Március közepe volt. Lassan már 4 hónapja annak, hogy Ashton-t utoljára láttam. Azóta sok minden történt nem csak velem, hanem a barátaimmal is. Először talán kezdjük Michael-lel. Februárban az apja visszajött Sydney-be, és habár Mike nem igen akart neki megbocsájtani, amiért annak idején elhagyta őt és az anyját, egy idő után be kellett látnia, hogyha az apja nem bánta volna meg a döntését, akkor valószínüleg nem törte volna ennyire magát Michael bocsánatáért. Tehát ő elköltözött az apjához a belvárosba egy pofás kis lakásba, így egy kicsit távolabb kerülve tőlünk. Az utóbbi pár hónapot talán Calum élte meg a legnehezebben, miután Jenna szülei otthon váltak, és az apja hazarendelte a kislányát a kollégiumból, és átíratta a canberrai egyetemre. Mindenki jól tudta, hogy sem Jenna, sem pedig Cal nem lesz képes fenntartani egy távkapcsolatot. Január végén szakítottak. Azt is igen nehezen élte meg, hogy Michael elköltözött, és mivel a szülei továbbra is sokat utaztak, egyedül maradt otthon. Luke pedig, nos... Luke volt. Ő nagyon szerette volna, hogy hamar túltegyem magamat a hisztin, bocsássak meg Ashton-nak, és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk. Mert ez az egész haragudósdi neki volt a legkellemetlenebb. Olyan időpontba rakni a próbákat, hogy véletlenül se fussunk össze, és akkor áthívni a fiúkat, hogy én ne legyek otthon egészen nehéz feladatnak bizonyult, viszont szépen belejött. Én meg minden erőmmel próbáltam túltenni magamat azon, ami történt. De nem sikerült. Bármire ránéztem arról eszembe jutott egy emlék, ami összeköthető vele. Mikor egyedül voltam, a vallomásán gondolkoztam, és hónapok eltelte után is minden szavára emlékeztem. De leginkább mégis az foglalkoztatott, hogyha újra találkozunk, hogy fog rám nézni. Még mindig igaz lesz-e, amit abban a buszmegállóban mondott, vagy ha esetleg rákérdeznék tagadni fogja-e, hogy ő valaha is ilyet mondott volna? Mert nála sosem lehetett tudni. Körülbelül itt tartottunk. És nem is terveztem felhívni, esetleg találkozni vele, mert ilyen sok idő eltelte után nem volt hozzá bátorságom, hogy csakúgy a semmiből visszasétáljak az életébe. És ki tudja, hogyan érintené? Mert nem tudtam róla semmit. Én nem kérdeztem, a többiek nem meséltek. Ezt a viszonylag kellemetlen szituációt szerettem volna még fenn tartani egy ideig, de elfelejtettem, hogyha valamit eltervezek, akkor az élet mindig közbeszól. És ez most sem volt másképp. Vagyis, nem az élet szólt közbe, hanem Calum.
Mit sem sejtve szálltam fel a buszra, ami egy utcával Michael ex-lakhelye előtt rakott ki. Ekkor még nem tudtam, hogy pár perc múlva szembe kell néznem vele. Miután bekanyarodtam az utcába, amiben Calum lakott már ráláttam a házra, ahogyan a kocsifeljárón álló autóra is. Fekete volt, mint a bátyámé, én pedig naivan hittem is magamnak. Viszont ahogy egyre közelebb értem rájöttem, hogy az nem Luke kocsija, és amint egyre nagyobb szögben láttam rá a házra megpillantottam őt. Háttal állt, és szinte biztos voltam benne, hogy ő tudta, hogy itt leszek. Lefagytam. A járdán bénán ácsorogva nagyokat pislogtam a kocsi mellett beszélgető Calum-re és Ashton-ra, és még egy ideig úgy is maradtam volna, ha Calum egyik "kedves" szomszédja ki nem jön füvet nyírni, és rám nem üvölt, hogy mi bajom van. Ezt mind a két fiú hallotta, és felém néztek. Ashton szembe fordult velem, Calum, pedig megindult felém, bizonyára azért, hogy kimentsen a szomszédjánál. Mikor mellém ért belém karolt, és az idegesen rám bámuló férfihez szólt:
- Bocsánat Mr. Jordan, csak egy kicsit meglepődött! Legközelebb nem lesz ilyen. Jó fűnyírást! - intett egyet mosolyogva, és elhúzott a saját portájáig. Calum elengedett én pedig szemtől szemben álltam Ashton-nal. A karomat összefontam magam előtt és kényelmetlenül egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt. Ő pedig csak nézett. Közben a szomszédban elkezdődött a fűnyírás. - Szerintem menjünk be - üvöltötte túl a motor hangját Calum. - Te is - ragadta meg a karomat, mikor egyet hátraléptem, remélve, hogy még elszaladhatok szégyenemben. - Ash, mindjárt megyünk mi is - mondta Calum. Ashton biccentett egyet és bevonult a házba. - Idefigyelj! - fordított szembe magával. - Azt hiszed az elmúlt négy hónap kemény volt? Felét se tudod! Mindenki élete a te szerelmi bánatod körül forgott. Megbántott? Te is megbántottad őt. Bazdmeg, december óta várja, hogy keresd! Minden egyes alkalommal, mikor beszélgettünk te voltál az egyik fő téma. És tököm tele van. Nem azt kérem, hogy menj hozzá feleségül, hanem beszéljétek meg a dolgot, tegyétek túl magatokat rajta, és ha minden nem is lesz a régi legalább próbáljatok megférni egymás mellett, mert én ezt nem csinálom tovább, és a többiek sem fogják szem előtt tartani a hisztiteket. A lányt, akit szerettem muszáj voltam elengednem, és nem fogom hagyni, hogy a haverom is ugyanúgy végezze! - fejezte be, majd behúzott az ajtón, és egyenesen a nappaliig tolt. Lévágódtam egy fotelbe, ő pedig velem szembe ült, Ashton mellé a kanapéra. - Tudom, hogy magatoktól úgy sem fogtok neki kezdeni, szóval egy ideig csesztetni foglak titeket. Ash, nem akarod te...?
- Miért nem hívtál? - kérdezte kimérten. Az ujjaimat tördelve lassan válaszoltam.
- Nem mertelek. Úgy gondoltam, hogy ennyi idő után pofátlanság lett volna hirtelen visszacsöppeni az életedbe - motyogtam.
- Az is. De messze nem lett volna annyira kellemetlen, mint ez. Az ég szerelmére, nem gondolod, hogy gyerekes, hogy Calum kellett hozzá, hogy beszéljünk egymással?
- Ha te ennyire okos vagy, miért nem kerestél? - vontam fel a szemöldökömet.
- Mert ismerlek, és tudtam, hogy úgy sem reagálnál. Már egyszer keresztül mentünk ezen, nem emlékszel?
- De emlékszem, és nem akartam, hogy így végződjön. Egyszerűen csak nem tudtam lépni.
- Én vártam rád! Nagyon jól tudtad, hiszen mindent elmondtam neked, mégis szartál bele, mert a méltóságod fontosabb volt. Azt is nagyon jól tudtad, hogy így fogok reagálni, most mégis úgy teszel, mint aki teljesen meg van lepődve!
- Elrontottam, oké? Megértettem. Máshogy kellett volna csinálnom. Most már tudom. Nem tudsz nekem megbocsájtani. El kell fogadnom, mert mást úgy sem tehetek. Haladjunk, mert nem hiszem, hogy Calum azért hívott ide minket, hogy veszekedjünk.
- Látod? Mondtam, hogy rossz ötlet - nézett Calum-re. - Nem akar beszélni velem. Minek vagyunk itt? - állt fel, és a falnak támaszkodva összefonta maga előtt a karját.
- Jó, azt akarod, hogy beszéljek? Akkor beszélek - álltam fel én is. - Semmi kedvem nincsen ehhez. A barátságunkat, vagy bármit, ami köztünk volt sikerült elrontanom, azzal, hogy nem hívtalak fel. Minek csámcsogjunk még rajta? Teljesen kényelmetlen az egész. Kérjünk egymástól bocsánatot, aztán ne beszéljünk erről többet. Lesz ami lesz. Talán úgy tudunk majd tenni, mintha ez a pár hónap meg sem történt volna, vagy lehet, hogy ezzel végleg elcsesztük. Nem akarok veszekedni veled, mert semmi értelme, nem fogunk egyről a kettőre jutni - fejeztem be. Azt a részt kihagytam, hogy kellett ez a szünet ahhoz, hogy rájöjjek mennyire fontos nekem, meg azt sem mondtam meg neki, hogy szeretem. Úgy éreztem ez most nem az az alkalom.
- Ha ezt szeretnéd - vonta meg a vállát. - Sajnálom, hogy megbántottalak, és hagytam, hogy ennyire távol kerüljünk egymástól - kezdte, és nem tudtam, hogy tényleg komolyan gondolja-e.
- Én pedig sajnálom, hogy már megint miattam kerültünk ilyen kellemetlen helyzetbe - mosolyogtam kínosan.
- Nekem lenne még pár kérdésem, de az nem hiszem, hogy rád tartozik - nézett Ashton a beszélgetés harmadik tagjára, akinek a szerepe kimerült annyiban, hogy elindította a vitánkat, ennek ellenére még mindig ott ült a nappaliban, és várta, hogy mi jó sül ki a tervéből.
- Óvszert találtok a... - állt fel a helyéről Calum, és szerencsére nem fejezte be a megjegyzését, mert Ashton ráordított. Cal röhögve felsétált az emeletre. Ash megvárta, amíg fent hangosan bevágódik az ajtó és utána beszélni kezdett.
- Gondolkodtál azon, amit mondtam? - vágott bele a közepébe. Aprót bólintva leültem, és megtámasztottam a könyökömet a térdemen.
- Elég gyakran.
- És...? - puhatolódzott.
- Meglepődtem. Nem tudtam, hogy így éreztél. Sejtettem, hogy nem voltam számodra közömbös, de nem gondoltam, hogy ennyire... - kerestem a szavakat.
- Szeretlek? - segített ki.
- Igen, hogy ennyire szerettél.
- És mire jutottál?
- Arra, hogy egy dög vagyok. Csak túl későn jöttem rá.
- Hé, ketten csesztük el.
- És te? Gondolkodtál azon, amit én mondtam?
- Hogy nem tudod, hogy képes leszel-e megbocsájtani? Ja, elég sokat. Nem hittem, hogy ennyire komolyan gondolod, de mikor lassan két hónapja nem kerestél kezdtem megijedni.
- Te tudtad, hogy Calum ezért hívott ide minket?
- Már az elején. Egyik nap teljesen kikelve magából felhívott, és közölte, hogy most már hullik a haja tőlünk és béküljünk ki. Egyből beleegyeztem.
- Miért?
- Mert én ma reggel is úgy keltem, hogy hátha felhívsz - mosolyodott el. A fejemet lehajtva minden erőmmel azon voltam, hogy elteleportáljak abból a fotelből.
- Tényleg nagyon sajnálom.
- Mondjuk, ha felhívtál volna, lehet hogy nem beszéltem volna veled, csak megsértődtem volna, hogy ennyi idő kellett hozzá.
Ahogy beszélgettünk egyre több dologról szó esett és az idő is egyre telt. Este 10 óra lehetett, mire takarodót fújtunk és elindultunk hazafelé.
- Elvigyelek? - kérdezte Ashton, miután kiléptünk az előkertbe.
- Köszi, nem kell. Inkább buszozok.
- Biztos? Apád meg fog ölni, hogyha ilyenkor egyedül mászáklsz - emlékeztetett apu jobb félni, mint megijedni elvére.
- 19 vagyok. Azt hiszem megleszek. És ha szerencsém van már alszik, mikor hazaérek.
- Nem fog.
- Miből gondolod?
- Az ilyen dolgokkal sosincs szerencséd - mondta, és tökéletesen igaza volt. Nevetve megráztam a fejemet.
- Akkor is. Inkább buszoznék. Úgy is kitérő lenne neked - erősködtem. Elköszöntünk, végig néztem, ahogy beszáll a kocsijába, majd elhajt, aztán én is elindultam a másik irányba. Tettem pár lépést, majd előhúztam a telefonomat a zsebemből, és tárcsáztam a számát.
- Gyorsan, mert vezetek - kapta fel Ashton.
- Ez az a hívás, amire 4 hónapig vártál - mosolyogtam, mire elnevette magát.
- Jobb később, mint soha.
