martinus és niki (befejezett)

Ketten vannak?

 - Mért lennénk barátok, még csak nem is ismerjük egymást. –nem bírtam tovább. Akaratom ellenére elkezdet folyni a könnyem és elrohantam. Erictől elköszöntem és haza mentem. Otthon beestem az ágyamba és csak sírtam. Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Most meg olyan búnkon viselkedett velem. Én nem csináltam semmit, hogy ezt érdemeltem volna. Végre találkoztam egy sráccal, akit kedvelek erre ilyen bunkó velem. Mikor már úgy éreztem, hogy nagyjából megnyugodtam felvettem a telefonomat a földről, ami fogalmam sincs, hogy került oda. Megnéztem és kapta egy üzenetet Martinustól.

Üzenet:

M: Szia, Niki hogy vagy?

N: Hogy, hogy vagyok azok után, hogy úgy beszéltél velem? Szerinted, hogy vagyok? Azt hittem barátok vagyunk, de úgy látszik mégsem.

M: Micsoda? Nem is beszéltünk ma.

N: Ja, hogy már nem is emlékszel rá?

M: Ebből most egy szót sem értek.

N: Ma találkoztunk az utcán és elmondtad, hogy nem is ismersz, és hogy még barátok sem vagyunk.

M: Én ilyent nem is mondtam. Találkozhatnánk, hogy megbeszéljük?

N: Mit beszéljünk ezen? Megbántottál ennyi.

M: Légy szíves.

N: Rendben. Hol és mikor?

M: A vízesésünknél.

N: A vízesésünknél?

M: Ahol találkoztunk. Olyan 10 perc múlva.

N: Rendben.

Még mielőtt elindultam volna átöltöztem és egy kicsit rendbe hoztam magam, 5 perc alatt oda értem a megbeszélt helyre, de Martinus nem volt sehol. Vártam és csak vártam rá, de nem akart jönni. Azon a ponton voltam, hogy inkább haza megyek mikor valaki a nevemet kiabálta.

- Szia. –lihegett mellettem Martinus.

- Szia, azt hittem már soha sem érsz ide.

- A szüleim feltartottak, de már itt vagyok. Mért nézel ki úgy mint, aki az egész napot végigsírta? –erre nem válaszoltam csak megdörzsöltem a szemem hátha eltűnik az a kis pirosság a szemem alatt. –Basszus Niki te sírtál. Mért?

- Én nem is sírtam. –próbáltam tagadni a tagadhatatlant.

- Látom.

- Ezt most inkább hagyjuk, inkább beszéljünk, ha már itt vagyunk.

- Nem ülhetnénk le egy padra?

- Rendben.

- Szóval azt mondod, hogy találkoztunk ma.

- Igen teljesen jól emlékszem.

- Szóval nem velem találkoztál ma, hanem az ikertestvéremmel Marcussal. Ezért nem emlékezet rád és azért mondta azt, amit mondót.

- És akkor mért csinált velem egy selfiet és mért írta alá a kezem? –felhúztam a pólóm és megmutattam az autógrammot.

- Ami azt illeti mi...- habozott kicsit

- Igen?

- Mi híres énekesek vagyunk itt Norvégiában.

- Micsoda? –néztem rá döbbenten.

- Igen. 2012-ben megnyertünk egy tehetség kutatott és azóta egyre sikeresebbek vagyunk.

- És mért nem mondtad eddig?

- Tetszett, hogy valaki nem csak azért a barátom, mert híres vagyok.

- Ha tudtam volna, hogy híres vagy akkor sem viselkedtem volna másképp.

- Akkor most minden rendben van köztünk? Úgy értem, hogy még mindig barátok vagyunk?

- Egy feltétellel.

- Igen?

- Meg szeretném ismerni Markust.

              - Rendben,majd bemutatlak neki. –még egy kicsit beszélgetünk. Megöleltük egymást ésmentünk haza. Annyira boldog voltam, hogy mégis barátok vagyunk.