A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Hagyj fel a bosszúval!

- Dissimulato diaboli...- suttogtam ijesztő hangon a férfi fülébe, mire -csakúgy, mint Serpentina és Lora- ő is hamúvá égett.
Pókerarccal néztem végig, ahogy a három elkárhozott lélek maradványait hordja a szél. A szemem sem rebbent, fűtött a düh, a harag, a bosszúszomj.
Egyszercsak minden homályosodni kezdett köröttem. Az éjszaka színei összemosódtak előttem, az utcán piláskoló, árva lámpás fénye is egyre messzebbnek hatott. A hirtelen jövő erős világosság azonban arra késztetett, hogy reflexszerűen szemeim elé kapjam kezem.
Óvatosan pillantgattam fel szempilláim alól, attól tartva, hogy a fényesség ismét megvakít majd. Ellentétben a vártakkal egy kellemes szürke környezetet pillantottam meg, néhol piros, s vörös beütéssel. Ezek szerint ismét visszakerültem a tűzhányó izzó belsejébe, azon belül is a Salvator álltal kreált szürke gomolyag kellős közepébe. A füst továbbra is akadályozta az éleslátást. Hiába fordultam jobbra-balra, nem tudtam kivenni, hogy Salvator hol is van, s azt sem tudtam pontosan, hogy én hol is vagyok.
- Gyermek!- dörrent haragosan az ősi sárkány hangja. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi válthatta ki dühét- Sikerült ugyan teljesítened az első megpróbáltatást, de nehogy azt hidd, hogy cselekedeted olyan példátlan. A benned morajló harag, bosszú-, s megtorlásvágy egyre csak nő. Ez nem méltó egy olyan de la Rosehoz, aki Uralkodónak született. Vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy te nem is vagy méltó az uralkodásra?- rótt meg Salvator.
- Én ezt nem értem. Teljesítettem a feladatot. Nem ez lett volna az elsődleges cél?- kérdeztem mérgesen.
- Nem érted a dolgok miértjét, gyermek. Igen, ez lett volna a cél, de te túllőttél a célon. Annak a kifejezésnek csak megtisztítania kellett volna az elkárhozott lelkeket, de te... amilyen dühvel mondottad ki... egyszerre a Pokolra küldted őket. Meg kell tanulnod uralkodni magadon. Így sosem sajátíthatod el a Lélek erejét.
- Salvator... megtisztelő, hogy próbálsz rám hatni, de törődj bele, hogy a személyiségemet nem tudod megváltoztatni.- feleltem dacosan.
- Nem a személyiségedet szándékozom megváltoztatni, hanem a szemeidet akarom felnyitni. De mindegy is, makacsságod nem ismer határokat. Haladjunk hát, s térjünk a következő megpróbáltatásra, de nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű dolgod lesz. Ebben a feladatban lekell győznöd a benned felgyülemlett haragot, s bosszúszomjat. Remélem tudod, hogy ha kudarcot vallasz , akkor a lelked elenyész. De talán nem is lesz az akkora tragédia, hisz melyik kard akarná, hogy egy olyan ember forgassa, aki még magában sem képes legyőzni a gonosz szándékot, s talán Arcada is jobban jár, ha Uralkodó nélkül marad...- hallottam egyre messzebbről hangját.
Ismét úgy éreztem, mintha besszippantották volna testem. Szemeim előtt elhomályosult minden, majd mikor kitisztult előttem a világ csak annyit vettem észre, hogy keményen csapódok neki a kiszáradt talajnak. Fájdalmasan kaptam oda sérült combomhoz, melyen még mindig ott virított az előző megpróbáltatás hagyatéka.
Kopaszodó fák, s ritka erdő vett körül. Sehol egy állat, sehol egy ember, s az eget sem tarkították csillagok ezrei. Csupán a hold világította be a teret, de annak fénye is tompa volt az eléje vetülő felhők miatt.
- Emlékezz, hogy mit mondtam, gyermek! Győzd le a bosszúszomjadat, a benned lapuló gonoszt, s rá fogsz jönni, hogy ki is a valódi ellenség. Ha minderre rájöttél, akkor tudni fogod, hogy mit kell neki mondanod.- jöttek messziről Salvator útbaigazító szavai.
Győzzem le a bennem évek alatt felgyülemlett bosszút?! Még kimondani is őrültség.
Egy oldalamba érkező hatalmas lökés térített magamhoz. Egy pillanat alatt a támadó felé kaptam a fejem. Nagyra nyíltak szemeim, amikor felismertem az ellenfelem.
- Christopher...- morogtam vészjoslóan a férfinak, majd egyből neki is támadtam. Ütöttem, ahol értem, azonban a Winterel sem hagyta magát. Velem ellentétben ő könnyűszerrel használta mágiáját. Úgy látszik Salvator csak az én erőmet béklyózta meg.
Az utolsó pillanatban sikerült kitérnem Christopher csapása elől egy szaltóval, azonban mikor földet értem valaki kigáncsolta alólam lábaimat. A földről pislogtam ama csuklyás személyre, ki megölte édesanyám.
Forrt bennem a düh, az indulat. El akartam pusztítani, meg akartam semmisíteni életem megkeserítőit. Addig nem ismert határokat feszegetett a bosszúvágyam. Éreztem, ahogy felperzsel belülről. Kezeim egyre forróbbak lettek, s vöröslő tűz kezdett pislákolni kacsóim körül. Meglepetten vettem tudomásul, hogy sikerült lyukat ütnöm Salvator béklyóján.
Immár sárkánytűzzel felvegyverkezve szálltam szembe velük. Előszőr Christophert támadtam, aki minduntalan kitért támadásaim elől, tűzem azonban egy óvatlan pillanatában megperzselte őt. Már majdnem sikerült hamúvá égetnem a Winterelt, azonban a csuklyás nő a segítségére sietett. Hatalmasat lökött rajtam, melynek következtében jó pár méterrel odébb egy óriási fának csapódtam.
Köhögve tápászkodtam fel a földről a fa törzsét támasznak használva. Ellenfeleim nem közeledtek felém, csak álltak, s figyeltek, mintha szobrok lennének.
- Ki vagy te?- tettem fel követelőzően kérdesemet a csuklyás nőnek.
- Nem azért vagy itt, hogy a kilétemet megtudd.- felelte monoton hangon.
- Mondd csak... Marcus unokabátyád, hogy van?- tette fel a kérdést ördögien vigyorogva Christopher.
- Édesanyád biztosan szégyenkezne, ha látná, hogy nem vagy képes megbosszulni Őt.- kacagott fel a nő.
- Megöllek titeket...- sziszegtem fogaim közül, majd egyből futásnak is eredtem, hogy szavaimat tetté formáljam.
Terveim azonban dugába dőltek. Egy áthatolhatatlan üveglap választott el Christopheréktől. Ököllel ütöttem a falat, mely határt húzott köztem, s aközött a két elkárhozott lélek között. Vöröslő vérem pirosra festette a határvonalat, könnyeim kicsordultak az erölködéstől, s a tehetetlen düh szétfeszített belülről. Legyőzötten csúsztam le a fal mentén, térdeim feladták a szolgalátot, s elmerültem a nyomasztó önsajnálatban.
- Tehát ennyi? Feladtad? Mondjuk ezen nem csodálkozom. Mindig a könnyebb utat választod. Szánalmas...- sóhajtott mögöttem egy démoni hang.
Fejem egyből felé kaptam. Megjelenése váratlanul ért, és letaglózott.
Velem szemben nem más állt, mint... én. Farkasszemet néztem önmagam démoni énjével. Másik felem szemeit teljes egészében fekete szín borította be, s velem ellentétben nem szürke haj ékesedett fején, hanem csapzott, koszos és vörös.
- Te... én vagy?- tettem fel a legbugyutábban hangzó kérdést, amit csak lehetett volna.
- Sajnálatos, de igen.- sóhajtott ismét - Ha azon az átkozott próbán a sötétséget választottad volna, akkor most eggyek lehetnénk. Ehelyett elnyomásban élek a lelked egy részén. Én vagyok felelőse a gonosz szándékaidnak, a bosszúszomjadnak. Egy kiirthatatlan darabka vagyok az életedben. Születésedtől fogva kötődsz a sötétséghez, a rosszhoz. Démonként sokra vihetted volna.- kacagott fel - Ezért is lesz számodra oly nehéz engem félreállítani. Képtelen vagy kitaszítani, s elfogadni a benned szunnyadó gonoszt. Márpedig innen csak akkor szabadulsz, ha engem legyőzöl... véglegesen.- suttogta a végét, majd egyszerre nekem is támadt.
Védekeztem, ahogy csak bírtam, de támadásra még csak esélyem sem volt. Egy szusszanásnyi időt sem engedett a démoni énem. Harcunk közben az erdő egy sűrűbb részére keveredtünk, ahol sorra dőltek ki a fák a másik én öklei nyomán. Gyors iramban kezdtem el futni előre. Belekapaszkodtam egy alacsonnyabban kiálló ágba, majd fellendítettem magam a fára. Mindezt az idő alatt, mikor a démon éppen nem figyelt. Megbújtam a fa árnyékot adó, rothadó levelei közt.
- Ne bújkálj, kicsi Diana. Úgyis megtalállak.- kántálta énekelve, mintha éppen csak bújócskáznánk.
Nem tudom, mégis, hogy tudnám legyőzni saját magam. Ez a nő én vagyok, ergo ismeri minden erősségem, s gyengeségem. Képtelenség, hogy felülkerekedjek rajta. S, amit mondott Salvator is... hogy győzzem le a bosszúvágyamat, a bennem lakozó gonoszt... Nem gondoltam volna, hogy ezek az érzések, majd hús-vér formát öltve támadnak rám. De visszatérve ezekre a romlott érzésekre... a forrásukat kéne megtalálnom először is. A bosszúszomjam egyértelműen Christopher, s az ellen a nő ellen irányul. Képtelen lennék megbocsátani nekik tetteiket. A haragom is az említett páros listájára írható. Azonban kezdek rájönni, hogy Salvator nem ezeknek az érzéseknek a legyőzésére küldött engem. Nem az lenne a feladatom, hogy elpusztítsam a Winterelt, s azt a nőt, hanem, hogy kegyelmet adjak nekik. Nem. Amit el kell pusztítanom, az a bennem lakozó gonszság.
Meg kell tanulnod uralkodni magadon. Így sosem sajátíthatod el a Lélek erejét. Ötlött fel bennem az ősi sárkány mondandója. Uralkodnom kell magamon, s így elsajátíthatom a Lélek erejét. Gondoljunk csak bele, Délia miért volt képes e kiváltságos erő használatára? Mindenki azt mondja, hogy szelid, jámbor, tiszta lelkű lány volt, aki nem tudott volna ártani az ártatlanoknak. Ezzel szemben az én lelkem cseppet sem tiszta, szelid sem vagyok, gyengém a hirtelenharagúság, s megbocsátani sem tudok egykönnyen.
Mindemelett szám... hát persze! Hogy nem jöttem rá erre hamarabb?
- Kukuccs!- vigyorgott rám a fák ágai mögül gonoszságom megtestesülése. Hirtelen megjelenése miatt elvesztettem egyensúlyom, s lebucskáztam a fáról. Földre érkezésem szerencsére könnyedén ment.
Felálltam, s belenéztem azokba a sötét szemekbe. A démoni én nem várt sokáig, s hamar nekem is rontott. Én azonban nem mozdultam, csak tárt karokkal vártam Őt. Az idő lelassult előttem, a gondolataim ismét szárnyra kaptak.
Rájöttem Salvator valós céljára. Ezek a próbák azon de la Roseoknak vannak kitalálva, kik képesek elsajátítani a Lélek erejét. Az erőt, mely oly titokzatos, s hatalmas, mégis a legegyszerűbb. Használatához nem kell mást tennünk, mint el kell fogadnunk a bennünk nyugvó gonoszságot, s önzetlenül, hátsó szándék nélkül kell feltennünk parnacsnak titulált kéréseinket.
Sziklaszilárdan vártam a becsapódást, melyet a következő pillanatban közvetlen is érezhettem. Két karom közé zártam a másik énemet, majd nyugodt hangon tettem fel kérésemet, a Lélek erelyét használva:
- Nyugodj meg!- ecseteltem lágyan, mire a démoni én magatartása egyből megváltozott. Lenyugodott, testtartása sem volt olyan ellenséges, mint ezekelőtt.- Megbocsátok...- suttogtam ezt az egyetlen szót, mely mindannyiunknak szólt: Christophernek, a csuklyás nőnek, de legfőképpen nekem.
Éreztem, ahogy szavaim hallatán a másik én szája mosolyra huzódik, majd fénylő pontokat maga után hagyva szertefoszlik. Szememmel követtem a fényeket, melyeket a feltámadó szél messzire repített.
E próbatétel álltal önmagamba szállhattam, s végre elfogadhattam magam olyannak, amilyen vagyok. Leküzdhettem a gonoszt, a bosszúszomjam. Ezek után bennem már nem lesz hátráltató erő, ezek után már teljes erőmmel szállhatok szembe Christopherékkel. Elsajátíthattam a Lélek erelyét, s betekintést nyerhettem, hogy mi történt volna velem, ha annak idején máshogy döntök.
Talán igaz az a mondás, hogy az ember legnagyobb ellenfele saját maga, hisz mindenkiben ott lapul a sötétség, melyet nem lehet gyökerestül kitépni. Akárhogy is próbálkozik az ember a gonoszság újra, meg újra hozza majd a bimbókat, mint télről tavaszra a virágok. Nem baj, ha kiirtani nem is tudjuk magunkból e sötét mivoltunkat, igyekeznünk kell azonban elfogadni azt, hisz csak így válhatunk jobb emberré, s csak így tudjuk fenntartani a több millió éves körforgást, s az egyensúlyt.