A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Egy titkos szoba

Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam a kilétét annak a személynek, aki mögöttem állt. Ösztönösen álltam védelmező pózba a gyermek és Marcus elé. Testvérem csak nevetett cselekedetemen, de hangjából mégis érződött a keserűség.
- Most komolyan? Tőlem akarod megvédeni a saját fiam?- kérdezte Will, miközben vállát lazán az ajtófélfának vetette.
Várjunk csak! Fiam? Unokaöcséd? Tartásom egyből lazább lett, mikor is felfogtam a fennálló helyzetet. Tehát ez a kisfiú Williem fia lenne? A gyermekre néztem kiváncsi szemekkel, majd vissza apjára , akihez rengeteg kérdésem volt.
- Elősz...- kezdtem volna el monológom, de öcsém félbeszakított.
- Csak, hogy tisztázzuk már legutóbb is tudtam, hogy ki vagy. Sajnálom ami történt. Hidd el nekem is fáj, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy legyen választási lehetőségem.- titokzatoskodott Will.
- Ezt, hogy érted?
- Jobb lenne, ha elmennél. Christopher biztosan tudja, hogy itt vagy.- szólt közbe Marcus.
- Nem érdekel. Tudni akarok mindenről. Előszőr is, mi történt, hogy Christopher oldalára álltál? Miért segítesz neki? Miért rabolod el a de la Roseokat? És... mi a neve?- kérdeztem végül a kicsire pillantva.
- Daniel. Daniel True. Így hívják.- rövid mondatai közben gyenge mosoly kúszott arcára, mintha éppen egy édes emléket idézne fel- Hogy mi történt? Sok minden. Kezdem inkább az elején.- sóhajtott egy nagyot, majd belefogott mondandójába- 15 éve a halálod híre hatalmas csapás volt számunkra. Anya hetekig magába zárkózott és ki se lehetett rángatni a házból. Apa a munkájába temetkezett, én pedig csak egy... lélek nélküli test voltam. Legalábbis a viselkedésemre ez volt a jellemző. Az erőm is kezdett megmutatkozni, ami tovább rontotta a helyzetet. Mindannyian azt reméltük, hogy nem öröklöm a gént, de sajnos nem tehettünk ellene semmit. Anyuék nem akartak engem is elveszíteni, ezért a lehető legkeményebb kiképzést kaptam. Azonban a hiányod még évek múltán is üldözött minket. Szégyellem, de amikor elértem azt a kort elkezdtem egyre többet inni, cigizni és a füvet sem vetettem meg. Ellenben azt, hogy estenként eljártam sosem bántam meg. Az egyik durvább estén találkoztam egy lánnyal. Teljesen padlón voltam akkor. Mindent, amit eltudsz képzelni megittam az alkalommal. Menni sem tudtam. Tatjana volt az, aki suhanc kinézetem ellenére is felkarolt, s hazatámogatott. Attól a naptól kezdve már nem inni, s felejteni jártam arra a helyre, hanem, hogy találkozzak vele. Egyre jobban megszerettem Tatjanat és Ő is szeretett engem. Eljutottunk odáig, hogy bemutattam a szüleinknek. Anyáék nagyon örültek, hogy megismerhetik végre a lányt, aki jó útra térített. Minden szép és jó volt, azonban pár évvel később Tatjana terhes lett. Szerettük volna a gyereket, s meg sem fordult a fejünkben az abortusz gondolata. Apáék is támogattak minket. Elhatároztuk, hogy ha Daniel megszületett, akkor összeházasodunk. Erre azonban nem került sor. Tatjana belehalt a szülésbe. Gyenge volt a szíve és nem bírta tovább. Hatalmas trauma volt számomra, a mai napig nem tudtam kiheverni az elvesztését. Ettől kezdve az életem olyan volt, mintha a balszerencse kísérné. Megkeresett egy férfi, aki követelte, hogy segítsek neki Christopher újjáélesztésében. Csak később tudtam meg, hogy Jonathan Winterel volt az, Christopher fia. Természetesen elutasítottam, Ő még sem adta fel. Folyamatosan kaptam tőle az olyan üzeneteket, hogy: ,, Ezt még meg fogod bánni,Will.", ,,Fogy a türelmem, Will." vagy éppen ,, Az idő véges, Will." Továbbra is tartottam magam elhatározásomhoz. Szándékomban sem állt segíteni Jonathanéknak, azonban az élet ismét közbe szólt. A fiam nem örökölte tőlem a de la Rose géneket, s ezért teljesen halandónak számít. Pár hónappal ezelőtt Daniel napról napra rosszabbul érezte magát. A vizsgálatokon leukémiával diagnosztizálták. Az orvosok lemondtak róla, s Vincent sem tudott segíteni. Ebben a kilátástalan helyzetben keresett fel ismét Jonathan. Azt ígérte, hogy megmenti a fiam életét, cserébe a szolgálatomért. Nem volt lehetőségem a választára. Jonathan a sötét varázslatok segítségével megmentette Danielt, s nekem hűséget kellett fogadnom neki. Igen, az egyik feladatom a de la Roseok begyűjtése, azonban ennek a célját én sem tudom, s nem is akarom tudni. Muszáj végeznem a rám kiszabott feladatokat, különben Daniel meghal.- hajtotta le fejét szomorúan mondandója befejzete után.
Hirtelenjében azt sem tudtam, hogyan reagáljak. A kicsi Daniellel zsarolják az öcsémet, s Ő nem tud ellene semmit sem tenni. Megértettem Őt, a helyébe én is ugyanezt tettem volna.
- Nem tehetünk semmit sem Danielért?- kérdeztem Willt.
- Sajnos nem.- rázta a fejét - Jonathan a vérét adta neki. Daniel élete onnantól kezdve Christopher kezében van.
- És ki az a nő?- kérdeztem rá annak a nőnek a kilétére, aki megölte az édesanyánk.
- Nem mondhatok többet. Christopher mindent hall, s mindent lát. Ha valami olyat mondok, ami neki hátrányul szolgál, akkor azt Daniel bánja. Menned kéne. Az, hogy itt vagy mindannyiunkra nézve veszélyes.
Igaza volt Willnek. Nem sodorhatom Őket még nagyobb veszélybe.
Mielőtt Arcadaba teleportáltam volna még utoljára visszanéztem a kis Danielre, majd szavaimat Willnek címeztem.
- Meg fogom menteni Danielt és Marcust, hogy ne tudjon téged tovább zsarolni Christopher és Jonathan.
Williem egy hitetlen mosolyt küldött felém, mire egy batorító vigyorgás után elteleportáltam. A tervezettekkel ellentétben azonban nem Arcadaba mentem, hanem a közeli erdő egy tisztására, melynek a közepén egy márványkripta állt. Itt helyeztem végső nyugalomra édesanyám. Ujjaim rákulcsoltam a hideg fémre, majd lenyomtam a kilincset. Beléptem a rideg kriptába, s az édesanyámnak emelt oltárhoz sétáltam.
- Te tudtad igaz, anya? Ezért mondtad, hogy ne haragudjak Williemre. Igazad volt, mindig igazad volt.- a továbbiakban csak csendben ültem a hideg márványlapokon, s gondolkoztam a velünk történteken. Azon, hogy miért is kellett mindezeken átmennünk. Hogy miért is nem lehettünk egy normális család.
Egy idő után szemeim egyre nehezebbek lettek, s elnyelt a sötét öntudatlanság.
Kora reggel a kripta tetején lévő, kis lyukon keresztül beáramló fénysugárra keltem. Hatalmasakat ásítottan, majd kiropogtattam elgémberedett tagjaim. Körbe néztem a helységben, hisz mostanában úgysem lesz alkalmam ismét eljönni. Egyik pillanatban még tekintgettem ide-oda, a másikban pedig már az arcadai kastély bejáratánál voltam. Ujjamról lehúztam a gyűrűt, mire megjelent mellettem Arcad.
- Mit szeretnél, Diana?- kérdezte sárkányom.
- Gondoltam szeretnéd látni Amethystet és Lídyát. Én meg leszek, menj csak nyugodtan.- mosolyogtam rá.
Arcad hálás szemekkel nézett rám, majd -hatalmas porfelhőt maga mögött hagyva - felszállt.
A palotában egyből Vincent keresésére indultam, akit szerencsére hamar meg is találtam egy csapat hivatalnokkal karöltve.
- Felség.- hajtottak fejet a hivatalnokok, mikor észrevettek.
- Hagyjátok a formalitást, különben sem érdemlem meg.- mosolyogtam rájuk - Ha nem gond, akkor szeretnék beszélni veled Vincent.- intéztem utolsó mondatom elődömnek.
- Persze, nem probléma. Csak egy pillanat és máris befejezzük a pénzügyekkel kapcsolatos papírokat.
- Rendben, a trónteremben megvárlak.-mondtam, majd elindultam az említett helység felé. Alig kellett 2 percet várnom, Vincent már robogott is be a termebe.
- Itt vagyok, Diana. Mit szeretnél?- kérdezte nagyokat sóhajtva.
- Azért futni nem kellett volna.- derültem rajta- Megszeretném kérdezni, hogy mit tudsz arról, ha egy ember életét egy másik ember vérével mentik meg. Valamint arról, hogy egy átok miatt fokozatosan rothad el az ember teste.
Vincent előszőr furcsán nézett rám, de levetkőzte kiváncsiságát, s készséggel válaszolt kérdéseimre.
- Bizonyára a vérkötésről és az elkárhozottságról beszélsz. Mindkettő sötét, s tiltott technika. A vérkötés során a haldokló vérét elfolytják, s egy egészséges emberét áramoltatják bele. A haldoklónak ezek után meg van kötve a keze, hiszen onnantól kezdve olyanok lesznek, mintha egy testen osztozna két lélek. Aki a vérét adja a haldoklónak bármikor visszaveheti az ajándékba adott életet. Azonban a hátránya mindkét felet élesen érinti, ugyanis egyik sem élhet a másik nélkül. Az elkárhozottság pedig olyan, mint egy halálos átok. Régen alkalmazták a halálra ítélteken. A célja az, hogy az elkárhozott minnél többet szenvedjen tudva, hogy nemsokára itt a vég számára.
- Van remény a megtörésükre?- kérdeztem.
- Nem tudom, gyermekem. Javaslom, hogy látogasd meg a könyvtárat. Biztosan találsz valamit a témában. Gyere, elkísérlek.- mondta Vincent, majd intett, hogy kövessem.
Majdnem az egész kastélyt végig jártuk, míg el nem érkeztünk a nyugati szárny egy kétajtós bejáratához, ami remélhetőleg a könyvtárat rejti.
Vincent magabiztosan nyitotta ki a hatalmas monstrumok egyikét, majd belépett a helységbe, én pedig követtem Őt.
Úristen... ez az egy szó hangzott el gondolataimban. Ez a könyvtár hatalmas volt. Olyan látvány tárult elém, mintha egy nagyobb ház összes falát a könyvespolcok testesítenék meg.
- Arra találod leghátul a tiltott dolgokkal kapcsolatos könyveket. Legelől Arcada alapításáról szóló olvasmányok vannak. Beljebb haladva pedig időrendben helyezték el őket. Leghátul találod még az egyes népekről szóló könyveket is. Jó olvasást kívánok, Diana.- mosolygott rám Vincent, majd elhagyta a termet.
Az útbaigazításnak megfelelően a leghátsó polcokhoz mentem, ahol hamar meg is találtam a keresett könyvet. Hatalmas arany betűk díszítették a fekete könyv borítóját, kirajzolva rajta a ,,Tiltott technikák" címet.
Letelepedtem az egyik árnyékok övezte sarokban, s fellapoztam a könyv vaskos lapjait. Tudtam, hogy rengeteg időbe fog telleni, míg figyelmesen átrágom magam az írtakon, de nem bánom, ha ezzel segíthetek a szeretteimnek.
Az idő gyorsan elrepült felettem, én pedig egyre álmosabb lettem, ezért úgy döntöttem, hogy elvonulok a szobámba. Már éppen raktam volna vissza a helyére a könyvet - , aminek még csak töredékét sikerült átolvasnom -, amikor észrevettem valamit a polc hátsó lapján. Két sárkányt ábrázoló fém szobrot pillantottam meg a hátlapon. Kiváncsiságomból kifolyólag egyből kézbe akartam venni, s közelről is tanulmányozni. Az alakzat azonban sehogy sem akart levállni, akárhogy rángattam. Kis erőlködés után végül megmozdult, de a laptól még mindig nem vált el. Ellenben olyan volt, mintha beindítottam volna egy szerkezetet. Tompa kattogások hallatszottak a hátam mögül, s orrfacsaróan erős porszag terjengett a termeben. Köhögve fordultam meg tengelyem körül, s a meglepődöttség miatt nyitva maradt a szám. Egy titkos terem ajtaja tárult ki előttem.
Közelebb mentem az újonnan felfedezett helyhez, s bátorkodva tekintettem be. Ahogy megközelítettem a kitárult ajtót egy fákja lobbant fel a falon, ezért betekintést nyerhettem a csigalépcsőre, mely lefele vezetett. Kiváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért egyre gyorsabban szedtem a fokokat. Egy kisebb terembe érkeztem, mely leginkább egy dolgozó szobára hasonlított, annyi különbséggel,hogy a polcokon egyetlen egy könyv sem volt, s az asztalon is csak egy boríték foglalt helyet. Közelebb mentem az asztalhoz, s óvatosan kézbe vettem azt, attól tartva, hogy netalántán elporlad markomban.
Feltörtem a pecsétet a borítékon, majd olvasni kezdtem a gyöngybetűkkel írt levelet.
,,Kedves Diana...