Ismeretlen Extrákkal

67.

- Várunk.

- Várunk? Arra hogy elkapják őt az embereid? - próbálom tisztázni a dolgot.

- Hogy megtaláljon minket.

Hangos koppanással ejtem a tányérba az evőeszközeimet.

- Hogy mi?? Azt hittem itt biztonságban vagyunk! Hogy itt nem találnak ránk!

- Csak idő kérdése. Semmivel sem ostobább, mint bármelyikünk. Tudja, hogy magammal hoztalak és együtt vagyunk. Biztosan minket keres jelenleg is.

- És mi lesz ha megjelenik az éjszaka közepén, miközben édesdeden alszunk? Elvágja a torkunkat és megy éli tovább az életét? Mi pedig itt rohadunk el az Isten háta mögött? Komolyan ez a nagy terved?? Ezt nem hiszem el, hogy eljöttem veled! - fakadok ki.

Ennyire hülye lenne? Felad minket az ellenségének?

- Abba hagynád? - kérdezi a lehető legnagyobb nyugodtsággal.

- Miért hagynám abba, mikor éppen nyugodtan vacsorázgatunk és közben tulajdonképpen bármikor megtámadhatnak minket?

- Nem hiszem, hogy tényleg ilyen idiótának nézel. Amióta ismersz hányszor voltam ennyire kiszámítható? Szerinted feladnám magunkat? Komolyan ezt gondolod? - emeli meg a szemöldökét, és most először néz fel rám a tányérjából.

De még mindig nyugodt. Jóízűen eszi a vacsorát, miközben én éppen kérdőre vonom.

- Akkor avass be a te abszolút kiszámíthatatlan ötletedbe, kérlek - teszem karba a kezem és hátra dőlök a széken őt nézve.

- A ház a (jelenleg nem piacon lévő) legbiztonságosabb tulajdonságokkal van felszerelve. Golyóálló ablakok, ajtók, öt pontos biometrikus zárral. A harmadik ajtó a pincébe vezet, ami egy atomtámadás esetén is évekig biztonságot nyújtana. A ház 500 méteres körzetében lévő mozgásokról pedig azonnal jelez a telefonom. A betörésre kábé 10% esély van, de akkor is hangosan riaszt a ház. Az épület minden egyes szobájában egy falba szerelt széf található, ami a fal vagy a csempe színével megegyezik, ezért elsőre nehezen észrevehető. Azokban rendelkezésére állnak fegyverek, eldobható telefon, ásványvíz és golyóálló mellény. A széfeket a 6969-es kód nyitja.

Tágra nyílt szemekkel bámulom.

- Hűű.

- Ha a közelben vannak, azt hamar tudni fogjuk. Abban a pillanatban te lemész a pincébe, behúzod a biztonsági ajtót és ha elül a veszély, majd lemegyek érted. Ha egyszer bezárod, csakis én, illetve te tudod kinyitni. Senki más ujjlenyomatát és retináját nem fogadja el. Biztonságban leszel. Van lent étel, ital, wc, ágy, kábé minden, ami kellhet. Ha szükséges, napokig is lent leszel. Érted?

- Szóval bezársz, amíg te kitudja milyen veszélyben vagy itt fent? Miért nem segíthetek?

- Engem akarnak. Ha bántódásom is esik, téged nem fognak már keresni. Vársz pár napot és feljössz. Maximum a hullámmal találod szemben magad. Abban az esetben értesítsd az öcsémet, majd ő intézkedik.

És továbbra is eszik. Annyira természetesen mondja ezeket a mondatokat, hogy az eszem megáll. Teljes sokkba kerültem.

- Te nem vagy normális! - horkantok fel.

- Parancsolsz? - törli meg a száját és rám néz.

- Ez teljesen abszurd, amiket most elmondtál. Mikor akartad ezeket közölni amúgy? Mikor az ajtóban állnak fegyverekkel? Ha nem kérdezek te komolyan az utolsó pillanatig hallgattál volna erről?

- Minél kevesebb időd van gondolkozni, annál inkább engedelmeskedsz.

- Nem vagyok egy kutya, Árész! Hús-vér ember vagyok, szabad akarattal és nem mellesleg nem vagyok egy báb! Továbbra sem. Nem hiszem el, hogy még mindig nem bízol meg bennem! Miért ennyire nehéz megosztani velem információkat? Különösen olyanokat, amihez nagyon is közöm van.