Changes In My Life ~ Max V. |✅|

37.

Az ebéd szünetem kellemesen telik. Előttem Ben, körülöttünk pedig néhány jó barát foglal helyet. Épp valami hülye viccen nevetünk, mikor megrezzen a telefon a zsebemben. Nevetve veszem elő és én naiv azt hiszem Max írt valami romantikus üzenetet, de tévednem kell. A képernyőmön Apa neve villan fel és csak az üzenet elejét látom. A röhögést abbahagyva nyitom meg.

Apa:„Már ne keress otthon. Nem tudom, hogy fajult ez az egész ideáig, hogy akkor lépek le mikor ti nem vagytok ott. Annyira nehéz felfogni, hogy már nem látlak minden nap.

Bízok Maxban. Abban, hogy megvigasztal és melletted marad. Abban, hogy támogatni fog ezekben a nehéz időkben. Mondjuk ki. Ezek nehéz idők. Senki nem várja el tőled vagy húgodtól, hogy elfogadjátok ezt a döntésünket.

Sajnálom Rosie. Sajnálok mindent."

Letaglózva ülök és kis híján kiesik a telefon a kezemből. Csak bámulok magam elé és próbálom felfogni a tényt, hogy Apa elköltözött. Hivatalosan is talált magának jobb családot.

- Minden oké, Rosie? – szólít meg Ben. Hirtelenjében úgy érzem, hogy egy világ omlik ebben a pillanatban darabokra körülöttem.

- Persze – mosolygok hamisan. – Csak Max írt – hazudom. Nem kell tudniuk az igazságot.

Szinte futok az iskolából. Menekülök a fojtogató érzés elől, amelynek nem tudom pontosan az indokát. A könnyek már marják a szemem, mikor Max karjaiba vetem magam. Sírni akarok. Kiadni magamból az érzéseim. Elmenekülni, elbújni. Nem akarok mást csak Őt. Csak kiadni magamból mindent.

- Rose, minden oké? – próbál eltolni magától, de én görcsösen kapaszkodok a kabátjába.

- Kérlek – suttogom. – Nem akarok semmit.

- Rendben – húz vissza. – Szeretnél elmenni valahova? Tudod, csak ketten.

- Nem kell – motyogom a kabátjába. – Csak had, szedjem össze magam.

Sírva vánszorgok fel a szobámba és dobom le magam az ágyra. Otthon nincs senki, csak mi ketten. Max sóhajtva fekszik mellém és érdeklődőn figyeli az arcom.

- Azt hiszem ennél borzalmasabb életünk nem is lehetne – mondja. Nem várja el, hogy válaszoljak. – Ilyen cseszett családi háttérrel. Tudod kifejezetten utáltam élni. Veszekedő család, félelmetes apa. Egészen Austinig. Én nem tudom, hogy mi fogott meg, de egyszerűen beléd szerettem. Utána, pedig minden más értelmet nyert. Megváltoztattál. Megváltoztattad az életem. Te voltál a fény, a vak sötétben. A helyes út, amiről az embernek esze ágában sincs letérni. Mikor reggel felkelek és meglátlak, arra gondolok, hogy megérdemellek-e?

- Tudod a választ? – szipogom.

- Igen. Azt, hogy egyáltalán nem.

- Miért?

- Mert egyszerűen tönkreteszlek. Pont, úgy ahogy te is engem – nevet fel keserűen. – Egy eszeveszett körforgás, aminek a végén mindketten nagyot fogunk esni.

- El fogunk esni – nézek rá. – De nem bánom, amíg elkapsz.

- Mindig el foglak kapni – ad egy óvatos csókot. Valószínűleg egy egyszerű szájra pusziról lett volna szó, mégis több lett belőle.

Szombaton hangos nevetésre kelek. Idegesen trappolok le, hogy megszüntessem a hang forrását és újra kellemes álomba szenderüljek. Mérgelődve lépek be a konyhába, de a tettem azonnal megbánom.

- Hé – nevet Anya. Konkrétan egy számomra vadidegen pasival bökdösik egymást. – Eric fejezd be.

Egy aprót köhintek, mire a konkrétan mindketten lefagynak.

- Rosie! Jó reggelt! – lép közelebb hozzám Anya. – Jól aludtál?

- Fogjuk rá – kerülöm ki őket és egy cappuccinot kezdek el csinálni. – Amíg fel nem keltem minden oké volt.

- Az jó – motyogja. Mögöttem suttogva beszélnek, valamiről. – Kicsim, had, mutassam be neked Ericet. Ő a...

- A barátod – fordulok meg a kezembe a bögrével. – Rosie – biccentek.

- Anyád már sokat mesélt rólad – itt nem sok kell, hogy el ne röhögjem magam. Ennél sablonosabb szöveget ki sem találhatott volna.

- Nos, én még csak egy árva szót nem hallottam rólad – húzom félmosolyra a szám és egy kicsit oldalra döntöm a fejem. – Bár a kanapás akció eléggé bemutatott.

Ott állok és eszeveszett módon élvezem a kialakult helyzetet. Szemét vagyok? Igen. Élvezem? Nagyon.

- Rosie – morog Anya. - Egy kicsivel több tiszteletet.

- Miért is? – kortyolok egyet az italomból. – Te mondhatod azt, hogy összefekszem mindenféle jött-ment pasival, de én nem?

- Rosie – Anya érezi kellemetlen helyzetet.

- Nem akarunk reggelizni? – szól közbe Eric. Úgy nézünk rá, mint valami elítéltre.

- De reggelizhetünk – mosolyog rá Anya. Mi is ilyen nyálasan romantikusan nézünk ki Maxszal?

- Felmegyek felkeltem a többieket – indulok az emeletre.

Az utam először Kathy szobájába vezet, aki már a telefonját nyomkodja, mikor benyitok.

- Jó reggelt – állok meg az ajtóba. – Téged is felkeltettek?

- Fel – teszi le maga mellé a telefont. – Milyen?

- Gázos egy pasi – lépek beljebb és behajtottam magam mögött az ajtót. – Azzal a dumával jött, hogy Anya mennyit mesélt rólam.

- Komolyan? – húzza el a száját Kathy. – Nevetséges ez az egész. Ő még alszik?

- Igen – mosolyodom el. – Szerintem késő estig fent volt.

- Fura, hogy itt van a házunkban – grimaszol.

Kathy egy véletlen folytán futott össze Maxszal. Persze egyik se mondta el nekem, így én végig abban tudatban éltem, hogy nem tudnak egymásról. Egyik este találkoztak, mikor Kathy is itthon volt és Max is itt aludt. Ahogy Kathy elmesélte, kisebb sokkot kapott mikor megpillantotta a vele szemben jövő pilótát. Persze Max is kellemetlenül érezte magát az idegen helyzetben, de azóta egészen megvannak.

- Majd megszokod. Pont úgy, ahogy Ericet is.

- Eric? – húzza fel a szemöldökét. – Király.

- Tudom – fordulok az ajtó fele. – Gyere reggelizni.

Halkan lépek a be a szobámba. Max a hasára fordulva hortyog. Rettentően aranyos látvány, ahogy a haja össze vissza áll, miközben alszik. Kuncogva mászok be az ágyba és óvatos puszikkal hintem be a nyakát és az arcát. Morogva kezd el mozgolódni.

- Reggel van? – kérdezi, de a szeme még mindig csukva van.

- Igen – dőlök le mellé. – Menjünk reggelizni.

- Nem akarok – arcát a párnába fúrja.

- Pedig izgi lesz – ülök fel. – Itt van Anya barátja. Reggel már szépen kiosztottam. Reméltem kicsit tudjuk húzni az agyát, de ha te aludni akarsz.

- Itt van? – emeli meg a fejét, majd sóhajtva a hátára fordul. – Az, akivel a nappaliban?

- Aha – már az ágy mellett állok.

- Csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy néz ki – rúgja le magáról a takarót és elindul felém.

- Nem veszel fel valamit – nézek végig rajta. – Nem, mintha bajom lenne azzal, hogy hiányos öltözetbe vagy, – mert hát elég jól nézel ki – de nem vagyok benne biztos, hogy Anya most díjazni fogja.

- És engem ezek a dolgok annyira érdekelnek, igaz? – tárja szét a karját. – Gyerünk reggelizni, mielőtt még meggondolom magam és visszafekszek aludni.

- Értem, értem – lépek nevetve az ajtóhoz. Boldogan lépkedünk le lépcsőn, de tudom, hogy ez a boldogság nem fog sokáig tartani.