A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Hol is kezdjem...

-Engedj már el!- üvöltöm neki hiába.

-Ne is álmodj róla! El ne merd engedni a kezem! Hallod Diana?- most már ő is kiabál, de leginkább csak a kétségbeesés, féltés hallatszik hangjából. Hmm... valószínűleg jól beverhettem a fejem. Nem hallgatva rá elengedem a kezét, hisz ha nem teszem mindketten lezuhanunk. Még hallom, ahogy kiabál utánnam, de azt már nem értem, hogy mit. Életem, mint egy filmtekercs pörög le előttem. Igazán nincs miért panaszkodnom, hisz elég izgalmas életem volt. Tudom ez igazán morbidnak hangzik, hogy halálom előtt ilyeneken gondolkodom, de nem vagyok olyan, hogy azon filozofáljak mi lett volna ha...

Érzem, hogy zuhanás közben a szél arcomba csap, de nem fog el a pánik, beletörődtem a sorsomba. Még valahonnan messziről hallom, hogy valaki a nevemet ordítja, majd valami keménynek ütközök és elnyel az oly jól ismert sötétség. Hát ennyi lett volna...

Az élet furfangos, kiszámíthatatlan, gyönyőrű, de legfőképpen kegyetlen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint jómagam, s a hozzám hasonlóan hánytatott sorsú emberek. Tinédzsernek lenni nem könnyű, főként, ha az ember lánya mindig is különcnek hitte magát. Csekély 18 évem alatt, amit ezen a Földnek nevezett Poklon töltöttem nem igazán tudtam beilleszkedni a társadalomba. Talán nem is akartam igazán, nem tudom. Engem sosem vonzottak a hosszú éjszakákba nyúló bulizások, s sosem szerettem volna versenyt csinálni abból, hogy: ,, Vajon melyikünk issza le magát előbb a sárga földig?". Talán szüleim szigorú neveltetése, vagy csupán csak a természetem miatt lettem ilyen.

Sokszor elgondolkozom azon, hogy miért is születtem. A plafont bámultam, mintha valamiféle csoda lenne, s közben életem értelmetlenségéről filozofáltam. Ilyen alkalmakkor gyakran lyukadok ki az élet nagy kérdéseinél, s akkor órák hosszat boncolgatom az adott témát. És mi az eredmény? Természetesen semmi, hiszen nemhogy a világot, de még saját nyomorúságos életemet sem tudtam megváltani.

-Dia!- zökkentett ki elmélázásomból legjobb barátnőm hangja, aki rendszerint minden reggel rávesz arra, hogy mozduljak ki a bunkerként funkcionáló szobámból. A veszekedést megelőzve keltem ki a meleg ágyból és a gardróbomhoz sétáltam. Sosem vacakoltam azzal, hogy mit vegyek fel. A szokásos farmer és a kínyútt pulcsi mindig megfelelő volt. Felesleges volt csinosabban felöltöznöm, hiszen minden holmim vagy kiszakadt vagy csupa folt volt. Ez természetesen "népszerűségemnek", s "kedveltségemnek" köszönhető. 

- Ébresztő.- csilingelte énekelve Laura, bár hangja kicsit sem volt kellemesnek mondható – Minden rendben veled?- tette homlokomra a kezét, hiszen hosszú évek óta tradicionálisan minden reggel Ő tuszkol ki az ágyból, bár nem mindig szokott neki sikerülni. Ezek a napok voltak azok, amikor igazán boldog voltam. Ilyenkor nem mentünk iskolába, s nem kellett elviselnem az újabb megaláztatásokat.

Laura apró mosolyra húzta ajkait szótlanságomon, hisz tudta semmi sem változott. Nem lettem szociálisabb, továbbra is távolságtartó vagyok, csupán csak vettem a fáradtságot és időben felkeltem. Úgy vagyok vele, ha egyszer túl kell esni a dolgokon, akkor essünk túl rajta minél hamarabb.