Look At My Ex {irwin}

44

Miután láttam Ashton-t, amint egy őt ölelgető lánnyal mosolyog a kocsija mellett egyből előhúztam a telefonomat, és hívtam Jenna-t. Nem tudom, mit gondoltam egyébként, mikor egy rohadt hangos buli közepén azt vártam, hogy felvegye. Mivel válasz nélkül maradtam, a bennem kavargó ezernyi érzéssel elindultam a buszmegállóba, azzal a szándékkal, hogy a maradék méltóságomat összeszedve hazamegyek, és majd csak otthon kezdek el sírni. Úgy vonultam végig az utcán, hogy még véletlenül se néztem feléjük. Szigorúan magam elé meredve. A megállóban aztán megnéztem a menetrendet. 20 perc múlva jön a busz. Király. Levágtam magamat a kihelyezett padra. A cipőmet levettem, és azon kezdtem el gondolkodni, hogyha tudom, hogy így fog végződni az este, száz százalék, hogy nem erőltetem meg magamat ennyire, már ami az outfitemet illeti. A telefonom tokját leszedve megnéztem mennyi pénzem maradt a mekizésből. Szerencsére pont kijött belőle egy buszjegy. Pár perc múlva pedig megjelent ő. Már vártam, mikor érkezik meg. Továbbra sem néztem rá.
- Hailee, amit ott láttál az nem jelent semmit - vágott bele a közepébe. Semmi kertelés, vagy puhatolódzás azzal kapcsolatban, hogy mennyit láttam. Nem is volt rá szükség. Csak még jobban felidegesített volna.
- Annyit mondj meg nekem, hogy akkor engem miért szédítesz? Ashton, ne nézz hülyének, tudom, hogy tapadnak rád a lányok, de azt is tudom, hogy egyiknek sincs annyi bátorsága, hogy csakúgy odamenjem és elkezdjen ölelgetni. Biztos nem jelentett számodra semmit, azért mosolyogtál és hagytad neki.
- Az...
- Ashton, te tényleg nem érted? - kaptam felé a fejemet, erősen a könnyeimmel küszködve. - Megbíztam benned. Elhittem, hogy tényleg jelentek még számodra valamit. De átbasztál - nevettem kínosan. - Akkora hülye vagyok - túrtam a hajamba. - Tudnom kellett volna! Tudnom kellett volna, hogy én is csak egy vagyok a sok közül! Mondd, hányan vannak még rajtam kívül? - kezdtem el kikelni magamból.
- Na jó, idefigyelj - guggolt le elém. - Tudom, hogy nem lett volna szabad, mert megbántottalak, és átvertelek, de mentségemre szóljon, hogy az utóbbi időben rohadtul kétértelmű jeleket küldtél. Nem tudtam eldönteni mi van. És úgy voltam vele, ha nem érdekellek már, akkor tovább kell lépnem. És nem fogok hazudni neked, mert ott rontottam el, hogy nem mondtam el neked az igazat. Igen, jól kombináltál. Egy párszor lefeküdtem azzal a lánnyal, és nem vagyok rá büszke.
Egyszerűen nem találtam a szavakat. Fájt, hogy megbántott, fájt, hogy őszinte volt, fájt, hogy ezt is magamnak csináltam. Mert igaza volt, tényleg kétértelmű jeleket küldtem mostanában, és hibáztathattam volna magamat. De akkor is, hogy is mondjam... Csúnyán átbaszott és emellett nem tudtam elmenni.
- Kérlek, mondj valamit - törte meg a csendet pár perc után. Mély levegőt vettem és válaszoltam.
- Megmondom mi lesz. Nem akarlak látni.
Ahogy ezt kimondtam Ashton arcán láttam, hogy tudatosult benne, hogy ezt most tényleg elcseszte.
- Ne csináld ezt! - nyúlt a kezem után, de elkaptam azt, mielőtt megfogta volna.
- Hagyjál - tettem az ölembe a kezemet.
- Mit szeretnél, mit...?
- Eleget tettél - szakítottam félbe.
- Hogy tehetem jóvá?
- Sehogy. Adj időt lenyugodni.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? - nézett mélyen a szemembe. Érezte rajtam, hogy bizonytalan vagyok és én sem gondolom komolyan, amit az előbb mondtam. A francba.
- Igen - bólintottam és próbáltam a lehető leghatározottabbnak tűnni.
- Mégis mennyi időre van szükséged? - kérdezte.
- Nem tudom. Talán egy hétre, hónapra. Az is lehet, hogy nem tudok neked megbocsájtani - feleltem és a szívem összeszorult, amint az utolsó mondatot kimondtam. Ashton csalódottan nézett a szemembe.
- Tényleg erre van szükséged? - tett még egy próbát.
- Igen - válaszoltam, és csak remélni tudtam, hogy most a jó döntést hoztam meg.
- Ha azt mondod erre van szükséged, akkor legyen. De ha ez most örökre szól - állt fel -, akkor tudnod kell, hogy már az első nap mikor megláttalak megfogott benned valami. Csak sosem mertem lépni, mert azt hittem te nem érzel úgy, mint én. És mikor szakítottunk jöttem rá csak, hogy mennyire is szeretlek. És bánom, hogy ennyi idő kellett hozzá, hogy bevalljam, ahogy azt is, hogy ilyen körülmények között került rá sor, de nem volt más választásom. Szóval csak tudd - rántott fel a padról és az arcomat a keze közé fogta -, hogy mindig is szerettelek, és ha most ennek vége, akkor is mindig különleges leszel számomra. Annyi mindenen mentünk már keresztül, és reméltem, hogy szebben fog végződni. Életem egyik legszarabb döntése volt, mikor lefeküdtem azzal a lánnyal. Remélem találsz majd valakit, aki jobban megérdemel. Sajnálok mindent, amivel megbántottalak, a sokszor arrogáns és bunkó stílusomat, azt, hogy folyamatosan piszkáltalak. Hiányozni fognak a hülyeségeid, az, hogy nem fogjuk megtárgyalni, hogy melyik híresség helyesebb nálam, hogy nem én leszek az első ember, akit hívsz, ha baj van. Apád is hiányozni fog. Tényleg. Nagyon bírtam, jó fej volt. És igen, tudom, hogy egy szemét vagyok és nem becsültelek meg eléggé, utólag bánom is, de mindig is szerettelek. Jobban, mint bárkit, akit ismerek. És mindig is szeretni foglak. Ha nem is ennyire erősen, mint most, egy részem akkor is mindig szeretni fog. Remélem tudod mit csinálsz - hunyta le a szemét, majd magához húzott és megcsókolt. Olyan szenvedélyesen, ahogy még sosem. Teljesen sokkos állapotban visszacsókoltam, miközben a szívem hevesen vert, a már így is tengernyi gondolatokból a fejemben pedig még több lett. Szerelmet vallott nekem. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Különösen úgy, hogy pár perce még ordítottam vele, és elhúztam a kezemet, mikor megakarta fogni, most pedig teljesen szétcsúszva csókolóztam vele. Közben pedig elment a buszom. Mikor elváltunk egymástól nem voltam benne biztos, hogy tényleg kell ez nekem. Ezután a vallomás után nem akartam elengedni. Viszont akkor is mérges voltam rá, és rosszul éreztem magam amiatt, hogy hazudott nekem. Erősnek és határozottnak akartam látszani, olyannak, aki tudja mit akar, és ettől nem tántoríthatja el senki. Csak az a baj, hogy nem voltam olyan. Egy pár percig csak csendben álltunk és fürkésztük egymás tekintetét. Aztán megszólaltam.
- Én... - kerestem a szavakat, úgy, hogy még abban sem voltam biztos, hogy mit szeretnék mondani neki. - Most nem tudok megbízni benned. Sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljon - simítottam meg az arcát. Ashton a földre szegezte a tekintetét.
- Akkor vége - nézett fel pár perc hallgatás után. - Végleg? - túrt a hajába.
- Nem tudom. Miért?
- Tudnom kell, hogy eljátszottam-e minden esélyemet. Nekem ez fontos.
- Ha annyira fontos lett volna, most nem itt lennénk - tártam szét a karomat fájdalmasan. - Ennyire nem érted? Ashton, elegem van belőled! Az ember követ el hibákat, megértem. Próbálja helyre hozni őket, de van, hogy nem sikerül. Fogadd el, hogy ezt most elrontottuk. Igen, ezt együtt hoztuk össze. Nem fogok úgy tenni, mintha teljesen ártatlan lennék, mert jól tudom, hogy nekem is bőven volt részem benne. Remélem, jól alakulnak majd a dolgaid. Biztos hallani fogunk még egymásról, de addig is viszlát.

 Üdv mindenki! Boldog új évet mindenkinek. Kitartás, már csak 5 hónap és 8 nap van nyári szünetig. Ne haragudjatok, hogy ilyen depresszív részeket hozok mostanság, de az élet kedvemet már kedd reggel, iskolába menet elhagytam és azóta is keresem, másrészt fáradt is vagyok. (Mint mindenki, szóval ne hisztizz, te hülye, mert senki nem kíváncsi rád.) Puszilom a családot, kutyát, macskát, tengerimalacot, hörcsögöt, szomszédot, szomszédnak a családját, szomszéd családjának a szomszédját.