abban, hogy jobban elfáradtam az anyósülésen utazva, mint Árész, aki végig vezette az utat.

Winterberg, Németország. A hely, ahová... ööhm... Elrejtőztünk? Menekültünk?
Nem-nem-nem! Inkább úgy gondolok rá, mint egy utazásra. Egy váratlan kalandra. Nem akarok rettegve bujkálni és attól félni mikor találnak ránk. Ha kirándulásként fogom fel, talán a pánik sem tör rám majd. Remélem.

A hely viszont csodás. A hegyek tetejét hó borítja, a házak pedig mesébeillően szépek. Legalábbis azon a részen, ahol végig jöttünk idáig, kellemes látványt nyújtott az utcakép. Egészen jó környéknek tűnik. Csendes, nyugodt, barátságos.

- Hogy hogy ide jöttünk? - töröm meg a csendet, ugyanis a porcukros eset óta egy árva szó nem hagyta el sem Árész száját, sem az enyémet, pár halk sóhajon kívül.

Egy faháznál álltunk meg. Elég nagynak tűnik, de nem láttam más autót a környéken, ezért úgy sejtem ketten leszünk ebben az elkülönített házban. Az előtte lévő házat kábé egy kilométerrel ezelőtt elhagytuk. Bár nem bánom, legalább biztosított a nyugalom.

- Itt a legbiztonságosabb.

- Meddig maradunk?

- Nem tudom.

- Árész, nekem dolgoznom kell. Otthon van egy házam, amit rendben kell tartanom, ráadásul a családom is ott van. Kérlek, mondj valamit végre.

- Egyik sem ér semmit, ha halott vagy - fordul felém, majd kiszáll.

Csak most kezdem felfogni, mennyire is valós ez az egész. Hogy igenis van rá esély, hogy valóban bajom esik.
Annyira hirtelen történt ez az egész és olyan, mintha csak most jutott volna el a tudatomig a helyzet komolysága.
De inkább a düh uralkodik el rajtam, mint a félelem. Legalábbis először.

- Azt mondtad megvédesz, ezért elhoztál. De mi a garancia, hogy a családomnak sem esik baja? - kiáltok utána.

- Nem hagytam egyedül őket. Az öcsém és pár emberem szemmel tartja a családodat. Nem lesz bajuk. Bár nem hinném, hogy őket fenyegetné bármilyen veszély is - feleli a lehető legnyugodtabban.

- Hogy érted?

- Nincs okuk bántani őket. Tudják, hogy ők nekem nem fontosak. És nekem akarnak ártani, nem neked.

- Akkor miért hoztál magaddal? - húzom fel a szemöldököm.

- Nekem akarnak ártani, de rajtad keresztül. Te vagy az egyetlen elérhető gyengepontom.

Hűha.
Lefagytam.

Bevallotta, hogy én vagyok az egyetlen, akivel bánthatják.
Én vagyok az ő gyengepontja.

Visszafordul az ajtó felé és mikor kinyitja a többpontos zárat, belép előttem.
Szó nélkül követem őt, mikor az ajtót tartva invitál be a tekintetével.

Ahogy belépünk egy faszerkezetes, tágas tér nyílik meg előttünk. Ami kívülről inkább a hagyományos vonalat követte, az belül maga volt a nagybetűs Otthon. Mégis modern és az igényeket tökéletesen kielégíti. Ez volt ami először eszembe jutott. De mégsem a fényűzés volt a fő szempontja, hanem a praktikusság és a meleg otthon érzet.
Bármikor szó nélkül ide költöztem volna, annak ellenére, hogy a nyelvtudásom egyenlő volt a nullával.

- Hűha! Ez valami elképesztő! Nagyon tetszik! - járom körbe a hatalmas teret.

Ahogy belépünk az előtérbe, balra egy nagy nappali, jobbra a konyha étkezővel, középen pedig lépcső vezet az emeletre. További ajtók sorakoznak távolabb, nyilván a mosdó, wc, stb. nyílik onnan.