martinus és niki (befejezett)

Koncert

A következő számot egy számunkra kedves lánnyal fogjuk elénekelni. Fogadjátok sok szeretettel Nikolett Turnert.
− Micsoda? –döbbentem le.
− Niki gyere. –fordult oda Marcus.
− Nem én nem megyek.
− De. –jöttek oda és felhúztak a színpadra.
− Mit csináltok? –néztem rájuk dühösen.
− Ez az egy feltételünk.
− De tudjátok, hogy lámpalázas vagyok.
− De csak így tudtunk rávenni, hogy énekelj velünk. –a kezembe nyomták a mikrofont és elkezdtek énekelni. Mikor én jöttem volna teljesen lefagytam. Nem jött ki hang a torkomon. Ledobtam a mikrofont a földre és elfutottam. Befutottam a fiúk öltözőjébe és bezárkóztam. Belekuporodtam a fotelbe és elkezdet folyni a könnyem. Hogy mért? Fogalmam sincs. Már nagyjából megnyugodtam, amikor valakik kopogtatott.
− Mit akartok?
− Beengedsz minket?
− Nem.
− Mért? Csak bocsánatot akarunk kérni. –oda mentem az ajtóhoz és kinyitottam.
− Mért futottál el csak úgy?
− Lefagytam jó? Utálok emberek előtt énekelni és mondtam, hogy lámpalázas vagyok.
− Bocsánat, azt hittük, hogy ha kiállítunk a színpadra, akkor majd sikerül énekelned.
− Rosszul hittétek.
− Bocsánat.
− Semmi baj, csak ne csináljatok többet ilyent.
− Megígérjük. – öleltek meg.
− Vége a koncertnek?
− Még nem.
− Akkor mit kerestek itt?
− Elhalasztottuk a First Kiss számot.
− Mért?
− Mert te nem vagy ott és általában fel szoktunk hívni egy lányt a színpadra. Szeretnénk, ha te lennél az a lány most.
− De ugye nem kell énekelnem?
− Nem csak ott kell ülnöd.
− Akkor mire várunk még. Menjünk. –kimentünk a színpadra. Én leültem egy székre a fiúk meg elkezdtek énekelni. A rajongók irigykedve néztek rám, de azért élvezték a számot. A dal végén Martinus az egyik Marcus pedig a másik oldalamra állt és egyszerre nyomtak egy puszit az arcomra. A koncert végén együtt mentünk le a színpadról
− Hát, ez valami szuper volt. –ugrándoztam.
− Tetszet?
− Nagyon. Eszméletlen jók vagytok.
− Köszönjük. Látod erről maradtál le 15 éven keresztül.
− Szánom bánom bűnömet. –nevettem el magam.
− Most még aláírást kell osztogatnunk, de utána, mehetünk.
− Rendben. –a fiúk odamentek a kis standúkhoz és kezdődhetett az aláírás és a kép osztogatás. Én nem maradtam ott, hanem inkább elmentem sétálni.
− Hé, kislány. –kiabált utánam valaki. Én annyira megijedtem, hogy hátra se néztem csak gyorsítottam a léptemen.
− Várj már meg. –Úristen engem most fognak megölni. Nem akarok meghalni. Éreztem, hogy már a nyomomba van így elkezdte futni.
− Komolyan Niki most hova futsz? –várjunk, csak a gyilkosom honnan tudhatná a nevem. Megfordultam és megláttam egy középkorú férfit.
− Ki maga és honnan tudja a nevem?
− Nem ismersz fel?
− Nem ismerem magát.
− Pedig én, ismerlek téged.
− Honnan?
− Apukád által.
− Micsoda? Honnan ismeri apukám?
− Az legyen az én kis titkom.
− És most mit akar tőlem?
− Velem kell jönnöd.
− Mért?
− Apukád látni akar.
− De apukám meghalt.
− Nem halt meg.
− De a rendőrök azt mondták.
− Hazudtak.
− Nem hiszek magának. –elkezdet folyni a könnyem és elfutottam. Nekem meghalt az apukám. Még a temetésén is ott voltam, de akkor ez a pasi mért mondta, hogy apukám látni akar? Visszafutottam a koncert helyszínére és megint bementem a fiúk öltözőjébe és megint elterültem a kanapén. Alig feküdtem ott pár percet, amikor megszólalt a telefonom.
-Hallo? -szóltam be a könnyeimmel küzködve