Fanfiction fordítás: Az a három szó (Those Five Words)

8. fejezet

A fordítás az író, Damn you Kylie engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/11706049/8/Those-Five-Words

NÉGYES

Nem tudom, az Őszintéknél hogy mennek a dolgok. Van ez az egész őszinteség, fekete-fehér hülyeség, amit mindenkinek mondanak, de igazából annyi dokumentumomat meghamisították, hogy inkább nem akarom tudni, mennyi irat hamis a városunkban. Nem mintha bárkinek elmondanám, túl káros lenne rám nézve, ha kinyitnám a számat. De kíváncsi lennék, hogy van-e valaki, aki tudja minden titkunkat, és egy nap úgy dönthet, hogy ideje kiteregetni mindent. Apa azt mondta, hogy ez soha nem fog megtörténni, én pedig hiszek neki. Szóval hagyom, és nem aggódok miatta többet.

A rémálmaim újra azok, hogy Marcus ver engem, ahogyan mindig is. Már nem kiabálok az éjszaka közepén. Szerintem Anya és Apa örül ennek; Anya már kezdett igazán aggódni miattam. Ráadásul most több pihenésre van szüksége, mióta kiderült, hogy terhes. Örülök, hogy nem leszek itt, amikor egy újszülött felébreszti őket éjszakánként. Még mindig emlékszem, Charlie milyen sírós volt.

Holnap lesz az alkalmassági vizsgám. Nem értem, miért kell mennem; nem érdekel, mit mond a teszt. A Bátrakat fogom választani, nem számít, mi lesz. Zeke ugyanezt mondja; próbáltuk meggyőzni Apát és Hanát, hogy engedjék meg, hogy itthon maradjunk. Minek menjünk iskolába, holnapután úgysem megyünk vissza, kit érdekel, ha nem csináljuk meg a tesztet. Tudjuk, hova tartozunk. Semmi miatt nem gondolom meg magam.

Zeke és én az asztalnál ülünk a többi Bátorral, aki ma fogja megcsinálni az alkalmassági vizsgáját. Mint mindig, mi vagyunk az egyik leghangosabb csoport. A Barátságos és Őszinte csoport majdnem olyan zajos, mint mi. A Művelt gyerekek a könyveikbe dugják az orrukat. Aztán átnézek az Önfeláldozók asztalához. Beleborzongok, ahogy elnézem a gyerekeket. Mind csendben ülnek. Senki sem beszél, nincs közöttük semmi kölcsönhatás. Én is olyan lehetnék, ott lehetnék. A barátaimra nézek, akik itt ülnek velem, aztán lopva újra az Önfeláldozókra nézek. Tudom, hogy hova tartozom. Ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy milyen szerencsés voltam aznap. Nemcsak azért, mert még mindig életben vagyok, hanem mert az utóbbi kilenc évben lettek barátaim. Játszhattam. Az Önfeláldozóknál ez nem lett volna. Valószínűleg az alkalmassági vizsgámat sem kellett volna megcsinálni. Biztos, hogy Marcus megölt volna. De Beatrice is eszembe jut. Még mindig hiányzik. Ennyi idő után is. Az egyetlen igaz barátom volt. Senki sem ismert úgy, mint ő.

Aztán eszembe jut, hogy az igazi szüleim mennyire gyűlöltek, mennyire semmibe vettek. Nem értem, miért akart bárki is a barátom lenni, amikor olyan összetört voltam, hogy még a szüleimnek sem kellettem. Arra ébredek a nyomorult gondolataimból, hogy Zeke megböki a karomat. – Haver, te jössz – mondja.

- Tessék? – mondom.

- A hölgy ott téged szólított – mutat Zeke az asszonyra.

Felkelek a helyemről, és majdnem visszaesek. Az Önfeláldozók vállalják, hogy levezetik az alkalmassági vizsgát, és aki rám vár, az Natalie Prior. Nem láttam őt azóta, hogy összevesztem Beatrice-szal. Már nem is emlékszem, hogy min veszekedtünk, de az a három szó, amit kiabált, az átdöfte a szívemet. Aztán emlékszem, azt mondtam Mrs. Priornek, hogy ha felnövök, feleségül veszem Beatrice-t. Ettől az emléktől mindig mosolyognom kell, ugyanakkor el is szomorodom. Beatrice azt hiszi, hogy halott vagyok, közben meg abban a csoportban vagyok, amihez soha nem csatlakozna.

Mrs. Priorhöz megyek, és kerülöm a szemkontaktust. Nem akarom, hogy felismerjen. Igazából tudom, hogy nem ismerne meg, de úgy érzem, jobb félni, mint megijedni. Határozottan nem az a kisfiú vagyok, akit utoljára látott. A vizsgaterem felé mutat, én pedig besétálok Mrs. Prior előtt.