A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Az újratalálkozás

Iskola... újra a klikkekbe tömörült helyszínenen kell elsenyvednem elkövetkező éveimet Szerencsére Los Angelseben sok iskola van, ezért egy újat találni nem volt nehéz Lauráéknak. Muszáj volt ezt tenniük, hiszen 14 éve egy cseppet sem öregedtek,pedig tényleges koruk alapján már 30 fölött vannak, ahogy én is. Az elkövetkezendő időben Lauránál fogok élni az unokahúgaként. Barátnőmtől megtudtam, hogy a többiek is abba az intézménybe járnak, mint amibe épp beiratkozni készülök. Kettőt kopogtam az igazgató ajtaján, majd szerencsére nem sokkal később bebocsátást nyertem. Egy kedves nő nyitott nekem ajtót.
- Szia. Én Ms. Morgan vagyok. Bizonyára te vagy Diana Draco. Üdvözöllek az iskolánkban. Az igazgatónőnek fogadnia kellett egy fontos hívást, de hamarosan itt lesz. Addig is foglalj helyet.- mondta - valószínűsíthetően - az igazgató titkára.
Tudom a nevem nem a legegyedibb, de a keresztnevemtől nem akartam megvállni, a vezetknévemnek meg nem használhattam sem a Truet, sem pedig a de la Roseot. A legkézenfekvőbb, pedig a Draco volt. Nincs valami nagy képzelőerőm, tudom.
- Rendben. Köszönöm.- mosolyogtam kedvesen a nőre, majd helyet foglaltam az egyik fotelban.
Szememet körbevezettem a kis helyiségben. A kávé színű falak nyugalmat árasztottak, de az üveges szekrényben lévő különböző fegyverekről készült modellek lerombolták ezt az illúziót. Az asztalom egy 10 év körüli kislány képét pillantottam meg. Barna fürtjei és nagy, igéző szemei emlékeztettek valakire, de az Istenért sem akart eszembe jutni, hogy kire.
- Üdvözletem Miss Draco. Én Hope Lewis lennék, az igazgató.- hallottam meg egy kedves, de határozott hangot a hátam mögül.
Egyből hátrafordultam,majd az illetőt megpillantva szemeim kétszer akkorára tágultak. A nő nem volt idős, de a szeme körüli ráncok jelezték, hogy harmincon már túl van. Szép, barna szemei, ha lehet még jobban csillogtak, mint annak idején.
- Hope...- csak ennyit tudtam kinyögni. Fogalmam sincs, hogy a meglepődöttségtől, a viszontlátás örömétől, vagy a lebukás miatti szorongástól, de a hangom elveszett valahol az éterben. Hope még 32 évesen is gyönyörű volt, sugárzott róla a boldogság. Valószínűleg, azért, mert anya lett. Az asztalon lévő kislány képe erre a bizonyíték. Le sem tagadhatja az édesanyját. A Lewis lány talán a legboldogabb életet választotta közülünk. Rátalált a férfira, akit szeret. Született egy kislánya, aki gyönyörű és kiköpött anyja. Egy iskola igazgatója, melyet saját erejéből tart fent. Csak egy a gond... Hope lemondott a halhatatlanságról. Emberi élet szépségei ide vagy oda... egyszer véget ér. Persze egyszer minden véget ér majd. Leszünk, akik eljutnak majd a végéig, de lesznek olyanok, kiknek nem kell szenvednie évezredeken át, attól rettegve, hogy melyik pillanatban esik szét köröttük az idilli környezet. Így belegondolva Hope a lehető legjobban döntött. Teljes életet élhet és, ami fontosabb, egy szerető család támogatja őt.
- Ha kérhetem, akkor Miss Lewis.-mosolygott rám.
- Öhm... persze. Elnézést.
- Semmi baj, Miss Draco. Kérem írja alá ezeket a papírokat. Az órarendje pedig itt van. Megtalálja az osztályát?
- Igen, köszönöm.
- Akkor rendben. Viszontlátásra.- mosolygott rám kedvesen.
- Viszontlátásra.
Az igazgatói irodából kilépve Laurával találtam szemben magam.
- Miért nem mondtad el?- támadtam le egyből.
- Meglepetés.- tárta szét karjait.- Na, gyere menjünk. Már becsöngettek.
A terem előtt megtorpantam, majd Laurát előre engedtem, aki csak mosolyogva rázta a fejét a félelmemen. Pontosabban nem is féltem, hanem inkább rettegtem. Másfél évtizede nem találkoztam a barátaimmal és most csak egy ajtó választ el tőlük. Nagyot sóhajtva követtem barátnőm az osztályba. Demont, Hopeot és Ericet leszámítva mind ott voltak. Demon annak idején minden erejével tiltakozott az iskola ellen. Nagybátyja, ergo Lucifer engedélyezte számára, hogy nélkülözze a sulit, de ennek ellenében a Pokolban kellett segítkeznie, Ő pedig szíves örömest választotta ezt az opciót. Ericről fogalmam sincs hol lehet. Lehet, hogy neki sem volt szíve vágya újból az iskola padot koptatni. A barátaimon végignézve tudatosult bennem, hogy egy nappal sem látszanak öregebbnek. Ezzel szemben a világ jelentős változáson ment át az utóbbi években. A papír könyveket teljesen leváltották az elektronikai eszközök. Kisebb ligetek foglaltak helyet a felhőkarcolók tetején. Egyre extrémebb és extrémebb autók szelték az utcákat.
- Áá... bizonyára te vagy az új diák. Megkérhetlek, hogy mutatkozz be?- a tanár mézes-mázos hangja sértette a fülem. Biztosra vettem, hogy csak játsza a példa tanárt, de, mint ember az utolsók között sorakozik.
- Diana Draco vagyok.-adtam meg a rövid, de lényegretörő választ. Láttam, hogy nevem hallatán a hátsó, díszes társaság egyszerre morran fel. Talán még nem felejtettek el...
- Foglalj helyet, Diana.
A tanár rájött, hogy én nem fogok vele jópofizni, ezért a későbbiekben jelentősen hanyagolta a mosolygást irányomba. Már éppen elindultam volna az egyik üres hely felé, amikor kivágódott az ajtó és a jövevény akkora lendülettel lépett be rajta, hogy engem is magával sodorva a földön kötöttünk ki. Az osztályban mindeki a hasát fogva nevetett. Én is röhögtem volna, ha meg nem látom az illető szép, szürke szemeit. Azokat a szemeket, melyeket már 14 éve nem láttam. Eric terpeszkedett felettem és kiváncsi szemekkel méregetett, majd nem sokkal később már ellenségeskedve pillantott rám. Hirtelen pattant fel, majd se szó, se beszéd leült egy lány melletti, üres székre. Kezdődik... ismét bunkó. A történelem megismétli önmagát. Kelletlenül tápászkodtam fel, majd ültem le a barátnőm melletti üres székre, aki nem is oly rég paterolta el előző padtársát, hogy leülhessek mellé.
- Minden rendben?- kérdezte suttogva. Látta rajtam, hogy eléggé felzaklatott az újratalálkozás, pedig igyekeztem ennek a legapróbb jelét sem mutatni.
- Persze.- mosollyal próbáltam meggyőzni, de nem hiszem, hogy sok sikerrel jártam.
- Persze... Ő az a lány, akiről beszéltem. Hannah Tomphson. Már egyetemista lenne, de kihagyott egy évet és iskolát is váltott, ezért jár most a mi osztályunkba.- mutatott az Eric melletti lányra, aki meglehetősen ismerős volt és mintha... Nem tudtam megmagyarázni, de furcsa érzésem volt vele kapcsolatban.
- Miért hagyott ki egy évet?- kiváncsiskodtam.
- Fogalmam sincs, soha nem kérdeztük tőle.
Gyanakodva néztem az említett lányra, aki megérezhette kutakodó tekintetemet, mert rám kapta szemeit. A lány tekintete még furcsább volt, mint maga a lány. Olyan volt, mintha már régóta önmagával viaskodna. Hamar el is kaptam a fejem, majd az óra visszamaradt részét átaludtam. Szünetben Laura keltegetett, hogy a látszat kedvéért bemutasson a többieknek, mint unokahúgát, aki mindennel tisztában van a természetfelettit illetően. Úgy gondoltuk így könnyebb dolgunk lesz, hisz nem kell majd előttem titkolózniuk.
- Srácok, ő itt Diana Draco, az unokahúgom. Dia, ők itt Katherina, Alicia, Michel, Alíz, Seamus, Marcus, Eric és ő pedig Hannah. Mielőtt elfelejtem, Dia mindenről tud... mindenről.
- Sziasztok.- köszöntem nekik.
- Szia.- köszöntek kórusban, bár Eric száját nem láttam mozogni.
- Miért váltottál sulit?- kérdezte kedvesen Michel.
- Hát... mondjuk úgy, hogy az előző iskolámban drasztikus körülmények között éltem. A tanáraim minden nap kínoztak, de végülis csak jót akartak nekem.- mosolyogva sandítottam Laurára, akinek természetesen egyből leesett, hogy róla és Demonről beszéltem.
- Szerintem maradhattál volna ott.- szólalt meg előszőr Eric. Fájt a megszólalása, de tudtam, ha kiderülne az igazság arról, hogy közel  másfél évtizede titkolom halálom valótlanságát, akkor ennél sokkal keményebb szavakat vágna a fejemhez, vagy ami még rosszabb... hozzám sem szólna.
- Eric!- szólt rá Seamus - Ne haragudj rá. Ellenséges az idegenekkel, ráadásul emlékezteted őt...emlékezteted mindannyiunkat valakire, akit nagyon szerettünk. Bizonyára tudsz róla, hiszen Laura azt mondta mindennel tisztában vagy.
- Igen. Mindennel tisztában vagyok.- bólintottam.
Suli után Laurára vártam, mert beiratkozott valami ének szakkörre, én pedig még nem voltam tisztában a hazafele vezető úttal.
Már fél óraja untam magam a suli udvarán az egyik padon, mikor hangokra lettem figyelmes. Mikor tudatosult bennem, hogy kik is közelednek gyorsan beugrottam egy bokor mögé és onnan figyeltem az eseményeket.
- Nekem nagyon furcsa az új lány.- szólalt meg Hannah, minden bizonnyal rám utalva.
- Nekem sem szimpatikus, de nem kell vele foglalkozni.- válaszolt Eric.
- Emlékeztet rá, igaz? Engem is...- előszőr nem értettem a lány mondadóját, majd mikor rámarkolt a nyakláncára minden világossá vált. A medálon egy fiola fügött, melyben egy réges régi fekete-fehér toll darabkája foglalt helyet... az én tollam darabkája. Egyetlen kislány volt, akit megajándékoztam a tollammal és ez pedig a kicsi Hannah volt. Mostanra érett nő lett és hamarosan annak a férfinak a barátnője, akit tiszta szívemből szeretek. Ha eddig volt is olyan szándékom a lelkem mélyén, hogy elszakítom őket egymástől, akkor az most végérvényesen elszállt. Képtelen lennék ezt tenni velük. Inkább a háttérben maradok és örülök a boldogságuknak, de nem lennék képes szétszakítani őket. Ahhoz túlságosan is szeretem mindkettőt. Szemeimből akaratom ellenére kezdett el folyni szomorúságom sós bizonyítéka. Nem tudtam megvárni Laurát. Egyetlen hely volt, ahol képes lennék lenyugodni. Egy utolsó pillantást vetettem a párra, majd egy nagy levegő után Arcadaba teleportáltam.
Gyönyörű... ez az egy szó fogalmazódott meg bennem, ahogy Arcada utcáin sétáltam. Igaz itt éjszaka volt, de a sötétséget különböző színű lampionok fényei törték meg, a szűk utcákban a házakat összekötő égősorok fehéren világítottak. Az utcákon egy-egy embert láttam csak lézengeni, ezért nem tartottam fontosnak, hogy kapucnit húzzak, hisz felismerni úgy sem tudnak. Az éjszakai sötétségnek hála pedig nem fogják észrevenni, hogy idegennek számítok nekik. Sétám közben az utcák egyre tágasabbak lettek, míg ki nem értem a főtérre. Az égősorok pókhálóként szőtték be az egész teret, középen összpontosulva egy emberi alakot ábrázoló szobornál. Közelebb mentem, hogy lássam kit is ábrázol. Meglepődve vettem észre, hogy saját magam néz velem szembe, harcias ábrázattal. A szobor lábánál egy feliratot is megpillantottam: Uralkodónk, Diana de la Rose emlékére, ki áldozatával megmentette sokak életét. Hősiessége szolgáljon példaként a jövő nemzedékének. Míg népünk él Királynőnk emléke sosem huny ki.
Meghatódva olvastam a sorokat. Ha tudnák, hogy nem haltam meg és, hogy még közel sincs vége a megpróbáltatásainknak.... Lassan indultam el az erdő fele. Magamon éreztem egy kutakodó szempárt, ezért a várostól távolabbi tisztáson megálltam, hogy megszólítsam végre zaklatóm.
- Gyere elő!
- Ki mer hivatlanul belépni Arcadaba?- hallottam meg egy számomra kedves, mély, dörmögő hangot. Lassan szembefordultam a hatalmas sárkánnyal és áhitattal néztem rá. Hatalmas öröm volt újra látni őt. Éreztem a belőle áradó erőt az összeköttetésnek hála és, ha minden igaz Ő is érezte...
- Diana?