A leszármazott✔️-{ Befejezett }

14 év múltán { Egy reményvesztett világ reménysége }

14 év... pontosan ennyi idő telt el, pontosan ennyi ideje szenvedek láncokkal lekötözve. Igen... most már lekötözve. Kezdetben a húsomba maró fájdalom elég volt ahhoz, hogy visszatartsa a bennem lappangó gonoszt, de Christopher erős volt és nem mindig tudtam megfékezni, ezért is kellett a földhöz szegezni. 14 év alatt rájöttem arra, hogy mit is jelent a síri csönd. Szenvedésem első évében sikoltoztam a kínoktól, most már arra sincs erőm, hogy egy hosszabb monológot kicsikarjak magamból. Rájöttem, hogy a Pokolban azért van ilyen csönd, mert a rabok már megszólalni sem tudnak az évezredek óta tartó büntetésük miatt. Néha egy-egy újonc sikolyát hallom és ilyenkor döbbenek rá igazán, hogy milyen hosszú ideje is küzdök Christopher ellen.

- Dia.- nyitott be börtönöm ajtaján Laura. Kezdetben egy kisebb szobát kaptam. Ott gyógyultam fel a zuhanás utáni sérüléseimből. Az esést csodával határos módon túléltem. Demon talált rám, aki magához vitt. Arra kértem, hogy ne mondja el a többieknek, hogy életben vagyok, hiszen akkor majd vissza akarnának vinni. Én viszont eldöntöttem, hogy addig nem mozdulok innen, míg Christophert el nem pusztítom. Laura elől nem tudtuk titkolni, hogy túléltem az esést. Demon nem tudott hazudni barátnőjének, aki mihelyst megtudta, hogy életben vagyok már rohant is hozzám. Ekkor történt meg az első nagyobb pusztításom a Pokolban. Christopher teljesen uralta a testem, több, mint 3 napig. Ezen események során számtalan utamba akadó démont, rabot öltem meg. Christopher végezetül Laura ellen fordított. Szerencsére az utolsó pillanatban vissza tudtam venni az irányítást. Voltak még alkalmak, amikor Christopher irányított és pontosan az ilyen események elkerülése végett kértem, hogy zárjanak be és kötözzenek le.

- La...ura...- csak nyögvenyelősen voltam képes beszélni.

- Képzeld Arcada újjáépült. Vincent betartotta az ígéretét. A de la Roseok újra otthonra találtak a Sárkány Birodalomban. Rengeteg újjszülött sárkány is van. Nemsokára, majd te is láthatod a csodát, mely végigsöpört Arcadan.- próbálta tartani bennem a lelket, de mindketten tudtuk, hogy ha ez így megy tovább, akkor még nagyon soká fog eljönni az a pillanat.

- Eric?- kérdeztem rá. Hiába telt el annyi év, az érzéseim mit sem változtak a - most már - férfi iránt.

- Igyekszik elfogadni a halálod, de... nem hiszem, hogy egyhamar sikerül neki. Viszont...

- Mi az?- ijedtem meg félbehagyott mondatán.

- Van egy lány. Anna... vagy Hannah. Nem tudom pontosan, hogy hívják. Mostanában elég sokat találkoznak. Sajnálom, hogy ezt így kell megtudnod...

- Ez... az élet... rendje. Én boldog... vagyok, ha ő... boldog.

- Tudom, hogy mindekit magad elé helyezel, de azt is, hogy kevés olyan fontos dolog van számodra, mint Eric. De hagyjuk is. Hoztam ételt és vízet. Ide lerakom, de most már mennem kell. Az itteni hangulatot nehezen viselem el. Szinte tapintani lehet a gyötrődést. Nemsokára jövök.- egy ölelés után Laura távozott. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, utat engedtem könnyeimnek. Tényleg boldog vagyok, ha Ericnek sikerült túllépni rajtam és boldogságra talál, de tagadhatatlan féltékenység és szomorúság is tombolt bennem.  Fájt a szívem, de nem képtletesen. Fizikai fájdalmat éreztem a mellkasomban. A kín sokkal hatalmasabb volt az eddigieknél, olyannyira, hogy hamar az eszméletemet vesztettem.

Fehérség mindenhol. Akármerre tekintettem csak a vakító fényt láttam. Elindultam egy számomra szimpatikus irányba, de egy hang megállásra késztetett.

- Szervusz Diana.

Egyből a hang irányába fordultam, de egy személy helyett cirka 15-öt pillantottam meg.

- Öhhm... hol vagyok?- kérdeztem zavarodottságomban.

- Egy síkon, mely élet és halál között fekszik.