Look At My Ex {irwin}

51

Pontban fél kettőkor kint álltam a ház előtt, és vártam, hogy Ashton megérkezzen. Michael szerint ez a "kísérj el egy családi programra" dolog egy burkolt randi meghívás volt, ezért nem árt, ha kicsípem magamat. Nem hallgattam rá. Biztos voltam benne, hogy elhívott, mert miért ne, ezért nem erőltettem meg magamat túlságosan. Egy szoknyát mindenesetre felvettem, mert rendkívül magabiztosan keltem reggel. Ez az érzés hamar elszállt, mikor begördült a ház elé Ashton, és ezerszer jobban nézett ki nálam.
- Tetszik a szoknyád - kezdte köszönés nélkül. A biztonsági övemet bekötve válaszoltam neki.
- Nem fognak kinézni miatta?
- Úgy érted nem-e túl sok? - értelmezte a kérdésemet. - Nem, szerintem mutathatnál többet is, de ez magánvélemény - válaszolt. Unottan felsóhajtottam, mire elnevette magát.
- Hány ilyen megjegyzésed van?
- Nem tudom, de van még ott, ahonnan ez jött. Ha meglátlak egyszerűen csak ellepnek az ötletek - mondta. Éreztem, ahogy elönti a láng az arcomat. Lehajtottam a fejemet, és a telefonomat kezdtem nyomkodni, ügyelve arra, hogy a hajam eltakarja mennyire kipirultam. - Már most meguntál? Jó kezdés.
- Ma nagyon beszélgetős kedvedben vagy - jegyeztem meg, fel sem nézve a telefonom képernyőjéről.
- Muszáj. Valahogy el kell töltenem ezt a pár órát, anélkül, hogy ne legyek bunkó - vágta rá. - Egyébként valamit tudnod kell, mielőtt oda érünk.
- Mi lenne az?
- Nem tudják, hogy szakítottunk - válaszolta óvatosan.
- Tessék? - kaptam fel a fejemet és kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ezt nem hiszem el.
- Jó, na! Sosem kérdezték, így én sosem mondtam. Azt akarták tudni, hogy vagy, mondtam, hogy jól, aztán ennyiben kimerült a téma - magyarázkodott.
- Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? - túrtam a hajamba. - Ashton, több mint egy éve nem vagyunk együtt. Hogy tudtad ezt eddig elhallgatni előlük?
- Meglepően könnyű volt. Csak terelnem kellett a témát, ha szóba jöttél.
- Egyezünk meg valamiben - csaptam össze a tenyeremet. - Most elmegyek veled és előadom, hogy még mindig a barátnőd vagyok, így neked nem lesz kínos. Viszont, a legközelebbi összejövetelen, vagy min megmondod nekik, hogy szakítottunk.
- Ez nekem nem tetszik. Mi van, ha nem megyek bele?
- Hát... nem lesz semmi, de egyszer úgyis meg kell mondanod nekik. Eddig miért nem tetted?
- Mert azt hittem újra fogjuk kezdeni egy kisebb szünet után, ami annyira rövid lesz, hogy nem is említésre méltó.
- Rosszul hitted.
- Még meglátjuk - mosolygott. Már kezdett idegesíeni a magabiztossága, és az, hogy ilyeneket mond nekem. Ha ennyire biztos a sikerében, miért nem próbál közeledni? Oké, ez így nem jó. Próbálkozik ő, de én mindig eltaszítom. Fél éve is emiatt történt minden. - Szóval, hogyha kérdezgetnének, ugyanúgy vagyunk, mint régen. Nem történt semmi, nem jegyeztelek el, nem költözünk össze, meg ilyenek.
- Jó. Csak azt nem értem, ha te nem is, akkor anyukád és a tesóid hogy nem mondták el.
- Megkértem őket, hogy ne szóljanak semmit.
- Ashton! - ráztam a fejemet elképedve. - Annyira nincs értelme ennek az egésznek.
- Kit érdekel? A lényeg, hogy nem tudják mi történt, és ez így is marad. Nem tartozik rájuk.
- Szép kis család - motyogtam.
- Emlékeztetlek, hogy a tiéd is hasonló - kontrázott. Ott a pont. - Jaj, de jó, megjöttünk - kiáltott "vidáman". Az ablakon kinézve egyből felismertem Ashton nagynénjének a házát, aki kicsit túlságosan is komolyan vette a díszítést és körülbelül 50 darab héliumos lufi volt az ereszre kötve, hogy véletlenül se lehessen eltéveszteni a buli helyszínét.
- Ez már most jól kezdődik - röhögtem el magamat, és kiszálltam a kocsiból.
- Várj, amíg meglátod a hátsókertet. Múltkor jégszobrokat rendelt. Tisztára be voltam szarva tőlük - mesélte, miközben elindultunk a hátsókert felé. - Üdv mindenki! Megjött a buli sztárja - üvöltötte el magát Ashton széttárt karokkal, amint hátra értünk. A többség felröhögött, de voltak, akik csak szimplán visszaköszöntek. Ezek voltak azok a családtagok, akik már régen immunissá váltak az ilyen megjegyzésekre, vagyis a két tesója és az anyja. Ashton egyik unokatestvérének az 5 éves lánya, Amy visítva odarohant hozzánk és átkarolta a sofőröm a lábát. - Csá, nagylány - simította meg a fejét. - Emlékszel még erre az unalmas lányra? - mutatott rám, a szemét le se véve Amy-ről. Hát, köszi.
- Hailee - bólogatott nagyokat pislogva.
- Látod, csak annyit kellet mondanom, hogy "unalmas lány" - vigyorodott el. A szememet forgatva tűrtem a megjegyzését, mert nem lett volna túlságosan jó döntés mindenki előtt tarkón csapni. Maximum Lauren és az anyja jöttek volna megköszönni nekem, hogy végre valaki átérzi a helyzetüket.
- Ne hallgass rá Amy, tudod, hogy mennyire hülye szegény - néztem le Amy-re, majd löktem egy aprót Ashton. Válaszként erősen az oldalához rántott és átkarolta a derekamat.
- Tele vagyok lányokkal - konstatálta a helyzetet elégedetten bólogatva. Majd a fülemhez hajolt és halkan megkérdezte, hogy megcsókolhat-e.
- Most? - kérdeztem ijedten.
- Nem, de ha előakarjuk adni, hogy együtt vagyunk, akkor hihetőnek kell lennünk - suttogta.
- Rendben. De ne élvezd ki túlságosan a helyzetet.
- Mindketten tudjuk, hogy ki fogom - kacsintott nevetve. Lenézett a továbbra is a lábát ölelgető kislányra, és immár hangosan folytatta. - Kérdezhetek valamit?
- Igen - bólogatott vadul.
- Oké, de előtt lépj hátra - tolta el magától. - Szereted, ha felemelnek?
- Igen.
- És később is szeretni fogod, ha felemelnek, vagy te is így fogsz majd csinálni? - nyúlt a fenekem alá és felkapott. Sikítva a vállába kapaszkodtam.
- Ashton, tegyél le! - ütöttem egyet ököllel a vállába.
- Nem hallak, túl magasan vagy - kiabált röhögve.
- Nem vagy vicces - húztam meg a haját, mire lerakott. Amy folyamatosan kacagott.
- Most ezért nem érte meg? - biccentett felé mosolyogva.
- De - adtam meg magam. Ashton nyomott egy puszit az arcomra. Kicsit meglepődtem, de gyorsan megmagyarázta.
- Tudod, a barátnőm vagy - veregette meg a vállamat. Amy berángatta Ashton-t a házba játszani, így esetlenül álldogáltam a kert szélében. Lauren vadul integetett, jelezve, hogy menjek oda hozzájuk.
- Nagyon sajnálom, hogy belerángatott ebbe - kért bocsánatot susogva a bátyja a nevében, mikor oda értem hozzá.
- Csak hamarabb mondta volna el. A kocsiban szólt, hogy amúgy falazzak már neki - ültem le egy székre vegyes érzelmekkel tele. Szomorú voltam, egy másik részemnek sírhatnéka volt, valamint nagyon tetszett, ahogy Ashton Amy-vel szórakozott. És a legutolsó rémesen idegesített.
- Túl sok mindent engedsz meg neki - zökkentett ki az álmodozásból.
- Ezt hogy érted?
- Gondold végig! Mikor megtudtad, hogy falaznod kell neki, és elő kell adnod, hogy a barátnője vagy, belementél, mikor fenn állt annak a lehetősége is, hogy megmondod neki, hogy bassza meg és lelépsz - mondta, és közben folyamatosan figyelte a környezetünkben ülőket, nehogy valamit meghalljanak. - Egyébként annyira utálom - rázta a fejét bosszúsan. - Begördül egy óra késéssel, aztán azt hiszi magáról, hogy ő Jézus, és mindenki egy pillanat alatt a tenyeréből eszik és minden mozdulatát lesi.
- Meg kell hagyni, hogy rohadt jól csinálja.
- Igen - helyeselt vadul. - Csak tudnám, hogy hármunk közül miért ő a kedvenc testvér. Egyébként - hajolt hozzám közelebb, mintha csak bizalmas információt akart volna közölni -, tudom, hogy eleged van abból, hogy mindenki megmondja mit kéne csinálnod, és szerintük mi lenne jó neked, de, ezt úgy mondom, mint egy jóakaród: Ashton még mindig hisz abban, hogy kettőtöknek van jövője. És ha te is így érzel, óvatosan a taszító megjegyzésekkel, mert fél éve is ez a viselkedés kergette bele abba a kalandba, ami utána mindenkinek fájt. Ha már túl vagy rajta, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Csak gondoltam, ne rajtam múljon, ha esetleg nem találnátok vissza egymáshoz - dőlt hátra a székén a mondandója után. Kezdtem azt hinni, hogy Ashton minden közös ismerősünket megkérte, hogy szóljanak pár jó szót az érdekében. Ez előtt is sokszor hallgattam, hogy hiba volt szakítanunk, meg minden, de mostanában ez egyre gyakoribbá vált. Felálltam a helyemről és szó nélkül visszasiettem az előkertbe. A jó kedvem egy pillanat alatt eltűnt. Leültem a járdaszegélyre, a térdemet felhúztam és az államat azon pihentettem. Majdnem fél óráig ülhettem ott, mikor Ashton megérkezett.
- Hailee? Mit keresel itt? - állt meg velem szemben az úton és értetlenül lenézett rám.
- Nem tudom - néztem fel rá. - Azt hittem, te tudod.
- Tessék?
- Miért hoztál ide?
- Miért hoztalak ide? - vonta föl a szemöldökét. Az állát vakargatva leült mellém. - Gondoltam, hogyha ismét találkozol a családommal, előjönnek az emlékeid a kapcsolatunkról. Tudod, amikor még minden rendben volt. Úgy látszik nem jött össze.
- Ashton, mire készülsz? - kérdeztem hirtelen.
- Semmire. Maradsz, vagy szeretnél hazamenni?
- Megígértem, hogy eljövök veled, szóval maradok. De ne piszkálj!
- Sosem piszkállak - háborodott fel.
- Ezt most kivel próbálod elhitetni?
- Magammal? - kérdezett vissza szórakozottan.
- Ashy! - szaladt visítva Amy, és belekapaszkodott Ashton vállába.
- Mit csinálsz, tökmag? - nézett át a válla fölött.
- Bunkót mászik - feleltem mosolyogva. Ashton felém kapta a fejét és elvigyorodott.
- Amy, segítesz nekem?
- Igen - bólogatott ugrálva a kislány.
- Akkor engedj el, légyszíves - mondta, mire Amy elhátrált tőle. - Fogd le a kezét!
- Mi? - kérdeztem összezavarodottan, miközben Amy teljesítette Ashton kérését.
- Köszönöm - guggolt mögém. - Jó erősen szorítsad! - mondta, majd elkezdett csikizni.
- Neee! - kiáltottam fel, és őrült nagy röhögésbe kezdtem. A kezemet nem húztam el Amy-től, gondoltam legyen büszke magára, amiért segíthetett Ashton-nak. - Fejezd be! - kértem levegő után kapkodva.
- Amy, elengedheted - szólt Ashton. - Fuss, mielőtt támadni kezd - mondta, mire Amy visszaszaladt a kertbe, Ashton pedig abbahagyta a csikizést.
- Teljesen hülyét csinálsz ebből a gyerekből - jegyeztem meg, miközben még mindig levegő után kapkodtam. - Egyébként ma miért vagy ilyen hülye? - néztem rá hátra.
- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Elő kell adnunk, hogy együtt vagyunk, ezért kicsit bátrabb vagyok.
- Valami nem hagy nyugodni.
- Ki vele.
- Miért mondtad el nekem, hogy szerettél?
- Akkor is elmondtam - emlékeztetett. - Ha soha többé nem találkoztunk volna, tudnod kellett, mert mindenki azt mondta nekem, hogy felesleges ennyit küzdenem, már rég nem érdekellek, csak az időmet vesztegetem és idegesítelek. És ha nem tudtad volna, hogy mit miért csináltam, meg legyen mindenre a válaszod. Úgy éreztem ennyivel tartozom neked és magamnak is. De miért érdekel? Még mindig gondolkodsz rajta? - kérdezte. Nem válaszoltam semmit. - Még mindig gondolkodsz rajta - értette meg. - Akkor miért csinálod ezt?
- Mit? - kaptam felé a fejemet.
- Úgy teszel, mintha meg sem történt volna. Pedig foglalkoztat, amit mondtál. Egyszer sem kérted, hogy beszéljük meg.
- Minek beszéljük meg?
- Talán azért, hogy ne törjön el a mécses valahányszor előjön a téma. Nem kell azt hinned, hogy nem akarok beszélni róla. Azért nem szóltam semmit, mert te nem akarod. És mielőtt félbeszakítanál - tartotta fel a mutatóujját -, látom rajtad, hogy így van. Én meg akartam beszélni. Te nem voltál rá nyitott.
- Csak nem értem, mit beszéljünk meg - csóváltam a fejemet. - Már nem érzel úgy, ergo teljesen felesleges felhozni, hogy mi volt akkor.
- Miből gondolod, hogy már nem érzek úgy? - vonta fel a szemöldökét.
- Mert... mert nem is tudom. Nem kéne. Tudtam, hogy érzel mégis eltaszítottalak.
- Most is ugyanezt csinálod! - emelte meg egy kicsit a hangját. - Esélyem sem volt elmondani, hogy még mindig szeretlek, mert valahányszor megbeszélném tereled a témát. Szerinted nem látom, hogy nem bízol bennem? Sok mindennek nevezhetsz, de nem vagyok hülye. Látom, hogy valami megváltozott. De nem tudom megkérdezni, mert nem mondod el.
- Nem akarlak közel engedni magamhoz, mert félek, hogy úgy végezzük, mint fél éve.
- És akkor az a megoldás, hogy látszólag közel engedsz magadhoz, de valami fontosat nem mondasz el nekem.
- Ashton, nincsen semmi fontos az életemben! - akadtam ki. - Nem történik semmi. Semmi! Nincsenek barátaim. Azt a keveset is kezdem elveszíteni, akiket még sikerült megtartanom. Nincs miért felkelnem reggel. Nem járok egyetemre, nincs munkám, csak vagyok. Egy kis ribancnak érzem magamat, amiért apuba kapaszkodok, mert azért dolgozik, hogy nekem meg a ló bátyámnak jó legyen, én pedig hálából a nyakán ülök.
- Mi a többiekkel ugyanezt csináljuk.
- Te ezt nem érted - legyintettem a sírást visszatartva.
- Nem értem? Hailee, ezt annak az embernek mondod, akit üvöltve rángattál fel a fürdőszoba padlóról, mikor meg akarta ölni magát. Szerinted miért akartam azt tenni? Mert ugyanígy éreztem. De miután majdnem megfulladtál a sírástól, miközben könyörögtél nekem, hogyha legközelebb ilyen gondolataim vannak nehogy megmerjem próbálni, inkább beszéljem meg veled átértékeltem a dolgokat.
A fejemet lehajtva a lehető leghalkabban sírni kezdtem. Ashton szavai újra és újra lejátszódtak a gondolataimban. Igen, elfelejtettem, hogy ha valaki tudja mit érzek most, az ő lesz.
- Idefigyelj! - emelte meg az államat. - Nincs értelme az életednek? Gondold újra. Mit tudsz tenni azért, hogy legyen? Menj el egyetemre, kezdj el dolgozni, vagy faszom tudja. Keress egy okot, amiért megéri felkelni reggel. Azt az egyet meg követni fogja egy csomó másik.
- Te mit kerestél? - töröltem le a könnyeimet az arcomról.
- Téged.