Look At My Ex {irwin}

56

Eléggé furán éreztem magamat, ahogyan az októberi, hidegnek egyáltalán nem mondható időjárásban kabátban és a sapkában ácsorogtam a több tíz emeletes luxus társasház előtt. Nem tudtam mi a legmegfelelőbb öltözet egy ilyen sznob helyre, ezért a jól bevált bakancs és pulcsi kombinációmat vettem fel, remélve nem lesz túl kirívó. Luke-kal esetlenül vártuk, hogy az ingatlanos és apu befussanak.
- Hülyeség az egész - puffogot Luke. Ő aztán egyáltalán nem akart költözni. - Eddig nem volt baja a kertvárossal, de most beráncigálna ide, a sok újgazdag köcsög közé, aki nem fog visszaköszönni a folyosón és minden apró dolgot szóvá fog tenni.
- Luke, tudom, hogy csak a próbaterem a bajod, amit bármikor át lehet költöztetni Ashton-hoz vagy Calum-hoz. Esetleg bérelhettek is - vázoltam fel a lehetséges megoldásokat.
- Téged ennyire nem érdekel? - fordult felém hitetlenül.
- A próbaterem? Nem, annyira nem fáj a szívem miatta.
- Mármint a ház. Világ életünkben ott éltünk. Ott nőttünk fel, odaköt minden gyerekkori emlékünk... - sorolta.
- Majd itt szerzel magadnak új emlékeket - motyogtam. Lehet velem volt a baj, amiért egy halvány szikrányi szomorúságot sem éreztem a környezetváltás miatt. Régen untam ott kint élni. Úgy éreztem korlátozva vagyok és csak visszahúznak az idilli fehér családok a hiperaktív kölykökkel és túlbuzgó anyukákkal.
- Sziasztok! - lépett mellénk kifulladva az ingatlanos, Steve. A negyvenes éveiben járó, koromfekete hajú pasas ránk villantotta a hófehér fogsorát, amiről mindig egy fogkrém reklám jutott eszembe. Egyszerűen üvöltött róla a pénz szag, és olyan férfinek tűnt, aki kívül a tökéletes férj képét mutatja, zárt ajtók között viszont veri a feleségét. - Édesapátok?
- Késik - válaszolt Luke, majd kérdezett valamit a hangszigeteléssel kapcsolatban, amire Steve hosszan kifejtett választ adott, sokadszorra is az eszünkbe vésve, hogy ő aztán érti a munkáját. Amíg Luke-kal beszélgettek a telefonom csörögni kezdett a kabátzsebemben. A képernyőn lévő nevet látva gyorsan arrébb húzódtam és fogadtam a hívást.
- Mondtam, hogy ne hívj! Elméletben utáljuk egymást - kezdtem köszönés nélkül.
- Igen? Nekem nem így tűnt előző éjszaka.
- Lakásnézőben vagyunk.
- Újabb luxus lakópark? Portással?
- A portás alap.
- Ha luxus liba leszel tényleg nem hívhatlak többet. Nem lennék képes fenntartani az életszínvonaladat.
- Mennem kell, itt van apu - kaptam a társaságom felé a fejemet.
- Kár. Szeretlek - köszönt el, nekem pedig minden erőm kellett ahhoz, hogy ne mosolyodjak el, hiszen az kérdezősködéshez vezetne.
- Kislányom, mi az az ocsmány sapka? - köszöntött apu sajátosan. Olyan rendellenesen festett a méregdrága öltönyében.
- Stílus - vontam meg a vállamat. Apu összeráncolta a szemöldökét, majd megvonta a vállát és elfordult tőlem.
- Szerintem mehetünk is - biccentett Steve a makulátlan üvegajtó felé. Apuval ketten elindultak, közben négyzetméterekről beszélgettek.
- Hailee... - ragadta meg a karomat Luke. Kicsit lemaradtunk apuéktól, ezért Luke már hangosabban beszélt. - Szóval... Sosem beszéltük meg mi történt, miután... egyedül hagytalak - makogta. Látszott mennyire kellemetlen volt neki erről beszélni.
A csókunk után megbeszéltük Ashton-nal, hogy senkinek nem fogjuk elmondani, meg azt, hogy egyszeri alkalom volt. Az előzőhöz tartottuk magunkat, az utóbbihoz már nem annyira, mondhatni egyáltalán nem. Másnap reggel arra az üzenetre keltem, hogy hiányzom neki, találkozzunk valahol. A találkozgatások száma egyre csak gyarapodott, míg nem azon kaptuk magunkat, hogy Ashton kocsijának a hátsóülésén smárolunk.
- Hagyjuk - legyintettem és elindultam befelé.
- Nem tudom mi történt, de azóta mindketten furán viselkedtek. Sőt, nem is találkoztatok azóta és nem is érdeklődtök mi van a másikkal - ecsetelte.
- Az nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg lezártuk a dolgot és túlvagyunk rajta?
- Ugyanmár, eddig hányszor vált be ez a terv? - röhögte el magát.
- Inkább örülnél neki, hogy fejlődőképesek vagyunk.
- Örülnék én, csak nem dőlök be neki - tárta szét a karját. Megállt előttem és megfogta a vállamat. - Komolyan, mi történt aznap este? Ezt úgy kérdezem, mint a bátyád, akit érdekel a lelkiállapotod.
- Szerintem minden rendben van - pislogtam bizonytalanul. Igazából égtem a vágytól, hogy valakivel végre megosszam mennyire boldog vagyok és jelenleg minden sínen van az életemben, de megígértem, hogy csöndben maradok.
- Biztos? - vonta fel a szemöldökét. - Csak mert nálad nincs olyan, hogy minden rendben.
- Hailee, Luke, sosem szóltok egymáshoz, miért pont most kell barátkozni? - kiabált ki az üvegajtón apu.
- Megyünk már! - kerültem ki a bátyámat. Az épületbe lépve egyből megcsapott a meleg. A sapkámat levettem és óvatosan körbenéztem a teremben, ami elment volna egy szállodai recepciónak. Luke közvetlenül mögöttem állt és csöndesen nézelődött. Beszálltunk a liftbe és egészen a tizenkettedik emeletig mentünk. A hotel feeling itt is megvolt. Az ablak elé léptem és lenéztem a városra. Látva milyen magasan vagyunk megszédültem, ezért inkább elhátráltam onnan.
- A magassághoz majd hozzászoksz, kedves - legyintett Steve és elindult lefelé a folyosón. Feltűnt, hogy csak három lakás volt az emeleten. Az ingatlanos és apu most is előttünk robogtak.
- Minek ennyire sietni? - morogta Luke és dacból még lassabban kezdett haladni, így még én is meg tudtam előzni. Mire a folyosó végére értem Steve még mindig a kulcsokkal babrált.
- Nos tehát, ez lenne Julia - kezdte, miután elfordult a kulcs a zárban. A kezét a kilincsen pihentette, jelezve, hogy addig nem megyünk be, amíg végig nem mondja a beszédét.
- Nevet ad a lakásoknak? - ért oda Luke is.
- Csak néhánynak.
- És mi alapján? - kezdett cseverészni Luke.
- Majd később megbeszéljük - szólt közbe gyorsan apu, mielőtt a cserfes ingatlanosunk bele merült volna a témába.
- Szóval - köszörülte meg a torkát Steve -, bemutatom Julia-t - nyitott be a lakásba és megvárta, amíg bevánszorgunk.
A lakás, hát... nagy volt és nagyon fehér. Valamiért mégis tetszett, és ahogy bejártuk a szobákat egyre jobban megszerettem. Luke sem kommentálgatta, hogy mi nem nyerte el a tetszését, sőt még azt is ki merem mondani, hogy talán tetszett is neki.
- Mit gondolsz? - nézett le rám a bátyám.
- Nekem tetszik - fordultam felé és fél füllel próbáltam arra figyelni, amit Steve magyarázott.
- Nekem is - rántotta meg a vállát. Próbáltam elfojtani a mosolyomat. - Mi az? Ez nem jelent semmit.
- Ahogy te mondod - tártam szét a karomat.
Körülbelül 20 perc alatt végigjártuk a lakást, majd Steve megkérdezte mi a véleményünk.
- Szerintem ez a legjobb, amit eddig láttunk - kezdtem én, ugyanis apu és Steve nagyokat pislogtak ránk és mivel tudtam, hogy Luke úgy sem fog kezdeni magamra vállaltam a feladatot.
- Egész jó - mondta szűkszavúan Luke.
- Otthon megbeszéljük és szólunk - mosolygott apu udvariasan az ingatlanosra, aki egy biccentéssel elintézte a dolgot és már mentünk is. - Hazamentek? - kérdezte apu a ház előtt.
- Igen - vágta rá Luke.
- Nem - feleltem vele egyszerre. Apu és Luke jelentőségteljesen egymásra néztek. - Mi az? - kérdeztem értetlenül.
- Mostanában mindig eljársz otthonról - jegyezte meg apu.
- És? - nevettem el magamat, próbálva eltakarni mennyire ideges lettem. Nem lenne szabad sejteniük semmit.
- Hová mész? - kérdezte Luke.
- Csak benézek egy boltba. Karácsonyi ajándékot keresek - vágtam rá.
- Októberben? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem lehet elég korán kezdeni.
- Majd otthon folytatjuk. Most rohannom kell - nézte meg az időt apu a telefonján. - Sziasztok! - intett, majd elsietett a tömeggel.
- Elkísérjelek? - ajánlotta fel Luke.
- Nem kell. Megoldom.
- Biztos?
- Igen.
- Hát jó - túrt a hajába. - Fura vagy.
- Én is sietek. Szia! - hagytam ott és elindultam egy buszmegálló felé.

- Hamarosan meg fogják tudni. Rá fognak jönni, hogy hazudunk nekik - hadartam idegesen, miközben fel-le járkáltam Ashton szobájában. Ő az ágyán ült, és a hátát a falnak döntve figyelt engem. Egyáltalán nem láttam rajta, hogy zavarná amit mondok neki. - Jaj, mondjál már valamit! - ültem le az ágy végére.
- Bírom, mikor ideges vagy.
- Reméltem valami értelmeset mondasz majd - ráztam meg a fejemet.
- Nem sejtenek semmit. Annyit látnak, hogy furák vagyunk, de amíg nem mondunk nekik semmit biztonságban vagyunk. Egyébként nem értem miért lenne baj, ha megtudnák. Végülis már tart egy ideje, meddig akarunk még bújkálni? - döntötte oldalra a fejét. Nem szóltam semmit, csak a szám szélét rágcsálva bámultam ki az ablakon. - Hé! - szakított ki a gondolataimból. - Kevesebb mint egy óránk van, amíg Lauren haza nem ér - emlékeztetett, majd magához húzott és megcsókolt.