Fanfiction fordítás: Az a három szó (Those Five Words)

11. fejezet

A fordítás az író, Damn you Kylie engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/11706049/11/Those-Five-Words

NÉGYES

Belépek a lakásba,  Anya és Apa a nappaliban ül. Kíváncsi lennék, hogy arra vártak-e, hogy megjelenjek. Tudták, hogy jönni fogok a ruháimért. Örülök, hogy fel kellett jönnöm, és láthatom őket, mielőtt a hálóterembe megyek. Tényleg örülök, hogy élve látom őket azok után, amit a félelemutazásomban láttam.

- Nos? – kérdezi Apa. – Még mindig hívhatunk Négyesnek?

Nem tehetek róla, most már mosolygok. Visszagondolok a napra, amikor azt mondtam Apának, hogy csak négy félelmem van.

- Én megmondtam – mondom.

Apa nevetni kezd. Aztán elmeséli Anyának, honnan kaptam a nevem. Ő rám néz, és megszólal:

- Viccelsz, tényleg csak négy félelmed van?

Bólintok, aztán odamegyek, és megölelem Apát. Bár nevetünk rajta, mutatja, hogy Apa mennyire hitt bennem a kezdetektől fogva. Nem hiszem, hogy át tudtam volna vészelni az elmúlt néhány évet a támogatása nélkül. Leülök, és beszélgetünk, amikor meglátok egy fekete-fehér képet a dohányzóasztalon.

- Az mi? – kérdezem.

- Egy kép a kisöcsédről – mondja Anya.

- Fiatok lesz?

- Igen – mondja Apa óriási mosollyal az arcán.

- Akkor már nem én leszek a kedvenc fiad – mondom. Viccelek, és szerencsére a szüleim veszik a lapot, mert velem nevetnek.

- Szerintem ez a kissrác sok mindent fog átélni veled bátyjaként – mondja Anya a hasát simogatva.

Örülök a szüleimnek. De különösen Apának. Ő volt a legjobb apa, akit csak kívánhattam. Mindig fiaként viselkedett velem. Nem kellett volna, és akár ki is dobhatott volna, amikor Evelyn elment, de nem tette, és mindig itt volt nekem. És nincs kétségem, hogy mindig itt lesz. Tényleg örülök neki. Különösen boldog vagyok, hogy most lesz egy fia Anyával. Olyan jól bántak velem, és Anya úgy bánt velem és Charlie-val, mint a saját gyerekeivel. Kicsit féltékeny vagyok, de nem azért, mert gyerekük lesz, hanem mert ez a baba csak a szeretetet fogja ismerni. Nem lesznek rémálmai, ami az én éjszakáimat tönkreteszi. Vagy szomorúság, amit Charlie érez néha, amikor Evelynre gondol. Nem sűrűn esik meg Charlie-val, és mióta Apa és Anya összeházasodtak, Charlie boldog.

Az ágyamon ülök, és várom, hogy Shauna és Zeke is visszatérjen otthonról a ruháikkal. Furcsa belegondolni, hogy nemsokára saját lakásunk lesz, nem kell többé a szüleinkkel laknunk. Szerintem hiányozni fog, bár a szobafogság nem. És végre Zeke és én újra játszhatunk Felelsz vagy Merszet. Alig várom, hogy Uriah orra alá dörgöljem. Ő még két évig nem játszhat. Az utolsó játékunk még mindig mosolyt csal az arcomra.

- Te meg mit mosolyogsz? – kérdezi Zeke.

- Csak az utolsó kihívásunkra gondolok, és hogy újra játszhatunk – válaszolom.

Zeke szeme felcsillan.

- El is felejtettem, IGEN! Újra játszhatunk. Meg kell szerveznünk egy játékot. Lefogadom, Amar is benne lesz – mondja Zeke.

- Amíg Lynn nem játszik – mondja Shauna. – Alig várja, hogy visszaadja, hogy leborotváltattam a haját; Anya is mérges volt rám.

Zeke és én felnevetünk. Szerencsére Lynn is el van tiltva a játéktól, vagy Shauna visszakapná a testvérétől.

MARCUS

Egy fehér szobában ébredek, szikrázó fehér lámpákkal a fejem fölött. Lenézek, és látom, hogy kórházi hálóing van rajtam, csövek és elektródák lógnak ki a testem különböző részeiből. Hol a fenében vagyok? Hogy kerültem ide? Aztán visszaemlékszem. Tobias.

A mellettem levő gép hangosan és gyorsan sípolni kezd. Ahogy visszagondolok a Választási Ünnepségre, a csipogás felgyorsul, és nehezen kapok levegőt. A nővér bejön a szobába.

- Mr. Eaton, meg kell nyugodnia, megint el fog ájulni, ha nem nyugszik meg – mondja.

Nem tudok lenyugodni, gondolom magamban, épp most láttam a halott fiamat. Ki kell jutnom innen, látnom kell Négyest. Meg kell ismernem az apját. Kezdek kimászni az ágyból, amikor a nővér visszanyom.

- Nyugodjon meg, Mr. Eaton – mondja megint. – Ha nem nyugszik meg, újra be kell nyugtatóznunk.

- Nem érdekel, elmegyek, és most – követelőzöm. Felállok, de megszédülök. Csak arra tudok gondolni, hogy ki kell jutnom innen. A nővér megpróbál visszatessékelni az ágyba, megnyom egy gombot a falon, és a hangos zajtól csöng a fülem.

Hirtelen egy orvos, egy őr és Jeannine Matthews lép be a szobába. Mi a fenét akar ez a nő? Jeannine az utolsó ember, aki látni akarok a szobámban.

- Nem nyugszik meg, ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen – mondja a nővér a szobába lépő embereknek.

- Be kell nyugtatóznunk – mondja az orvos. Kimegy a szobából, és egy fecskendővel a kezében tér vissza.

- Nem kell nyugtató – mondom. – Látnom kell a fiamat; hadd lássam a fiamat.

Az orvos a karomban levő infúzióba nyomja a tűt. A hatás majdnem azonnali, és kezdek elálmosodni.