Changes In My Life ~ Max V. |✅|

47.

Az utakon szinte senki sincs. Karácson estéjét mindenik a szerettei körében szokta tölteni, egyedül mi vagyunk ilyen vállalkozó kedvűek. Vagy csak Max, aki nem szerette volna, ha az anyja egyedül tölti az ünnepet.

Úgy fél óra autózás után érünk egy szintén szépen kivilágított, de mégis egyszerű házhoz. Ahogy hátra nézünk, hogy jelezzük Victoriának, hogy megjöttünk. Meglepetten látjuk, hogy út közben elaludt.

- Beviszem oké? – néz rám Max.

- Elkezdek addig kipakolni – suttogom mosolyogva.

- Ésszel, mert lehet csúszik az út – ad egy puszit és kiszáll.

Én is követtem a példáját és kiszállok. Az idő elég hűvös kint, így kicsit dideregve nyitom fel a csomagtartót és kezdem el kivenni a bőröndöket. Kicsit remegve bár, de próbálok minél gyorsabb lenni.

- Ha fázol akkor menj be – teszi a kezét a felkaromra és kicsit arrébb húz.

- Megvagyok – tiltakozom.

- Megvagy? Azért remegsz, mint a kocsonya. Na nyomás be – bök a fejével a ház felé.

Belépve a házba kellemes meleg fogad. A ház teljesen különbözik az előzőtől, így kicsit esetlen módon állok meg az előtérben. 

- Te vagy az Maxei? – hallok meg egy kellemes női hangot. A léptek egyre hangosabbak és egyenesen felém tartanak. Mikor megpillant kicsit furán és talán idegesen tekint rám. – Segíthetek?

- Én izé... Max meg én... - hebegem mikor kinyílik mögöttem az ajtó és Max lép be.

- Hogy milyen rohadt hideg van kint – káromkodja el magát, majd mikor meglát minket kérdőn felhúzza a szemöldökét.

- Maxei – kerül meg az anyja és átöleli a fiát. – Azt hittem soha nem jössz.

- Mondtam, hogy kicsit későn jövünk – feleli Max. – Nem kellett volna megvárnod minket.

- És ki ez a lány? – húzódik el az anyja és rám néz.

- Ő az – sziszegi Max. – Akiről meséltem neked.

- Ő? – néz hol rám, hol pedig Maxra. – Jaj Maxei, neked mindig olyan szép barátnőid vannak.

- Anya – szól rá Max. – Ne Rosie előtt.

- Rosie? – pillant rám az anyja.

- Rosie Cartr – nyújtok kezet.

- Sophie Kumpen – rázza meg a kezem, majd percekig bámul a szemembe.

- Anya... Lehet, hogy Rose fáradt és én is az vagyok – Sophie a fiára néz és bólint.

- Igaz is. Menjetek aludni – engedi el a kezem.

Max mosolyogva kezdi el húzni az emeltet felé a bőröndjeinket. Némán követem fel a lépcsőn. A folyosó utolsó szobájába lépünk be. Max egy pillanat alatt világost csinál és így tökéletesen láttok mindent. Az egyszerű falakat, a gyerekkori képeket. A szekrényt, ami tele van kupákkal. A lábaim szinte saját akaratuktól indulnak meg feléjük. Lassan sétálok el mindegyik előtt és olvasom el mi van ráírva. A szoba annyira tükrözte Maxot, aki félre biccentett fejjel néz engem.

- Tetszik? – mosolyodik el.

- Nagyon – olyan érzésem van, mint egy kisgyereknek a játékosztályon. – Csodásak.

- Anya nagyon vigyáz rájuk – áll meg mellettem és most már ketten figyeljük a kupákat. – Mindig azt mondja, hogy itt minden tökéletes.