Ismeretlen Extrákkal

65.

- Árész, ugye a családom biztonságban van? - kérdezem az ágyon fekve, a telefonját nyomkodó Árésztól.

Egy ideje csak a plafont bámulom és gondolkozok. Olyan dolgokon, amin nem kellene. Ami nem normális egy olyan ember életében, mint amilyen én vagyok.
Meg fogok halni? Előtte megkínoznak? Vagy csak simán lelőnek, esetleg szíven szúrnak? Vagy végig kell néznem, ahogy Árészt ölik meg?
Nem akarok ezeknek örlődni. Normális dolgokra akarok gondolni.
De most nem megy.

- Ne aggódj, nem esik bántódásuk. Vigyázok rájuk is - nyugtat meg.

- Megígéred? - pillantok felé.

- Hát persze - néz fel rám.

Hiszek neki.
Ha azt mondja, hogy a családomnak nem esik baja, akkor azt elhiszem. Megbízok benne.

- Árész.

- Igen?

- Őrült vagyok, ha én nem félek?

- Nincs okod félni. Biztonságban vagy mellettem.

- Elhiszem. Éppen ezért nem félek. Azt hiszem, sokkal inkább boldog vagyok.

- Örülsz, hogy egy őrült valószínűleg a nyomunkban van és ki akar nyírni minket? - néz rám furán.

- Boldog vagyok melletted - vallom be. - És nem bánom, hogy ehhez az kellett, hogy bosszútárgy legyek. Bár jobban örülnék, ha nem feküdtem volna le vele... - fordulok el.

- Egy pillanat, gyorsan telefonálok - hagyja a levegőbe lógva az utolsó mondatomat.

Kisétál a szobából és magamra hagy. Lépteit hallom a távolból kopogni a folyosó fapadlóján.
Nem egy elit helyen vagyunk, de a legdrágább szobát kértük, ez elfogadható. Egy éjszakára megteszi. A fürdő sem koszos, az ágynemű is illatos és még wifi is van. Bár azért pluszban fizetni kellett...

De vajon hogy lehet ő is ilyen nyugodt?
Hogyan tudja garantálni azt, hogy nem esik bántódásunk? Miért ennyire biztos benne? Hiszen ő mondta, hogy a magafajta mennyire veszélyes tud lenni.

És hogyan engedte el ilyen gyorsan, hogy lefeküdtem rajta kívül más férfival is? Ami igazából nem volt hűtlenség, tekintve, hogy nem voltunk kapcsolatban, bár látom rajta mennyire nincs kibékülve ezzel az információval. De végülis nekem is szarul estek az ő afférjai, úgyhogy szerintem kivittek vagyunk.

Visszaérkezik.

- Okés, úgy tűnik nyugodtan alhatunk.

- Nem fognak éjjel kést szorítani a torkunkhoz? - próbálom elviccelni.

- Arra nincs garancia. De ha ez megnyugtat, melletted maradok.

- Igen, az jó lenne.

Kis ideig vacillálok, de végül felkelek és elmegyek lezuhanyozni. Legszívesebben így ahogy vagyok elaludnék, de kitudja lesz-e holnap lehetőségem lefürdeni. Mert bizony ez is megfordult a fejemben.

A kádból kilépve viszont kénytelen vagyok ugyanazt a ruhát visszavenni, mint amiben eddig voltam.

- Nem utazásra készülten ültem be melléd, úgyhogy egyetlen ruhám van. Sajnos ebben kell nézegetned ezentúl - nevetek fel.

- Holnap majd át tudsz öltözni.

- Meddig kell mennünk?

- Már nem sok van hátra az útból. Biztonságos helyre viszlek, ahol nem fognak keresni minket.

- Rendben.

Nem szeretek utazni. Az otthon nyugodt melegében jól elvagyok akár napokig anélkül, hogy bárhova mennék. De itt, messze a családomtól, barátoktól, ismerősöktől egy idegen helyen...
Csak haza akarok menni.

Lefekszek az ágyba és mivel eléggé kimerültem, hamar elalszok.

...

Nem tudom Árész mikor feküdt le, nem éreztem hogy mellém telepedett volna.
Ennek ellenére, másnap korán reggel feleszmélve, érzem ahogy átkarol. Melegség tölt el. Jó érzés. Talán még nem is aludtunk együtt úgy, hogy másnap általa átölelve ébredek.
Ez is egy öröm ebben a zűrzavaros helyzetben.
Egy apró öröm, melynek hála mosolyogva nyújtózkodok el mellette.

Megrezzen. Kipattannak a szemei.

- Hány óra? - emelkedik fel.

- Mi? Fogalmam sincs. Magamtól ébredtem.

Átfordul és a telefonját megnézve azonnal kiugrik az ágyból.

- Öltözz. Már úton kellene lennünk.

Bemegy a fürdőbe mielőtt válaszolhatnék neki, úgyhogy duzzogva kikelek én is a puha ágynemű közül és csupán a cipőmet kell felvennem ahhoz, hogy útra készen álljak.
Hallom, hogy fogat most és felfrissíti magát. Szóval ő készen állt arra, hogy hosszabb útra indulunk...

- Nincs még egy fogkeféd? - kiabálok be hozzá.

Kiöblíti a száját, hallom a csapból folyó víz hangját, aztán válaszol.

- Pár óra és odaérünk a faházba. Ott lesz minden.

A tenyerembe lehelve érzem, hogy nem kell sokat beszélnem a kocsiban hozzá, mert tényleg hiányzik egy reggeli alapos fogmosás.

Árész kilép a fürdőből csupasz felsőtesttel.
Mikor észreveszem, hogy bámulom, elfordulok, de ő nem szól semmit. Egyáltalán nincs zavarban. Jó neki.

Megkordul a gyomrom a csendben.
Árész rám pillant, én viszont kínosan felnevetek.

- Bocsánat.

- Mindjárt szólok, hogy készítsenek össze valamit az útra.

- Nem szükséges, kibírom.

Felvont szemöldökkel végül elveszi rólam a tekintetét és miután felöltözik, távozik a szobából.
Kifújom a levegőt. Nem tudom miért könnyebbültem meg, de egy ideje már bent tartottam a levegőt, amit csak most vettem észre.

Összeszedődtem a szobában, felkaptam a holmijainkat (nem mintha olyan sok lett volna), majd kilépve Árész után indultam.
A recepciónál találkozott a tekintetünk.
Németül beszélt, és bár évekig tanultam a nyelvet az iskolában, konkrétan kettő szót értettem meg a párbeszédükből: a "bitte"-t és a "danke"-t.

Árész mellé léptem.

- Mindjárt hoznak friss pékárut. Útközben majd megeszed.

- Hűha! Ehetek az autódban? Megtiszteltetés - gúnyolódtam.

- Gondolom nem szeretnéd megvárni, míg tényleg ránk találnak.

- Nem, azt nem - komolyodtam meg én is.

A recepciós visszatérve átadott egy papírzacskó még meleg reggelinekvalót, majd indultunk is.
Hát persze, hogy flörtölt Árésszal. Annak ellenére, hogy nem értettem, a pillantásából és a kacér mosolyából leszűrtem.
Ribanc.

- Nyomhatok valami zenét? - kérdezem teli szájjal az anyósülésről, miután elindultunk.

A porcukor a számból porfelhőként távozik a beszédem közben, amire Árész, ezt észrevéve, szúrós szemmel reagál. 
Lejjebb csúszok szégyenemben és jobbnak látom, ha inkább csendben maradok.
Oké, akkor nem lesz zene...