Changes In My Life ~ Max V. |✅|

12.

- Szakítani fogok vele – törte meg a csendet Max, miközben a hotel felé haladtunk. Az egészet, úgy mondta, mintha csak magának jegyezte volna meg.

- Kivel? – nézek rá furán. Nem igazán esett le elsőnek kiről is beszél.

- Mikaelaval. Igazad van, ez így nem mehet – a szemét végig az úton tartotta. – Csak az a kérdés képes vagy-e várni Mexikó utánig. Akkor megyek haza és szerintem ott le tudunk ülni és békében szakítani.

- Nem szeretnél haragot? – kérdeztem. Végül is igaza van nem? Ki akarna egy olyan ex-et, aki amúgy ott van az autósportban, így akárhányszor találkozol vele, mindig az jut eszedbe, hogy nem békével váltatok el? Hát, én nem, az biztos.

- Nem igazán... - kezdett fészkelődni az ülésben. – A kapcsolatunk mindig is a hevességéről volt híres.

- Úgy érted, hogy... - nem igazán akarok belegondolni mit is jelent a hevesség.

- Ja, úgy is – sóhajtotta. – De az is igaz, hogy nem mindig voltunk jóban.

- Gondoltam – nézek rá. – Két heves természetű, forrófejű autóversenyző találkozásából nem hiszem, hogy jó dolgok sülnek ki.

- Honnan tudod, hogy Mikaela autóversenyző? – tapint rá a lényegre. – Nem hiszem, hogy mondtam neked ilyet. Utánanéztél igaz?

- Talán... - fészkelődtem most már én. Ha rájön, hogy nem csak a barátnőjére kerestem rá, akkor rettentően kínos helyzetben leszek.

- És jutottál valamire? – kanyarodik be a hotel parkolójába.

- Kérdésekre – nevettem fel. – Csak egyre több kérdésem lett. Komolyan megbántam, hogy rákerestem.

- Például?

- Miért pont én? – tártam szét a karomat. – Mármint érted. A jelenlegi barátnődnek bomba alakja van, szép arca, kék szemei és valószínűleg elég pénze. Erre jövök én, a lány átlagos családból, átlagos kinézettel. Miért jó ez neked?

- Mert, miért ne? – nevetett fel. – Tudod, egy idő után az ember megunja a tökéletességet és valami más után néz. Ezt teszem most én is.

- Tökéletességet?

- Igen. Ha az embereknek megemlíted a Forma 1-et, vagy valamelyik pilótáját, rá fogja vágni, hogy nekünk milyen egyszerű életünk van. Drága sportkocsik, hatalmas házak, modell barátnők. Végig járjuk a világ szinte minden szegletét és olyan helyekre jutunk el, ahova más talán soha. Úgy gondolják, hogy nem kell semmi miatt küzdenünk. Élünk, sodródunk az árral és örülünk, ha az ünnepeket végig pihenhetjük. Senki, de senki nem kérdezi meg egy-egy buli után, hogy: figyelj, egyedül leszel otthon? Nem érzed magad egyedül? Senki, érted Rosie? – hátra dől az ülésben és halkan felnevet. – Hiányzik valami stabil az életemből. Valami, amire azt tudom mondani, hogy akármi legyen, az mindig ugyanaz lesz. Tudod, mit csinál a legtöbb korombéli? Él, szerelmes lesz, tervezi a jövőjét, bulizik, új dolgokat próbál ki – most előre dől és a kezét a kormányra helyezi és ráhajtja a fejét. – És mit csinálok én? Utazok, otthagyom a sulit és olyan komoly időbeosztásom van, hogy csak, na. Nem kajálhatok csak, úgy bármit. Nem élhetem a fiatalok életét, haverokkal, barátnőkkel, nincsenek közös hétvégi lazulások. Semmi – itt elcsuklik a hangja. Némán hallgatom Max kirohanását. Nem igazán akartam ide kilyukadni, de mégis ez lett. Ugyan tényleg nem értettem mi vitte erre a döntésre, de nem akartam ide kerülni.

- Én lennék a biztos pont... - suttogtam. – Aki mindig kiáll melletted. Igaz?

- Igen. Mikaela is az volt, csak nem tudom... Elveszett a tűz kettönk közül. Mikor találkozunk és történik valami olyan... akkor az egészet úgy érzem, mintha muszáj, lenne. Az pedig csak ráadás, hogy ő is folyton utazik.