Ismeretlen Extrákkal

52.

A legközelebbi munkanapon reggel, megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy ezúttal nem vár semmilyen ajándék sem. Ezek szerint Árész valóban elfogadta az ajánlatomat, miszerint átgondoljuk mindketten ezt az egészet. A másik eshetőség, hogy feladta. Lehet, hogy az a pár perc hezitálás tegnap a ház előtt ráébresztette, hogy nincs értelme tovább küzdenie.
Fogalmam sincs, vajon melyik opció a reálisabb.

...

Egy héttel később még mindig nem érzem azt, hogy normálisan meg tudnám fogalmazni a vele kapcsolatos érzelmeimet. Bevallom, nem sokat agyaltam a dolgon. Valahogy jó érzés, hogy nem feszülök rá. Nem töprengek minden percben azon, hogy mi lenne a jó döntés.
Ez vagy azt jelenti, hogy én sem akarom ezt már olyan nagyon vagy egyszerűen érettebb lettem és komolyabban átgondolom a párkapcsolati kérdéseket.
Hogy hogyan jutottam a második következtetésre, azt ne is kérdezd. Fogalmam sincs. Egyszerűen csak érzem.

Amit viszont biztosra tudok, hogy amilyen kapcsolatban eddig voltunk, olyat nem szeretnék ismét.
Világosan kijelentettem neki, hogy komolyabb dolgokat szeretnék. Ha neki ez túl sok, akkor valami köztes megoldást javasolhat. Ha tud! 
Én meg meghallgatom és reménykedek, hogy semmi sokkoló ajánlatot nem tesz, mert arra nem vagyok felkészülve és félek, hogy elhamarkodott döntést hoznék. Megint.

...

A gyér kék fények megvilágítják a busz belsejét.
Alig pár ember utazik ilyenkor este, úgyhogy eléggé nyugodt útra számítok.

Az autóm műszaki felkészítésen van, úgyhogy ezen a héten végig tömegközlekedéssel utaztam.
Nem hiányzott...

Hallom, ahogy pár ember még jegyet vesz, halk duruzsolások jönnek előlről.
Szokás szerint hátsó helyet választottam egy kis relax reményében.

Péntek van, az emberek többsége a korábbi járatokkal már haza ment. Szerencsémre.
A telefonomba dugom a fülhallgatót, majd kigobozva a zsinórt behelyezem a fülembe.
Semmi kedvem zenét hallgatni, de felszállt egy három gyermekes anyuka, akinek a gyerekei pont abban a kurva idegesítő korban vannak. Már szinte sajnálom is az anyukát. De hát ő vállalta, úgyhogy ez van.
Szerencsére leültek előre, de még így is jócskán ide hallani minden egyes hisztit és sikítozást.

A busz motorja beindul. 
Érzem alattam a bizsergést, úgyhogy lehunyom a szemem és próbálok ellazulni a zenére.

De aztán besüpped az ülés mellettem.
Azonnal kinyitom a szemem és találkozik a tekintetem Arészéval.

Kiveszem a fülhallgatót.

- Ugye ezúttal nem ujjazol meg?

- Szeretnéd? - húzza mosolyra a száját.

- Azt hiszem erre jobb, ha nem válaszolok - nyelek egy hatalmasat.

- Ahogy érzed.

- Mit keresel itt? - kíváncsiskodok.

- Csak erre jártam.

- Véletlenül felszálltál erre a buszra? Miért nem autóval vagy?

- Csak hazakísérek egy számomra fontos személyt.

- Itt a húgod? - nevetek fel.

- Ő nincs. A nagynéném van itt, a három gyerekével ott elöl - válaszol komolyan.

- Hogy mi? - emelkedek meg, hogy kilássak.

Felnevet mikor látja, hogy mennyire összezavarodtam.

- Te most szivatsz, ugye? - lököm meg.

- Nem hagyhattam ki. Láttam, hogy néztél rájuk - nevet továbbra is.

- Nem vagy vicces! - duzzogok.