martinus és niki (befejezett)

Kórházban

Martinus szemszöge.

Már 2 hete, hogy nem találjuk meg Nikit. Nagyon aggódók érte. Remélem nem történt semmi komoly vele.
− Martinus nyisd már ki az ajtót. –kiabált Marcus
− Mért te nem tudod?
− Nem.
− Istenem. –kimásztam az agyból, lementem a lépcsőn és kinyitottam ajtót.
− Szia.
− Szia, Szani. Mi járatban vagy?
− Niki miatt jöttem.
− Megtaláltátok?
− Igen.
− Hol van? Látnom kel.
− Kórházban van. –gördült le egy könnycsepp az arcán.
− Mért mi történt?
− Majd ő mindent elmesél. Nekem nincs erőm elmondani. –közelebb mentem hozzá és megöleltem.
− Bemehetek most hozzá? –engedtem el.
− Ma már nem, mert vége a látogatásnak, de holnap szerintem nyugodtan bemehetsz.
− Köszi.
− Én megyek, mert már késő van. Szia.
− Szia. –csuktam be az ajtót és felrohantam Marcushoz.
− Marcus. –lettem izgatót.
− Két nagy levegő és mondhatod.
− Megtalálták Nikit.
− Micsoda? –hagyta abba a játékot és felém fordult.
− Most járt itt Szani, hogy elmondja, Niki kórházban van.
− Mi van vele? Hogy van?
− Nem tudok semmit, de holnap az első dolgom lesz, hogy bemegyek hozzá.
− Holnap interjúra kell mennünk.
− Hányra?
− 10-re
− Valahogy próbáld meg húzni az időt egy kicsit. Muszáj találkoznom Nikivel.
− Rendben. Megpróbálom.
− Köszönöm. –fújtam ki a levegőt.
− Ez csak természetes.
− Na, én elmegyek aludni jó éjt.
− Neked is. –elindultam a szobám felé és kidőltem az ágyon. Még mielőtt elaludtam volna írtam Zarának, hogy holnap mégse tudunk találkozni. Már alig várom, hogy újra lássam Nikit.

Április 19. (kedd)
Niki szemszöge
Reggel a beszűrődő nap fényére keltem. Kimásztam az ágyból és elmentem lefürdeni. Mikor visszaértem az ágyhoz Martinust pillantottam meg a folyóson. Engem bámult és nem mozdult. Bebújtam az ágyba és kezembe vettem a telefonom. Megnyitottam a massengert és ráírtam.
N: Szia. Hogy vagy?
M: Szia. Teljesen jól csak kicsit fáj a lábam.
N: Mi történt?
M: Felrúgtak fociba.
N: Sajnálom. Kérdezhetek valamit?
M: Persze.
N: Nem szeretnél bejönni hozzám? Egyedül érzem magam. –elolvasta az üzenetet és már nyílódott is az ajtó. De ahelyett, hogy oda jött hozzám inkább megállt az ajtóban.
− Szia. –néztem rám.
− Szia. –köszöntött ő is.
− Mi?
− Mondom, szia.
− Mi? Nem hallak túl messze vagy. –két lépéssel közelebb jött hozzám. –Ne szórakozz már velem. –nyújtottam ki a kezem ölelésre várva. –Ölelj már meg. –oda jött hozzám és megölelt. –Na, végre. Azt hittem már sosem fogsz megölelni. Martinus. –integetem az arca előtt
− Igen?
− Mi van veled? Olyan szomorúnak tűnsz.
− Nincs semmi.
− Persze.
− Csak aggódtam érted.
− De már itt vagyok és félig meddig jól is.
− Az én hibám, hogy elraboltak. –fordította el a fejét.
− Mért lenne a te hibád?
− Nem vigyáztam rád eléggé. Ha veled lettem volna, akkor nem kellet volna ott lenned 2 héten keresztül.
− Ha ott lettél volna, akkor téged is bántottak volna.
− De lehet, hogy téged, akkor nem.
− Martinus, ha most nem fejed be sikítani fogok. Nem a te hibád, hogy elraboltak. A lényeg pedig, hogy már nem vagyok ott. –emeltem fel a fejét és magam felé fordítottam. –Megérteted?
− Igen. –ölelt meg megint.
− Marcus hol van?
− Interjún.
− És te mért nem vagy ott?
− Mert hozzád jöttem.
− De így el fogsz késni.
− Próbálja elhúzni.
− Akkor most szépen elindulsz és megcsináljátok az interjút. Délután meg, ha még szeretnél, akkor bejössz.
− Oké. Akkor délután itt vagyok.
− Rendben és csak ügyesen.
− Szia.
− Szia. –bekapcsoltam a tv-t és megkerestem azt az adód, ahol Martinusék vannak. Mikor végre megtaláltam őket már nagyban ment az interjú. Egy csomó kérdést feltettek nekik. Mikor jön a következő dal, hogy mi inspirálja a dalaikat meg ehhez hasonló kérdések. Az interjú végén olyan kérdést tettek fel neki, amin még a lélegzetem is elállt.
− És fiúk vannak barátnőtök?
− Nekem sajnos nincs. –hajtotta le a fejét Marcus.
− És neked Martinus? –kicsit habozót, de aztán válaszolt.