A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Újabb könnycsepp

Könyvespoclcok között - egy régi olajlámpás mellett ülve - néztem megrovóan az illetéktelen behatolóra.
- Legközelebb szólj, kérlek. Ne ijessz rám ennyire.- dorgáltam meg Amethysztet.
- Sajnálom, én csak a közelében akartam lenni.- mondta lehajtott fejjel.
- Közelében? Kinek a közelében?- értetlenkedtem.
- A lányod közelében. Egykoron Ő lesz majd a mesterem.- mondta a sárkány, mintha csak egy egyszerű dologról lenne szó. A sárkány és a mestere közti kapcsolat egy nagyon mély kötelék, melyet viszonylag idősebb korunkban tapasztalhatunk meg. A gyermekem azonban még meg sem született, de a kötelék már meg is köttetett köztük.- Tényleg sajnálom. Legközelebb nem fogok settenkedni utánad.
- Remélem, hogy szavaid szerint cselekszel.- mosolyogtam rá, majd egy intéssel elköszönve tőle a szobámba távoztam, ahol nyugovóra tértem.
Fejemet a puha párnára hajtottam. A hosszú nap után úgy éreztem magam, mintha egy bárányfelhőn pihennék, s az angyalok hárfájának dallama csengene füleimben. Csakhamar el is aludtam, azonban álmomban szörnyű képeket láttam.
Tomboló vihar... sűvítő szél... az eget keresztülszelő villámok... megtépázott fák... A természet háborgott, el akart pusztítani mindent, mi a földön él, s mozog. Azonban ebben a viharban volt valami természetellenes, valami mágikus. Lábaim mégis oly stabilan álltak a talajon, mintha gyökeret vertek volna a földbe. Mozdulni még sem tudtam, magatehetetlenül figyeltem a fejem felett egyre gyülekező sötét fellegeket. Az orkán már fákat csavart ki, s tört keresztbe. Az állatok menedéket kerestek kétségbeesetten, de mindhiába. A fekete fellegek között egyszer csak kivált egy homályos alak, vonásait takarta az arcába húzott fekete csuklya. Az ismeretlen egyfolytában engem figyelt. Ujjainak parancsára röpködtek a fák a levegőben, s háborgott a távolban hullámzó tenger. Fokozatosan ereszkedett alább, s alább. Grandiózus remegés rázta meg a földet, mikor az ismeretlen alak lába földet ért. Komótos léptekkel közeledett felém, mint egy oroszlán, ami éppen a prédáját akarná becserkészni. Lábaim nem hallgattak a parancsszóra, pedig minden idegszálam tiltakozott az ellen, hogy ezzel az emberrel bármiféle kontaktusba is kerüljek. Az idegen közvetlen előttem állt meg, csontos ujjaival felemelte államat, s úgy beszélt hozzám torz hangon:
- Elhagytál...minden a te hibád. Elpusztítok mindent, mi kedves neked. Elveszem a szeretteidet. Át fogod élni azt, mit nekem kellett.- sziszegte füleimbe.
Bár közel volt, arcát mégsem láttam, a csuklya teljesen takarásban tartotta vonásait.
- Ki vagy te?- préseltem ki ajkaim között nagynehezen.
- Hogy ki vagyok?- nevetett fel ördögien - Nagyon vicces... tisztában vagy vele, hogy ki is vagyok valójában, csak nem akarod magadnak bevallani. Nem nyitod fel saját szemeidet. Nem látod a fától az erdőt.
Sejtésem, miszerint Christopherrel állok szemben beigazolódni látszott, ugyanakkor a kétely mégis ott volt a levegőben.
- Christopher... te gyáva nyúl. Csak álmomban mersz terrorizálni igaz?! Igaz valódban nem mersz a szemeim elé kerülni. Vedd hát a bátorságot és állj ki velem szemtől szembe!- dühöngtem.
Kitörésemen csak jóízűen nevetett ördögien torz hangján.
- Ez a naívság rettentően rád vall. Christopher, Christopher és Christopher. Más nem is forog a fejedben igaz? Csak ez az egy név. Meg sem fordul a fejedben, hogy más is kívánhatja a halálod?- sziszegte továbbra is füleimbe.
- Akkor mégis ki vagy te?
- Hogy ki vagyok?- kérdezte és lassú mozdulatokkal levetette a csuklyát, s komótosan felemelte a fejét.
Szembe néztem az oly ismerős szempárral, melyet minden nap látok, melyet mindig megpillantok akárhányszor tükörbe nézek... szembe néztem önmagammal. Arcomon tükröződhetett a megrettenés jele, amin felkacagott, s hirtelen köddé vált. Mintha egy gát szakadt volna át, az addig elcsendesült környezet robbanásszerűen hangasodt fel, a föld repedezett, s hamarosan eltűnt alólam is. Csak zuhantam a feketeségbe alább, s alább, közben pedig ugyanazt a szót hallottam visszhangként füleimben.
Naív... naív... naív...
Nagyokat lélegezve ültem fel az ágyban. A verejték nagy cseppekben gyöngyöződött homlokomon. Odakint már megvirradt. A nap erőlködő sugarai bejutottak a sötétítő mögül a szobába, vékony fénycsíkot hagyva maga után.
Erőt vettem magamon, s miután elkészülődtem elindultam Williemékhez.
A régi otthonom elvesztette egykori melegséget adó kisugárzását, s mostanra hidegen magasodott felém. Beléptem az épület ajtaján, s követtem a fuldokló köhögés hangját. A nappaliban rátaláltam az alvó unokabátyámra, aki, ha lehet még rosszabb állapotban volt, mint mikor legutóbb láttam.
Odaültem hát a szőnyegre a kis Daniel mellé, s teljes nyugodtsággal neki álltam a könyvben olvasottaknak. Combtokomból kirántottam az éles pengét, s felsértettem vele saját, majd Daniel kezét is, aki hisztisen kapta odább kacsóját, azonban reflexeimnek hála egyből utánna kaptam.
- Ne aggódj, minden rendben lesz.- suttogtam neki nyugtatóan. Kicsi szemei könnybe lábadtak, de hősiesen tűrte a megpróbáltatást.
Vérző tenyereinket összepréseltem, s kimondtam a könyvben olvasott ősi szavakat:
- Duo corpora duo spiritus.- szavaim hatására halvány, kékes fény derengett kacsóink körül, s szinte éreztem, ahogy Daniel lelke ledobja magáról az Őt megbéklyózó láncokat.
Sietős lábdobogásokra lettem figyelmes, s a hangokhoz hamarosan egy rohanó test is társult.
- Fuss, Diana! Christopher tudja, hogy itt vagy és csapatokat küldött utánad.- ordította kétségbeesetten a szavakat.
Késő volt azonban... abban a minutumban mikor Will mellém ért 50-60 Winterel vett minket körül, s megmerem kockáztatni, hogy a házat is körül vették párán.
Williem és a kis Dan szorosan mellém húzodtak, Marcust azonban foglyul ejtették és egy pengét szorítottak a torkához. Minden idegszálam megfeszült, mikor felmértem a helyzet súlyosságát.
- Add fel magad Diana de la Rose és nem esik bántódása szeretteidnek.- szólt hozzám a Marcust fogvatartó.
Életek függtek tőlem, s választanom kellett. Ha Marcus segítségére sietek, akkor nagy az esély arra, hogy Williemnek és Danielnek baja esik. Azonban ha testvéremet és unokaöcsémet mentem, akkor minden bizonnyal megölik Marcust. Unokabátyám azonban döntött helyettem, s levette a lelkiismeret súlyát vállaimról.
- Mentsd Őket és mond meg Michelnek, hogy szeretem! Mond meg neki, hogy szeretem, kérlek...- suttogta nekem, majd egy utolsó pillantásba belesűrítette minden fájdalmát, szeretetét, s végül megragadta a Winterel pengét tartó kezét és vegíghúzta a nyakán.
A levegő egy pillanatra megdermedt a szobában. Marcus élettelen teste a földre rogyott. Pupilláim kitágultak, s ajkaim résnyire nyitva maradtak... néma sikoly hagyta el számat.
Igyekeztem minél hamarabb visszaszerezni lélekjelenlétem, s az utolsó pillanatban ragadtam meg rokonaimat és Arcadaba teleportáltam. A palotába való érkezésünk azonban nem volt teljesen sikeres. Az egyik Winterel elhajított egy pengét, mely belefúródott a vállamba. Szinte a csontomig hatolt, átszakítva izmot, s inakat. Sikoltozni tudtam volna fájdalmamban, ehelyett azonban csak a palota hideg kövén feküdtem összeszorított fogakkal. Williem hamar észrevette, hogy baj van, s egyből orvosért kiáltozott.
- Orvost! Valaki segítsen!- hangjára őrök rohantak be a trónterembe nyomukba Vincenttel, aki miután felmérte megroncsolódott vállamat egyből kérette a királyi orvost.
- Fenség, nem megmondtam, hogy pihennie kellene?- nézett rám megrovóan.
- Sajnálam, nem voltam felkészülve arra, hogy támadás ér.- préseltem ki összeszorított fogaim között.
- Ez most lehet, hogy fájni fog. Ki kell húznom a tőrt és le kell fertőtlenetínem, valamint össze kell varrnom, különben az Ön regenerálódó képessége sem fog segíteni. A penge mérgezett volt, úgyhogy ezt igya meg, semlegesíti az összes ismert mérget, de a teljes felépüléshez hosszabb idő kell. Harapjon rá!- adott egy ronyot, s kirántotta a csontig hatolt pengét a vállamból. Sikolyaimat a fogaim közé vett rongyba folytottam.- A hús elég csunyán megroncsolódott, és az ínak is elszakadtak. Ha lehet pár napig ne erőltesse.- tette hozzá, amint végzet sérülésem ellátásával.
- Köszönöm.- mondtam az orvosnak, majd Vincent felé fordultam.- Vincent, ideje lenne összehívni a Tanácsot. Úgyhiszem sokmindent megkellene beszélnünk, s Will is bizonyára rengeteg információval tud szolgálni nekünk.
Vincent helyénvalónak tartotta javaslatomat, s azon nyomban el is küldte a tűzleveleket.
A tróntermet előkészítették az ülésre, s már csak a tagokra vártunk. Legelsőként Michel érkezett, akinek pillantásait igyekeztem kerülni. Még nem tudtam összeszedni a gondolataimat, s fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá az események elregéléséhez. Nem sokkal később megjött Demon és Laura, majd fokozatosan követték Őket a többiek is. Már csak egyetlen személyre vártunk, akiről azt hittem, hogy soha nem érkezik meg, de végül Eric is átlépte Arcada portálját.
A férfi a szemembe sem nézett, komótos léptekkel tette meg az utolsó - velem szemben elhelyezkedő - üres székig azt a pár lépést, mely egy örökkévalóságnak tűnt számomra. Szívem összefacsarodott, hisz ez az ember velem szemben, - aki most már úgy bámulja az asztallapot, mintha valami eszméletlen gyönyörű dolgot látna benne - az egyetlen férfi, kit teljes szívemből szeretek, s kitől gyermeket várok. De az a másfél évtized nem tűník el nyomtalanul még a mi halhatatlan életünkben sem...
- Először is üdvözöllek benneteket! Szeretném bemutatni az öcsémet Williemet és a kisfiát Danielt.- mutattam a mellettem helyet foglaló rokonaimra, ugyanis kaptak pár érdeklődő pillantást.- Will hosszú éveken át Christopher szolgálatában állt, ugyanis a Winterel sakkban tartotta Őt. A tét Daniel élete volt, de ma végre sikerült megtörnöm a sötét varázslatot, s most mindketten szabadok. Úgy gondolom, hogy Williem sokat segíthet nekünk. Másodszor... sajnos egy szörnyű hírt kell közölnöm.- kezdtem bele mondandóm fájdalmas részébe.- Marcust elátkozta Christopher , s napról napra a halál küszöbén állt. Kutattam ellenszerek, átokmegtörő varázslatok ellen, de sajnos minduntalan ugyanaz volt a válasz: ezt a varátslatot nem lehet megtörni, sem pedig megakadályozni. Marcus tudta ezt... Ma támadás ért minket a Winterellek álltal. Marcus tudta, hogy halála napja megállíthatatlanul közeledik, s feláldozta magát, hogy mi eltudjunk menekülni. Marcus... meghalt.- mondtam ki nagynehezen, miközben egy könnycsepp utat talált magának, s végigcsordult arcomon, hogy onnan utat találva magának alábbhulljon a padlóra és csak egy kis nedves pontot hagyjon maga után feketére színezve a szürke követ.