Look At My Ex {irwin}

48

- Az hogy lehet, hogy 5 éve ismerjük egymást, de még nem láttad Az éhezők viadalát? - gondolkodtam el hangosan, miután Ashton nem értette meg a referenciámat a világ egyik legjobb filmjéről.
- Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó megnézni, különösen nem veled, mert te mindig elmondod a végét - magyarázta.
- Nem tehetek róla, valakivel meg kell beszélnem! Egyébként hol vagyunk? - meredtem ki az ablakon összeráncolt szemöldökkel. - Most jön az a rész, mikor félrehúzódsz, megfojtasz és elásol a parkban? - fordultam felé érdeklődve.
- Tényleg nem ismerős? - nevetett.
- Nem - ráztam a fejemet.
- Itt találkoztunk először - mondta. A gyér utcai világításban nem sokat lehetett látni, de miután megmondta, hogy hol is vagyunk egyből rájöttem, hogy a régi általános iskolámra meredek, ami azóta elköltözött, a helyére pedig egy kórházat építettek. Mióta elballagtam nem jártam erre, mégis úgy emlékeztem az első találkozásunkra, mintha csak tegnap lett volna.
- Ajj, ezt most miért kellett? Teljesen elgyengültem - fordultam felé kínosan. - Egyáltalán honnan emlékszel erre? Nem is ide jártál.
- Szemben vele van egy hangszerbolt - biccentett, és kinézett egy pillanatra az említett üzletre. - Innen veszem a dobverőket, amiket a többiek mindig lenyúlnak, eltörnek, esetleg lenyelnek, mert sosem találom meg náluk, pedig keresem. Múlt héten mikor itt voltam jöttem rá csak, hogy amúgy a kórház helyén volt a sulid.
- És miért jöttünk ide? - kérdeztem szétszórtan, mert a hirtelen feltörő emlékek derült égből villámcsapásként szálltak a fejembe, elérzékenyültem, és nem akartam Ashton-nal lelkizni, mert már túl voltunk a ma esti mi-lett-volna-ha beszélgetésén.
- Azért, hogy elérzekenyülj, és ne akarj hazamenni - felelte, és eszembe jutott, hogy az esetek kilencven százalékában miért van elegem Ashton-ból; mert túlságosan jól ismer, ami rémesen zavar, mikor próbálok felül kerekedni egy-egy kisebb vitánkban, de ő már mindig tudja, hogy mit fogok mondani két perc múlva, így ő szépen kitalálhat addig egy ütős választ.
- Rendben, bejött a terved - döntöttem az ülésnek a fejemet. Ashton mosolyogva figyelt, majd megdörzsölte az arcát.
- Ez a lány, akivel Luke találkozgat... Komoly az ügy? - kérdezte óvatosan.
- Körülbelül annyit tudok, mint te. Ma találkoztam vele, kedvesnek tűnik, és Luke-nál egy harmadik randi már egész jó jel, de csak akkor fogja nektek bemutatni, ha tényleg kedveli a lányt.
- Jó. Mert gondolkodtunk rajta a fiúkkal, és nem szeretnénk, hogy azért, mert Sandy-t nem kedveltük azt higgye, hogy nem támogatjuk, bármiről is legyen szó - magyarázta.
- Ez így mind szép és jó, de ezt neki kéne mondanod.
- Tudom. Csak arra gondoltam, hogyha több szájból hallja talán el is hiszi.
- Makacs, az egyszer biztos...
- Akárcsak te - jegyezte meg mellékesen, miközben én folytattam volna a mondatomat.
- Nekem is alig akart mesélni róla, mikor kérdeztem. Úgy látszik tényleg érdeklődik iránta.
- Legalább valakinek jól mennek a dolgai - sóhajtott.
- Ezt most miért mondod? - vontam föl a szemöldökömet. - Annyira senkinek sem szar. Lehetne rosszabb is.
- Amíg te ez alapján élsz, addig én úgy gondolom, hogy nem rossz, de lehetne sokkal jobb is. Mindannyiunknak. Gondolj bele! - fordult felém. - Mennyivel másabban alakult volna az életem, ha lenne apám, vagy Calum milyen boldog lehetne, ha Jenna-nak nem kellett volna elmennie.
- Hiába rágódsz ilyeneken, nem tudod visszapörgetni az időt. Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha megtehetném.
- Ha megtehetnéd... mit változtatnál meg?
- Anyámat - feleltem teljesen őszintén. - Egyszerűen nem értem. Sosem láttam semmi jelét annak, hogy boldogtalan lenne, egyik reggel mégis közölte velünk, hogy apuval válnak. Aztán arról sem szólt egy szót sem, hogy lemond a szülői jogairól. Aputól kellett megtudnunk. Szóval, ha visszamehetnék - túrtam egy kósza hajtincset a fülem mögé és lesütöttem a szememet, hogy annyira ne látszódjon a bekönnyesedett szemem -, megkérdezném, hogy miért csinálta és megpróbálnám megállítani - fejeztem be. Egy ideig hallgattunk. Mikor összegyűjtöttem annyi erőt, hogy képes legyek felnézni megtörtem a csendet. - Gondolom nem erre a válaszra számítottál - néztem rá.
- Nem igazán - vakarta meg a állát. - Fura, mert... mert sosem beszéltél róla nekem. Azt hittem beletörődtél.
- Beletörődtem, mert muszáj volt. De ez nem jelenti azt, hogy el is fogadtam - magyaráztam.
- Arra próbálok kilyukadni, hogy nem tudtam, hogy ez ennyire mély nyomot hagyott benned.
- Ne csak rólam beszéljünk. Veled is ugyanez volt.
- Én viszont nem akarok róla beszélni. Apám gerinctelen és felelőtlen volt. Teherbe ejtette anyámat, aztán megijedt a felelősségtől és két éves koromban lelépett. Nem vagyok hajlandó olyasvalakiről beszélni, aki nem érdemli meg - fúrta tekintetét a szemembe halálos határozottsággal. Amíg nekem még mindig fájt, és összezavaradott voltam amiatt, ami az én családommal történt, ő inkább volt dühös, mintsem megtört. Gyűlölte az apját, amiért cserben hagyta őket. - Ha valamit viszont adott nekem, az az volt, hogy mindig álljak ki a szeretteim mellett. Majd ha egyszer gyerekeim lesznek én nem fogom őket cserben hagyni, nem számít, hogy mennyire váratlanul érkeznek.
- Ezzel lopod be magad minden lány szívébe? - mosolyogtam rá.
- Hiszed vagy sem, de te vagy az első ember, akit ennyire beengedtem a lelki világomba. Érezd magad megtisztelve.
Habár a tárgytól teljesen eltértünk és nem voltam teljesen tisztában vele, hogy miért jöttünk ide, olyan élményben volt részem, amiben eddig senkinek. Ugyanis Ashton teljesen megnyílt előttem, és olyan dolgokról mesélt nekem, amikről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán gondolkozik, vagy átélt. Például elmondta, miken ment keresztül a pár évvel ezelőtti, nem túl fényes korszakában. Senki sem tudta, hogy depressziós volt. Ha társaságban volt mindig nevetett, könnyen szóba elegyedett bárkivel, vagyis semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi is lenne az életében, ami nem kóser. Egészen addig, mikor egyik nap rajta nem kaptam, amint begyógyszerezni készült magát. A családja ezt azóta sem tudja, mert Ashton nem akarta, hogy aggódjanak miatta. Engem is sokáig próbált meggyőzni, hogy nem mondhatom el senkinek; ennek a kettőnk titkának kell maradnia. De az öngyilkosság gondolata nem játék, vagy poén, amin röhöghetünk a haverokkal, ezér átbasztam (rendesen utált is miatta), és ha a családjának nem is, a fiúknak elmondtam, akiket sokkal jobban megviselt a dolog, mint bárki gondolta volna. Bűntudatuk volt, mert szerintük, nem éreztették Ashton-nal eleget, hogy tényleg barátok és összetartanak, bármi is történik és mindent megoszthatnak egymással.
- Elmondhatok neked még egy dolgot? - pillantott rám hanyagul. Bólintottam. - Sokszor gondolkoztam rajta azóta, hogy újra megpróbálom. De tudod mi állított meg? Téged láttalak magam előtt, mikor megtaláltál. Eszembe jutott, mennyire kétségbeesett voltál, és sírva ígértetted meg velem, hogy soha többé még csak nem is gondolkozok ilyesmin. Úgy döntöttem, nem tehetlek ki ennek. Ahhoz túlságosan törékeny vagy.
- Nem hiszek neked - ráztam a fejemet. - Túl népszerű vagy ahhoz, hogy én legyek az egyetlen ok, amiért kitartottál.
- Rendben van, a többiek is eszembe jutottak, de mindig te voltál az első, akire gondoltam - finomított a dolgon.
- Ez így egy kicsit jobban hangzik. Már amennyire ez jól hangozhat - helyesbítettem, mert maga a gondolat elég abszurd volt.
- Beszéljünk valami másról, mert teljesen elment a kedvem - dörzsölte meg az arcát.
- Oké. Hány lányt fektettél még, amíg nem beszéltünk? - váltottam témát.
- Előrukkolsz a legjobb kérdésekkel - röhögte el magát, majd idiótán mosolygott rám. - Egyet sem.
- Egyet sem? - kerekedtek ki a szemeim.
- Bizony.
- De, azt hittem...
- Tudod, én úgy voltam vele, hogyha felhívsz, és netán azt mondanád, hogy hiányzom neked és szeretnéd velem újra kezdeni, az én lelkiismeretem tiszta legyen - szakított félbe. - Legalább egy kicsit tiszta. Nem mondom, hogy könnyű volt. Kint sorakoztak a házam előtt - fényezte magát. Elnevettem magamat. - Komolyan. Kérdezd meg anyámat. Ott könyörögtünk nekik, hogy menjenek haza.
- El tudom képzelni mekkora trauma lehetett.
- Az volt - bólogatott vadul. - Már azon gondolkodtunk, hogy elköltözünk.
- Te olyan hülye vagy - ráncoltam a szemöldökömet.
- Azt hiszed hazudok? Nézd csak! - szedte elő a telefonját a zsebéből és pár perc keresgélés után felém fordította a képernyőt. A képen Calum, Michael és Luke álltak Ashton háza előtt egy-egy parókában, egymásba kapaszkodva, egyik lábukat a levegőbe tartva.
- Ti nem vagytok normálisak - pislogtam értetlenül a telefonra.
- Várj, videó is van - kapta el a telefonját vigyorogva, majd ismét felém fordította. A videón a srácok szinkronban a levegőbe rúgtak, közben Britney Spears-t énekeltek, amit alig lehetett hallani, mert Ashton kamerázás közben folyamatosan röhögött.
- Csodás - biccentettem és az ablaknak döntöttem a fejemet. - Ashton?
- Igen? - kérdezte, miközben a telefonját próbálta visszanyomni a zsebébe.
- Hazavinnél?
- Persze - indította be a kocsi motorját. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna, vagy csak fáradt vagy? Mert nem tudom eldönteni.
- Csak fáradt vagyok - feleltem és a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben.
- Beindult a vibrátorod - szólt Ashton szórakozottan. - Tudod, az szerintem nem a nadrágzsebbe való, ha érted mire gondolok.
- Sajnos értem - tettem a rezgő telefonomra a kezemet, hátha így hamarabb elhallgat.
- Nem veszed fel?
- Nem. Biztos csak aput érdekli merre vagyok.
Az út hazáig úgy telt el, hogy Ashton folyamatosan a béna vicceivel próbált szórakoztatni, én pedig nem is a viccen, hanem azon nevettem, amilyen elszántan és komolyan szeretett volna megnevettetni. Mikor lehúzódott a házunk előtt kikapcsoltam a biztonsági övemet, és éppen kiszállni készültem, mikor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy adok neki egy puszit. Csak mert hiányzott és jól éreztem magam vele. A helyemről kicsit elemelkedtem, a vállára tettem a kezemet és egy apró puszit nyomtam az arcára. Ashton elpirulva felém kapta a fejét. Mielőtt még bármit mondhatott volna elköszöntem tőle, és kiszálltam a kocsiból. Az emeleti folyosó végéig szaladtam és lenéztem az utcára. Ashton autója még mindig ott állt. Pár pillanat múlva viszont elhajtott. A hátamat az ajtónak döntöttem és magamban sikítottam egy óriásit, amiért sikerült meglepnem. Az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis az ajtó kinyílt a hátam mögött, én pedig a földre zuhantam.
- Jézusom, fiam! - hajolt felém apu a homlokát ráncolva. - Normális vagy te?
- Bocsánat, azt hittem már alszol - pattantam fel.
- Aludtam is. Arra keltem, hogy valaki becsapja az ajtót és őrült módjára rohan fel a lépcsőn - rázta a fejét. - Eddig Ashton-nal voltál?
- Igen. Miért?
- Mert hajnali fél három van - jelentette ki.
- Micsoda? - kerekedett ki a szemem.
- Nem baj. Örülök neki, hogy megint jóban vagytok. Csak annyit mondj meg nekem, hogy aggódnom kéne? Mármint, azért voltál ilyen sokáig, mert...?
- Apu! Nem! Dehogy! - ellenkeztem egyből. - Hát így ismersz te engem? - böktem a mellkasomba sértetten és megjegyeztem magamnak, hogy vágjam le a körmömet.
- Jó, ne haragudj - emelte fel a kezét védekezően. - Menjél aludni, késő van - zárt ki a szobájából. Elsétáltam a szobámig, és amíg pizsama után kutattam a fiókomban az ajtómra ragasztott Pete Wentz-poszterre meredtem és azon gondolkodtam, hogy mégis mennyire természetellenes és ijesztő, hogy a nap minden percében ott vigyorog az ajtómon, egy olyan helyen, amit a szobám bármely szögletéből látok. Szóval mielőtt elmentem fürödni leszedtem. Egyszer mindennek vége, nem?