Changes In My Life ~ Max V. |✅|

18.

Szomorúan és könnyekkel küszködve konstatálom, hogy a szálloda elé érünk. Némán ülünk és bámulunk az ablakon kifelé. Nem kellenek szavak. Az az őszinte keserűség és a nyomott hangulat szavak nélkül is itt van. Minden lélegzetvételben érzem a nyomást, a torkomban növekvő gombócot és bánatot.

- Miért ilyen nehéz? – suttogom magam elé. Igazából az sem lenne baj, ha nem kapok rá választ.

- Mert szeretsz. Mert én is szeretlek. Mert nem akarjuk, hogy vége legyen. Félünk. Félünk a jövőtől, az előítéletektől, az utálkozóktól és a támogatóktól. Félünk, hogy elmúlik és legközelebb már nem érezzük ugyan ezt. A távolságtól és következményektől, az újra találkozástól. Mindentől, ami veled vagy velem kapcsolatos – itt egy pillanatra megáll, mintha már csak úgy mondaná. - Félek, hogy Apám mit fog gondolni. Attól, hogy nem tudok neki megfelelni és nem fog úgy tekinteni rám, mint, akire büszke. Félek, hogy elfelejt. A gondolattól, hogy már nem mi vagyunk neki a legfontosabbak... Hogy talál mást. Mást, akire azt fogja mondani, hogy igen Ő az, az én vérem. Félek, hogy én is olyan leszek, mint Ő. Félek tőle... Miért ilyen bonyolult? – röhög fel hirtelen. Nem őszinte nevetés. Valahol érzem, hogy Ő is a könnyeivel küzd, csak nem azzal a fajtával, mint amivel én. – Felnézek rá és meg akarok neki felelni, néha mégis a pokolba kívánom. Szeretnék is meg, nem is olyan lenni. Hasonlítani is, meg nem is. Csak tudnám melyikhez vagyok közelebb. Melyik elől kell menekülnöm és mi nyújt majd menedéket. Fáradt vagyok. Fáradt, de nem fizikailag. Lelkileg. Már egy ideje nem találom a békét...

- Mióta? – nem akartam belevágni, de egyszerűen érdekelt.

- 11 éves korom óta kb. Az előtt és követően elég nehéz időszakom volt. De úgy őszintén... Anyámnak távol tartási végzése volt Apám ellen. Egyszerűen összetörtem. Én nem tudom... Érezted már úgy, hogy akire felnézel az igazából borzalmas ember a magánéletben? Én igen. Minden áldott nap ezzel kelek és fekszek. A gondolatokkal, hogy Anyámat többször is megfenyegette és talán meg is verte... Borzalmas.

- Talán? – kerekednek el a szemeim. Túl mélyen vagyok már a magánéletében, hogy visszaforduljak.

- Nem tudom... A legtöbb hír arról szól, hogy egész biztosan, de én semmit nem láttam... Ez persze nem jelent semmit. Úgy gondolom, hogy ez egy bonyolult dolog. Ma már átlátnék rajtuk, de akkor... képtelen voltam.

- Sajnálom... - suttogom. A torkomban hatalmas gombóc van. Hogy süllyedtünk ilyen mélyre? Két sírás szélén álló fiatal, akik nem akarják a búcsút. Két fiatal, akik élete koránt sem tökéletes. Akik mindennél jobban vágynak a törődésre. A szerelemre. Az érzésre, hogy valakinek te vagy a legfontosabb és mindennél jobban akar téged.

- Ne tedd – nevet fel. – Az, hogy nekem szar az életem nem azt jelenti, hogy neked is annak kell lennie. Az enyém már valahol az elején elcseszték... Úgyhogy most már mindegy – vonja meg a vállát. Szomorúan sóhajtok és a kilincsre teszem a kezem.

- Azt hiszem itt az ideje mennem... - magyarázom. Bólint és ő is kinyitja az ajtót.

- Hiányozni fogsz – állok meg előtte.

- Te is – arcán kósza mosoly fut végig. – Minden nap beszélünk, ugye?

- Viccelsz? Ez természetes... - húzom én is mosolyra a szám. – Nos, akkor viszlát... - nem hittem, hogy lehet ilyen nehéz kimondani egy szót.

- Viszlát – mondja. Nehéznek, mégis könnyűnek érezem a búcsút. Lassú léptekkel indulok el a hotel magas épülete felé. Ennyit ér a szerelem? Egy viszlát. Soha nem gondoltam, hogy egyetlen szó világokat dönthet össze és újakat kezd el építeni. Túlságosan egyszerű. Hirtelen torpanok meg. Nem. Nem lehet így vége. Fénysebességgel pördülök meg a tengelyem körül és tekintek vissza rá. A kocsinak támaszkodva figyel. Szőkés barna haja szépen belőve, kék szemei pedig kíváncsian fürkészik a mozdulataimat. Kezeit összefonja a mellkasa előtt és félmosolyra húzta vastag ajkait. Egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, mintha csak azt kérdené: Na? Mire vársz? Pontosan tudja, hogy nem fogok csak úgy elmenni. Már ehhez is túl jól ismer. Tudta, hogy az iránta érzett érzelmeim túl erősek egy ilyen egyszerű búcsúhoz.

Ott álluk tíz méterre egymástól. Magamba halkan felnevetek. Várjuk a pillanatot. Az érzést, hogy meddig bírjuk egymás nélkül. Látom, hogy Max izmai megfeszülnek. Eddig bírta volna? Kicsit ellökte magát a kocsitól és vár. Vár rám.

Boldogan, mégis keserű szájízzel indulok meg felé. Mikor odaérek könnyedén felkap és megpörget a levegőben. Mikor letesz boldogan nézek az érzelmektől csillogó szempárba és nagy mosolyra húzom az szám. Arcát a kezeim közé fogom és ajkaimat az ő ajkaira nyomom. Hevesen, rajongva csókolom meg. Imádom ajkaink tökéletes mozgását és nyelveink vad játékát. Kezeim a tarkójára csúsznak és úgy vontam egyre közelebb. Az ujjai a derekamon írtak le apró köröket, amelyek szinte beleégnek a bőrömbe. Egy hideg fuvallat fújt végig a hotel előtt, mellettünk a levelek pedig hangos zörgéssel jelezik ezt. Kicsit összerezzenek mikor a hideg beférkőzik a ruhám alá. Max belemosolyog a csókunkba és közelebb von és ha lehet, még jobban elmélyíti azt. Kár lenne tagadni, hogy nem vagyok az övé. Talán már az elején tudtam, hogy ez lesz. Minden módon birtokol, ahogy csak lehet. Valahol mélyen pedig úgy gondolom, hogy ezzel Ő is tisztában van. Az egyetlen férfi, aki, ha bármilyen módon hozzámér, heves érzelmeket kelt az egész testemben.

Nem tudom meddig csókolózunk, de, hogy ennél szebb búcsút az álmaiban sem akarhattam volna.

- Ugyan ez lesz mikor újra látlak? – nézek fel rá.

- Persze – nyom egy puszit a számra – Sőt, még talán jobb is.

Szorító érzéssel a mellkasomban indulok el újra. Tudtam, hogy már nem néz és nem vár arra , hogy mikor fordulok vissza. Ez volt a búcsú. A miénk és senki másé. Most valahogy nem kell sírni. Nem akarok. Csupán az üresség az egyetlen, amit éreztem. Hiányosnak érzem magam. Hiányzik valami nagyon fontos belőlem, ami az eddigi napokon jelen volt, de nem érezem. Most viszont, hogy tudom, holnap, holnapután és azután nem fogunk találkozni, az egész lényem felett átveszi az irányítást. Nem bírom megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok akár egy pillantást is vetni rá. Látni akarom még utoljára, de félek a következményektől. Attól, hogy ha megpillantom sírni kezdek és nem lesz, aki a szoros ölelésébe húz, én pedig a mellkasába fúrom a fejem. Nem lesz, akinek mámorító illatát magamba szívhatom, hogy erőt szerezzek.

Csak egy másodpercre fordulok vissza, hogy tudjam valahol Ő is összetört. Még csak az egyik lábát tette az autóba a másikkal még a földet tapossa. Egyik keze az ajtón pihent, még a másikkal maga előtt támaszkodik. Maga elé bámul és alig akar megmozdulni. Mintha megérezné a tekintetem, felém néz. Nem mosolyog. Arcán ugyanolyan kétségbeesést fedezek fel, mint amilyen az enyém. Egy erőtlen mosolyt küldök felé, majd befordultam a hotel melegébe. Ha csak egy másodperccel is tovább nézem, biztosan elbőgőm magam. Ez van. Elgyengített és ez ellen nem tudok semmit tenni. De még csak nem is próbálok.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

🏎🏎43 nap🏎🏎