You Kill Me Harry Styles✔️

10. Fejezet

2 órája ülünk kint Harry kórterme előtt. A maradék három fiú, Gemma, és Lottie. Csak ők voltak itt. Óráknak tűnő percek múlva nyílt a kórterem ajtaja, és kilépett a doktor nő.

- Jó estét! Mr. Styles hozzátartozói?

- Igen. Mi a probléma? Van valami? Kérem, mondja, hogy nem halt meg! - zokogott Gemma. Én is sírtam. Gemmát a fiúk megölelték. Én egyedül maradtam. Tudtam, hogy haragszik rám.

- Semmi probléma nincsen! Csak elájult. Amint felébred, haza is mehet. - felelte mosolyogva. A többiek vidáman szorongatták egymást, de én nem éreztem magamat idevalónak. Nem éreztem azt, hogy ide tartozom. Így felálltam, s kisétáltam az épületből.

Az, hogy Harry-nek nem esett semmi komoly problémája, valamelyest megnyugtatott. De ha nem rángatom bele az életembe, akkor most nem történt volna ez. Ha tehettem volna, akkor visszatekertem volna az időt. Vissza akartam menni a fesztiválra, és NEMET mondani Gemma ajánlatára. Lehet, hogy akkor minden másképp történt volna. Akkor nem ismertem meg volna Harryt, és nem forgattam volna fel a családja életét. Akkor minden más lett volna.

London egy elhagyatott részére keveredtem. A könnycseppek megállíthatatlanul szó nélkül folytak végig arcomon, versenyezve, ki ér előbb útja végére. Nem tudtam mit csinálni. A mobilom le volt merülve, így taxit nem tudtam hívni. Farmer kabátomat szorosan összehúzva magamon, szedtem gyorsabban lépteimet, mikor egy sikátor mellett haladtam el. Majd hirtelen már csak annyira emlékeztem, hogy valaki elkapja a karomat, a számat befogja. Nem volt arra erőm, hogy ellenkezzek. Innentől már csak az ütéseket éreztem, és a mérhetetlenül nagy fájdalmat. Mindenem égett. Mindenem sajgott, fájt. De a testi fájdalomnál a a lelki nagyobb volt. Nem kaptam levegőt. Nem jutottam ahhoz a dologhoz hozzá, ami az életet jelentette volna számomra. Mielőtt el nyelt volna a sötétség, csak Harry zöld íriszei lebegtek előttem.

*Harry szemszöge*

- Akkor mehetünk haza? - toporzékolt Lou. Mint egy kisgyerek. Mondjuk, mind a négyen azok vagyunk. De vajon mi lehet Hanna-val? Annyira rossz előérzetem van.

- Nem tudom, de 11-kor stúdióba kell mennünk! 7 óra van, lassan készüljetek. - mondta Liam.

- Srácok, Hanna hol van? - forgott körbe Gemma. Egész éjjel nem jött haza. Féltettem én is. Ideges volt. Láttam a szemén, test tartásán. Kiismerem már ennyire. Majd megcsörrent a telefonja. Arca eltorzult. - Igen? - szólt bele remegő hanggal. - Én vagyok az, igen. A legjobb barátnője. H-hogy mi? - ejtette ki kezei közül a készüléket. Összenéztünk mind az öten. - Srácok, gyerünk a központi kórházba. Siessünk! - se szó, se beszéd, vettük a cipőinket. Az én telepjárómmal mentünk. Abban bőven elfértünk. Louis vezetett, én  mellette ültem. Hátul Gem, Li, és Ni. Ha valami komoly baja történt, azt nem tudom magamnak megbocsájtani.
***
Nem tudtam a recepciósra figyelni. Csak egy mondat hangzott a fejemben végig. ,,Második emelet, 409 kórterem, de már 3 órája műtik." És ezt olyan tényként közölte, mintha csak azt mondaná, hogy ,,Jé, kisütött a nap!"

Egyszerre oda kezdtünk el rohanni. A kórteremből éppen akkor lépett ki egy orvos. Öregebb nő volt már, utolsó éveit rugdosta. Odafutottunk hozzá.

- Doktornő, mi történt? - kérdeztem meg, beelőzve a többieket.

- Hozzátartozók Hanna-nak? - bólintottunk. - Félholtan találtak rá. Agyonverték, és megerőszakolták. London egyik elhagyatottabb helyén találtak rá. Belső vérzése, agyrázkódása volt, és újra kellett éleszteni. Sikerült stabilizálnunk az állapotát. Még saját erejéből nem tud lélegezni, ezért, lélegeztető gépre kellett kötnünk. A gyomorszája tájékán több ütést is kapott, ott olyan szinten véraláfutásos lett a hasa, hogy be kellett kötnünk. - mély lélegzeteket kellett vennem. Be-ki. Be-ki. Be-ki.

- És bemehetünk hozzá? - kérdezte Liam.

- Egy valaki. Ma pihennie kell. Erős fájdalmai lehetnek. - mindenki rám nézett. 'Most mi van?' fejet vágtam. 

- Hazz, menj be te. - veregette meg vállamat Louis. Egy nagyot sóhajtva biccentettem, hogy oké.

Mikor beléptem a kórterembe, egyszerűen lefagytam. Kicsi, törékeny testéből minden honnan csövek lógtak ki. Kezei teste mellett voltak, de azok most nem olyan szép egyenletes színűek voltak. Lilás-pirosas, néhol feketés foltok voltak kezein. Végig pusziltam az összeset.

*Hanna szemszöge*

Szemeimet ólomsúlyúnak éreztem. Fáj minden egyes porcikám. Meg akarok mozdulni, de ez nem megy. Hallom, hogy valaki bejön az ajtón. Kezeimet végig puszilta. Bárhol megismerem ezeket az ajkakat. Harry volt itt velem.

- Istenem, miért pont veled történt ez? - suttogta. Kezeinket összekulcsolta. Annyira egymáséba illett a kettő tenyér. - Nem is értem, miért kellett Kendall-on felkapnom a vizet... annyira... annyira sajnálom. Ez az én hibám. Gemma is csak magát hibáztatja. Ha veled is ott lettek volna az éjjel, és nem hagytak volna magadra, akkor nem lett volna ez. - pár percig csendben ült. Annyira megöleltem volna most! Próbáltam valahogy a tudatára adni, hogy hallom, de nem tudtam se nyöszörögni, se megmozdulni. Meg akartam szorítani a kezét. - Tudod, igaz, amit mondtam. Én tényleg szeretlek, Hanna. Csak nem tudom, hogy hogyan is mondjam el neked. Nem is tudom, talán félek. Félek attól, hogy kiröhögnél. Hogy azt mondanád, hogy ,,A macsó Harry Styles, akinek idáig egy éjszakás kalandjai voltak, hirtelen tök romantikus, meg minden"! - nevette el magát erőltetetten. Ezek hallatán kettő könnycsepp hullott ki szememből. - Hallasz engem, Hanna? - letörölte a könnyeket ujjaival. Elkezdett zokogni. Megtört volt. A kezemet szorongatta. Addig próbálkoztam, míg úgy nem döntöttem, hogy csak azért is megpróbálom megszorítani az övét, hogy érezze, vagyok. Itt vagyok, mellette. Sikerült. 

Sarah❤