martinus és niki (befejezett)

Az igazság

Na, végre. Azt, mondtad, hogy 1 perc és itt vagy.
− Mért nem 1 perc volt?
− Nem, vagy 5 perc volt.
− Ja, bocsi rosszul számoltam. –füllentettem egy kicsit.
− Semmi baj, de mi van veled? Mért terültél így ki?
− Nem kapok levegőt. –mondtam szaggatottan.
− Ülj fel és vegyél mély levegőt. –megfogta a kezem és felhúzott ülő pozícióba. Megtámasztott, hogy véletlen se dőljek hátra. Vettem két nagy levegőt és máris jobban éreztem magam.
− Jobb? –nézet rám aggódva Leo.
− Igen. Sokkal, köszönöm.
− Semmiség.
− Hogy vagy?
− Én teljesen jól. De veled mi van?
− Én is jól vagyok. Köszönöm kérdésed.
− Nem arra gondoltam. Ki miatt sírtál tegnap?
− Csak a tesóm kicsit megbántott. Ennyi.
− Mért hazudsz nekem? –hajolt hozzám közelebb.
− Légyszi kicsit menj hátrébb. –jöttem zavarba.
− Hátrébb megyek, ha elmondod, hogy ki bántott meg.
− Liam volt az.
− Ki az a Liam?
− Martinus nem mondta?
− Nem. –hát nem mondta el. Betartotta a szavát.
− A volt barátom.
− Mi, neked volt barátod?
− Igen, még a volt lakhelyemen.
− Most már nem a barátod?
− Nem.
− Akkor, mit keres itt?
− Az anyukája kapott egy állást, így ideköltöztek.
− És mért szakítottatok?
− Ez egy hosszú történet.
− Van időm.
− Nem lehetne, hogy a többiek is ide jöjjenek?
− De, mért?
− Mert szeretném, ha ezt a történetet ők is halják.
− Mért?
− Túl sokat hazudtam már. Elegem van a hazugságból és egyre több idő telik el annál több kérdés fog felvetődni velem kapcsolatban.
− Értem. Akkor ide hívjak mindenkit vagy keressünk másik helyet?
− Jó lesz ez. Jó nyugis. Nekem csak Martinus száma van meg, így az ikreknek tudok szólni. A többieknek tudsz szólni?
− Persze. –elkezdtük felhívni a többieket. Egy gondolatból Lunát is felhívtam, hogy jöjjön ide. Mikor már mindenki itt volt elkezdtem.
− Sziasztok. Köszönöm, hogy eljöttetek.
− Mért vagyunk itt?
− Szeretnék nektek elmesélni valamit.
− De, mit?
− A múltam egy kis részét.
− Mért?
− Mert nem szeretek a barátaimnak hazudni. Az apukám meghalt, amikor 14 éves voltam. Amikor haza mentem az iskolából már a rendőrök ott voltak nálunk. Semmit sem értettem, így berohantam a házba. Megálltam az ajtóba és elbújtam, hogy haljam, mit mondanak. A rendőrök azért jöttek, hogy elmondják rátaláltak apukámra az erdőben. Fejbe lőtte magát és egyből meghal. –gördült le egy könnycsepp az arcomról. -3 napig haza sem mentem. Abba a 3 napban egy rossz társaságba keveredtem. Olyanokat csináltunk, amikre most már nem vagyok büszke. Egyik nap az állítólagos barátaimnak az, az ötlete támadt, hogy vicceljük meg Liamat.
− Ki az a Liam. –vágott a szavamba Charlie.
− Liam a volt barátom, aki most nálunk laki.
− Nálatok lakik?
− Igen, de erre a végén kitérek. Szóval, arra gondoltak, hogy vicceljük meg Liamet. Egyik este elmentünk a házukhoz és megdobáltuk tojással és wc papírral. A szülei, azt hitték, hogy ő és a barátai voltak amikor sokat ittak ezért szobafogságot kapott. Liam, valahogy megtudta, hogy én is ott voltam azon az estén. Miután megcsináltuk azt a szörnyűséget a többiekkel elhagytam a csapatott. Elmeséltem Liamnek, hogy apukám öngyilkos lett. Mikor meg tudta felhasználta ellenem és elterjesztette az iskolában, hogy szégyen voltam apám számára és ezért ölte meg magát. Az utolsó pár hónapom valami borzalmas volt, mert mindenki elfordult tőlem és egész nap piszkáltak. Ezért is hagytam abba a kosarazást, pedig én voltam egy kis ideig a kapitány. Mikor elköltöztünk, azt hittem soha többé nem kell látnom őt erre egyik nap megjelentek nálunk. Nem tudnak még 1 hónapig beköltözni a lakásukba, így anyukám felajánlotta nekik, hogy költözzenek hozzánk.  Így, hogy most, itt van újra feltörtek ezek a régi érzések. Röviden ennyi. –fújtam ki a levegőt és könnyek gyűltek a szemembe.
− Aszta. –mondták egyszerre.
− Ez durva.
− Én csak szeretem volna, hogy tudjátok. Ezért is futottam el egyik nap, mert megláttam Liamet. Légyszí nem mondanátok valamit? –egyre több könny gyűlt a szemembe. –Ugye ti nem fogtok elhagyni? –kezdtem el sírni.
− Jaj, Niki, ne légy ilyen kis butus? – jött oda hozzám Luna és megölelt. –Mi sose fogunk elhagyni.
− Akkor ti még mindig a barátaim vagytok? –néztem fel rájuk.
− Persze, hogy azok vagyunk. –jött oda hozzám mindenki és megöleltek.
− Köszönöm nektek.
− Mit?
− Hogy itt vagytok nekem. –sírtam el megint magam.
− Már nem kell sírni. –törölt le a könnyem Martinus.
− Ha már így együtt vagyunk, nem megyünk el kajálni?
− Nekem haza kell mennem, mert még nem érzem túl jól magam. –mondta Luna.
− Nekem találkozom, van a nővéreddel. – vakarta meg a fejét Lukas.
− Mi?
− Ezt majd később megbeszéljük.
− Lukas Rieger, most azonnal gyere vissza.
− Bocsi, de siettek. Szia.
− Többiek? Vagy menjünk el máskor?
− Legyen inkább máskor.
− Rendben, akkor én megyek haza. Sziasztok. - megöleltem mindenkit és elindultam haza.
− Niki, várj.
− Martinus?
− Hazakísérlek.
− Nem muszáj.
− De én szeretném.
− Akkor indulás.
− Tényleg kosaraztál?
− Igen. Nagyon szerettem játszani.
− Egyik nap nincs kedved egyet játszani?
− Nem is tudom
− Na, légyszi.
− Jó, de számíts arra, hogy csúnyán kikapsz.
− Ne is számíts rá-.
− Majd meglátjuk. Köszönöm, hogy haza kísértél.
− Nagyon szívesen. Szia, Niki és kitartás.
− Köszi. –öleltem meg. –Aztán ne várd annyira, hogy legyőzzelek kosárban.
− Úgyse tudsz legyőzni. –bementem a házba és egyből megcéloztam a konyhát. Csináltam valami ennivalót és felmentem a szobámba. Kicsit tanultam még ma aztán lefeküdtem aludni.