Changes In My Life ~ Max V. |✅|

9.

           

- Ezt nem lett volna szabad – mondtam. Elég érdekes látvány lehettünk, mint két ölelkező fiatal a szakadó esőben. – Neked barátnőd van – suttogtam keserűen. Bármennyire is akartam lehetetlen volt elfejteni ezt a zavaró tényezőt.

- Tudod, néha meg kell szegni a szabályokat. Gondold el milyen unalmas, mindig a határokon belül mozogni. Arra gondolni, hogy te sokkal többre vagy képes mégis kontrollálnak. - fogta halkabbra a hangát és csak nekem suttogott. – Én... egyszerűen, csak muszáj volt megtennem, érted? Ha ez most nem történik meg akkor életem végéig azon agyaltam volna, hogy miért nem léptem.

- Úgy érzed, hogy a barátnőd korlátoz? – emeltem meg a fejem. Igazán érdekes volt hallani, ahogy kiönti a lelkét.

- Nem teljesen. Inkább azt érzem, hogy a kapcsolatunk már nem az igazi. Ezt, amit az előbb miattad éreztem, hiányzik a kapcsolatunkból az érzelem. Szinte... szinte csak megszokásból vagyok mellette.

- Miattam? – kérdeztem meglepetten. – Mit értesz azon, hogy miattam?

- Megígérem, egyszer megmutatom, hogy mire gondolok és mi az, amit Mikaelaval már rég elfelejtettem – mosolygott rám és egy puszit nyomott a homlokomra. Vegyes érzelmekkel hajtottam le a fejem. Mégis miért utálom? Mert Kathy egy egoista, barmot írt le? Pontosan tudhatnám, hogy Kathy soha nem fogalmaz pontosan. Annyira be akartam bizonyítani, hogy utálom ezt az egészet, hogy nem hagytam a valóságot érvényesülni. Annyira el akartam hitetni magammal, hogy utálom Maxot, hogy fel sem tűnt, hogy egyre jobban kedvelem. Félek a következményektől attól, hogy mégis mi lesz a jövő. Valahol pedig attól is rettegtem, hogy az Ő élete az utazás. Bármennyire is akartam volna marasztalni, képtelenség lett volna itt tartani. Meg kellene szakítanom a kettőnk közti pillanatot, de nem akartam. Élveztem a társaságát és a meleg ölelését.

- Max? – szólaltam meg.

- Mennünk kéne – mondta és nem is törődött a megszólalásommal. – Meg fogsz ázni.

- Max – próbálkoztam újra. – Mi lesz most?

- Mi lenne? – kérdezte hanyagul. – Ezen nem neked kell gondolkoznod. Én megoldom a zavaró tényezőket.

- Úgy érted Mikaelat? – nem voltam benne biztos, hogy így hívják a barátnőjét. Csupán csak gondoltam.

- Őt is. De ezzel most ne törődj, lesz, ami lesz. Majd az idő megoldja a problémákat – indult el. Kellett egy pár lépés, hogy utol érjem.

Nagyon reméltem, hogy igaza van és minden rendben lesz. Reméltem, hogy nem fogunk valami hatalmas problémába ütközni és elveszíteni azt a melegséget, amit most betölti az egész testem.

Lassan és kényelmesen értünk vissza a hotelhoz. Max szembe fordított magával és egy óvatos puszit nyomott az arcomra.

- Ha van, időd holnap keress meg, rendben? – kérdezte halkan. Az úton egész végig mosolygott, amitől egy kicsit jobban pánikba estem.

- Rendben – bólintottam. Elhúzódtam és elindultam a szobánk fele.

Mély levegőt vettem mielőtt benyitottam volna és találkoznom kellene Anyával és Apával. Lassan sétáltam végig a szobákon és az étkezőbe mentem, ahonnan beszélgetést hallottam. Megálltam az ajtóban és nekidőltem.

- Hazaértél kicsim – nézett mosolyogva Apa. Vissza mosolyogtam és figyeltem, hogy keni meg a kenyeret. – Kérsz?

- Most nem. Megyek, ledőlök egy kicsit – mosolyogtam kitartóan.

- Jól vagy? – kapta fel a fejét Anya aggódva.

- Persze. Csak sokat sétáltam és egy kicsit elfáradtam – mondtam, mire bólintottak. Ledőltem az ágyamra és a plafont kezdtem el figyelni. Mit műveltem? Már az elején elkellet volna tolnom magamtól és elrohanni. Barátnője van, ráadásul Forma-1-es pilóta. A lány pedig valami tökéletes lehet, akiről bátran ki lehet mondani, hogy nem az én súlycsoportom. A telefonom után nyúltam és megnyitottam a böngészőmet. Ujjaim szinte maguk pötyögték be Max teljes nevét. Egy pillanatra megálltam és elgondolkoztam, hogy akarom-e a szöveg folytatását. Végül mégis leírtam és megnyomta a keresést. Lehunytam a szemem. Akarom én ezt látni? Látni, hogy milyen tökéletesek együtt és én még csak a közelébe sem érek? Tekintetem a képernyőre csúszott és meglepődve láttam a lányt. Szőke haja és kék szeme tökéletesen passzolt Maxhoz. Szépen sorjában nézegettem az infókat a lányról. Minél több dolog derült ki kettejükről annál inkább éreztem úgy, hogy nem illenénk össze. Egyrész a barátnője autóversenyző, így ezen a szinten labdába se rúghatok. Ha pedig pilóta a csaj, akkor rendszeres edzésbe van, tehát valószínűleg bomba alakja van.

Elkeseredetten dobtam le magam mellé a telefont. Csak én lehetek ilyen béna, hogy pont egy olyan pilótát szúrok ki magamnak, aki nem szingli? Olyat, aki egy hete még a barátnője mellett parádézott és nagyon nem tűnt szomorúnak. Ezzel viszont csak magamat járatom le, hiszen itt ülök és kesergek, miközben nagy valószínűséggel ők most is beszélgetnek.

Másnap kedvetlenül néztem a harmadik szabadedzést, ami nagyon esős körülmények közt lett végül megtartva. Tekintetem a pályát figyelte, ahol Verstappen most autózta az utólsó gyors körét. Elhúztam a szám, hiszen a holland korántsem tudott olyan jó kört autózni, mint tegnap. Talán az eső miatt, de az is lehet, hogy fejben járt valahol másfelé.

Pár perccel a leintés után kaptam meg az első üzentemet tőle: „Nincs kedved találkozni?"

Sóhajtva néztem meg, de nem válaszoltam neki. Talán azért, mert megkérdezik, hogy ki írt vagy csak Kathytől féltem, hogy Ő aztán mindent lát.

Max.:„Láttam, hogy megnézted

Miért nem írsz vissza?

Rosie kérlek... Mi rosszat tettem?

Szomorú leszek, ha nem írsz vissza

Én is be tudom vágni a durcit

Sajnálom Rose...

Sorra jelentek meg a képernyőmön a Maxtól érkezett üzenetekről az értesítések. Megráztam a fejem és elmosolyodtam. Már tényleg azt hittem, hogy itt adta fel, de nem, újabb értesítés jelent meg.

M.:„Akkor megkereslek

Azt szeretnéd, hm?

Válaszolhatnál. Ez így udvariatlanság

Unatkozom

Nincs kedved együtt ebédelni?

Oké értem én, hogy nincs

Csak közlőm, hogy Carlitos sokkal, de sokkal jobb táraság nálad

Ő legalább beszélget velem, nem úgy, mint egyesek khm..."

Lefordítottam a telefonom, hogy ne lássam Max unalmába írt üzeneteit. De igazából lehet, hogy csak így akartam kiküszöbölni azt, hogy mosolyogjak vagy éppenséggel a nevetést próbáltam elkerülni.

- Mi az? – kérdezte meg Kathy, akinek valószínűleg feltűnt, hogy nagyon mosolygok.

- Semmi – próbáltam komoly fejet vágni. Hála Kathynek Anya és Apa is furcsán néztek rám és nem igazán értették, hogy mi bajom van. Apa mintha megeresztett volna egy apró mosolyt felém. Talán értette a mosolygásom tárgyát.

~~~~~~~~~~~~~~

Nagyon örülök, hogy egyre több embernek tetszik a történet. Tényleg köszönöm a sok pozitív visszajelzést, nagyon boldoggá tesztek vele😍😍☺️☺️
Már csak 78 nap😍🏎💪💪