A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Utállak

Ott álltam... ott a felhőkkel borított, csillagtalan éjszakában egyedül, s magányosan egy ház előtt, mely megrovóan magasodott fölém. A szél kellemesen meleg fuvallata cirógatta bőröm, engem mégis a hideg rázott, s homlokomon megjelnetek az izzadságcseppek, mik jelezték a bennem dúló feszültséget, s kétségbeesést.
A házban olykor-olykor felvillanó lámpák fénye jelezte, hogy a tulajdonosa az épületben tartózkodik. A magammal vívott hosszas huzavona után rászántam magam arra, hogy bekopogok az említett lakba.
Az ajtó csigalassúsággal nyitódott ki előttem. Kezeim remegtek az elfolytott feszültségtől, s szívem majd' kiugrott a helyéről, mikor megpillantottam a küszöb túloldalán a férfit, kit teljes szívemből szeretek, s kinek testét abban a pillanatban csak egy - a dereka köré csavart - törülköző fedett.
- Dia...- ejtette ki e szót hitetlenkedve. Olyan szépen csengett szájából a nevem, mintha csak dallamos ódát zengtek volna ajkai. Arcomat tűzrózsák lepték el, melyek éles kontrasztot szültek bőröm, s hajam színe között.
- Eric...- ejtettem ki nevét lágyan, hiszen máshogy nem is lennék képes - Valami font...- mondatomat félbeszakította a hirtelenjében Eric mögött feltűnő nő. Szavaim elakadtak, s reagálni sem tudtam a történtekre.
- Jössz, Eric?- tette fel a kérdést a férfinak szegezve, miközben engem végig figyelmen kívül hagyott, s semmibe vett.
- Egy pillanat, Hannah.- válaszolt Eric, majd ismét felém fordult. - Mit akartál mondani?- Laura említette, hogy a kapcsolatuk elmélyült az idő alatt, miközben én távol voltam, de sosem gondoltam volna, hogy majd e látvány részesének kell lennem.- Itt vagy? Mondd, mit akarsz! Nem kívánkozok egész éjjel itt ácsorogni.- szólalt meg most már erélyesebben, mire hamar észhez tértem.
- Semmi...nem fontos.- suttogtam, mivel a visszatartott sírás megnehezítette a kommunikációt.
Alkalmat sem adtam arra, hogy Eric faggathasson. Hamar sarkon fordultam, s nem sokkal később már Arcadaban is találtam magam. Bevackoltam magam a könyvtárba, a sok régi könyv közé. Sírtam, zokogtam, kiadtam magamból a fegyülemlett káoszt.
- Utállak Hannah, amiért elveszed, akit szeretek. Utállak apa, amiért itt hagytál. Utállak anya, amiért feláldoztad magad értem. Utállak Williem, amiért hagyod magad befolyásolni. Utállak Marcus, amiért nem küzdesz. Utállak Eric, mert nem értesz meg. Utálom magam, amiért hagytam mindezt.- regéltem el könnyeimmel karöltve fájdalmaim saját magamnak. Nem volt ki hallja mit mondok, egyetlen társam a magány volt, s úgy éreztem a könyvtár oly szánakozva pillantgat le rám, hogy hamarosan egy-egy könyv poros oldalaiban regébe foglalja fájdalmaim, hogy majd az utókor is megcsodálhassa azt egykoron.
Órákon át itattam a könyvtár egereit a sötét helyiségben, míg végül az utolsó könnycseppet is el nem morzsoltam.
Kis lángocskát formáltam ujjaim között, majd meggyújtottam egy - a falon lógó - olajlámpást, s a hátsó részleghez sétáltam, ahol a tiltott technikák alkalmazásáról, s megtöréséről szóló könyvek sorakoztak. A kezdetekkel ellentétben most már hamar megtaláltam, amit kerestem, mindazonáltal még most is tartottam attól, hogy egyszer eltévedek majd ebben a labirintushoz hasonlító könyvtárban.
Hirtelen pördültem meg tengelyem körül, mikor egy halk puffanást hallottam meg a hátam mögül. Szívem zakatolt a hirtelen hang kiváltotta ijedtség miatt. Visszasétáltam a lábakélt olvasmányhoz, majd visszatettem a helyére. Körbe néztem, de nem láttam illetéktelen behatolókat, valószínűleg a könyvtáros asszony nem megfelően helyezte vissza a polcra a művet. Utamat ismét a hátsó sorok felé vettem, s ezúttal semmi sem akadályozott meg abban, hogy el is érjem célom. Szemeimmel kutatgattam a sorok között, s igyekeztem megtalálni a megfelelő könyveket. Mostanra már jelentős mennyiségű példányt átnéztem, de eddig még nem akadtam rá a fortélyra, mellyel megtörhetném a Christopher által akalmazott varázslatot. Hosszasan belemerültem a könyvek címének értelmezésébe, mikor is újabb mű talált nyughelyet a padlón. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül, de továbbra is bizonygattam magamnak, hogy minden bizonnyal rosszul lettek visszahelyezve, s a könyvtárat átjáró fuvallat verte le őket eredeti helyükről. Óvatos léptekkel az újabb elejtett példányhoz léptem, s felemeltem, hogy el tudjam olvasni annak címét: ,,Védelem az átkok, s a sötét erők ellen". A könyv borítója törtfehér volt, s csupán a cím ékeskedett rajta arany betükkel. Fellapoztam a művet, melynek fekete lapjain fehér, karcsú betűk foglalták össze az ősiek tudását. Már a könyv felénél jártam, mikor végre rátaláltam arra, ami nekem kell: ,,Vérkötés"
Nékünk Vérkötés két szintjéről van tudomásunk. Ki e technikát alkalmazza, annak ereje hatalmas, s kétségbeejtő.
Első szint alatt értendő, amikor a mágia hatalmával megáldott ember vérét adja egy haldokló halandónak, s kimondja e szavakat: in qua capta est anima mea*. Eredményül a halandó élete összeköttet a halhatatlanéval. Ez nem jelent mást, minthogy az ember örökéletet nyer e szerződés megköttetésével. Sebezhetősége és halandó gyengesége azonban nem vész el, s halála a halhatatlan halálált is jelenti. Két testben egy lélek, két lélek halála egy test halálakor...
Második szint alatt a szerződés megtörését értjük. Egy módja van az alku megtörésének, ami nem más, mint egy - az előzőt - felülíró szerződés megköttetése. Az előző szerdőzést elvégző halhatatlantól független mágusnak szintén vérét kell áldoznia a másik félnek, s elmormolnia az ősi szavakat: Duo corpora duo spiritus. A halandó halhatatlansága mindazonáltal elvész, s lelke felszabadul, ugyanakkor alapszintű mágikus erőre tesz szert.
A szerződés megkötése alapos meggondolás után sem ajánlott, ahogy felbontása is hatalmas kockázattal jár. Nem lehet tudni, hogy a halandó lelke elég erős e ahhoz, hogy kibírja a lelkek harcát.
Arcomat megbéklyózta a boldogságom jeléül szolgáló levakarhatatlan mosoly. Van rá mód, hogy megmentsük Danielt, s mivel ezáltal mágiával is felruházódik, ezért betegsége sem okozhat többé problémát. Képesek leszünk lesszaggatni a lelkét bitorló láncokat.
Tovább lapoztam a vaskos könyvet annak reményében, hogy Marcus problémájára is találok megoldást, azonban az arcomra kiülő önfeledt boldogság, hamar eltünt, s helyét átvette a mély letargia, a szomorúság. Éreztem, hogy vidámságom nem tarthat sokáig, s csillaga leáldozóban van. Az olvasmány utolsó lapján kövérkés betükkel volt belevésve a lapokba unokabátyám szörnyű sorsa: ,,Elkárhozottság"
S mit is takar e szó az emberi szemnek? S mit is jelent egy mágiával rendelkezőnek? Egy , s ugyanazt. A Kárhozattal táplált személyek megmentésére nincs mód. A Fény erejével sem menthetőek meg, hiszen a két szélsőséges véglet üti egymást. Kit egyszer a fénnyel kezeltek, annak útját soha többé nem állhatja sötétség, s kit a kárhozattal sújtanak annak sorsát a fényesség sem mentheti meg. A személy hosszas szenvedés után egyszer csak porrá válik, s ezután lelke távozik majd az örök békesség országába.
Vékony csíkban hullattam egy könnycseppet a jövőbeli kilátásaink miatt.
Örömömre sikerült megoldást találni Daniel helyzetére, s ennek hála Williemnek sem kell tovább eleget tenni Christopher kéréseinek, de ezt a boldogságot beárnyékolja egy szörnyű hír, mely örökké ott fog függeni a fejünk felett, akár egy éles penge a zsinóron, mely bármelyik pillanatban leszakadhat. Az idő múlandó, s ezt csak az érzi meg, kinek ideje véges. Egykoron én is azt reméltem, hogy halandó életem minél tovább tart majd, de mostanra már az örök élet lehetősége kecsegtet számomra. Választási lehetőségem soha nem volt, s soha nem is lesz. Együttérzek azokkal, kiknek nem adatott meg egy második esély, egy választási lehetőség, kik nem használták ki idejüket, arra gondolva, hogy messze van még az elmúlás pillanata. Nem szabadna erre gondolnunk. Nem szabadna, hogy a halál, az elmúlás érzése folyamatosan ott lebegjen mellettünk. Félre kell tennünk ezt az érzést, hogy élhessük életünket, hogy kihasználhassuk a hátramaradt időnket, hisz semmi sem tart örökké, még egy halhatatlan is szembenéz majd egykoron az elmúlás okozta fájdalmas érzéssel...
Felálltam a hideg márványpadlóról, visszahelyeztem eredeti helyére a könyvet, ehhez azonban a falnak támasztott létrát kellett alkalmoznom, mert a mű valójában a legfelső sorból pottyant elém.

Felmásztam a nyikorgó, mégis stabilnak tűnő létrán, s visszahelyeztem a könyvet az üres rekeszbe. Szemem azonban megakadt egy - a sorok közt lapuló - mozgó ponton. A sötét miatt nem tudtam kivenni valós kilétét, csak kontúrvonalait pillanthattam meg. Halkan lemásztam a fokokon, s settenkedve a betolakodó felkeresésére indultam. Olajlámpásomat a hátsó sorban hagytam, hogy az idegen azt higyje, még mindig a sorok közt matatok.
Sötétben, s zakatoló szívvel lépegettem az adott hely felé, ahol a mozgást véltem látni. Nem mertem forgatni a lángot ujjaim között, nehogy az ismeretlen észrevegyen. Ennek eredményeképpen azonban hatalmas lendülettel hátráltam neki az egyik ősrégi polcnak. Cselekedetem grandiózus hangot adott ki, s minden bizonnyal a betolakodó is észrevette helyzetem, ugyanis hallottam sietős lépteinek neszét. Egyből a hangforrás után vetettem magam. Ekkor már nem érdekelt az, hogy meghall vagy sem, hiszen már tisztában van azzal, hogy tudok ittlétéről.
Cikázva rohant a sorok között, s én futottam utánna, ügyelve arra, nehogy megint nekiütközzek egy polcnak. Lépteimen lassítottam mikor nem hallottam többé az idegen lábak neszét.
Hangtalan lépésekkel,s a könyvespolcnak vetett háttal közeledtem a sor vége felé. Fejemet kidugtam, hogy átnézzek a sor túloldalára, azonban csak két hatalmas orrlyukat, s egy pár éles metszőfogat véltem felfedezni, melyek farkas szemet néztek rémült arcommal...

*a fogoly lélek
*két test, két lélek