A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Williem?

- Sajnálom, sajnálom. Ne haragudj!- kértem bocsánatot most már sokadszorra az előttem lévő kis mókustól, mely Vincent szeretett háziállata. Miután Vincent elmesélte a sok szempontból is meglepő törtenetet, úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha minél előbb neki veselkedünk a legendás képesség elsajátításának. Elődöm javaslatára apró állatokon kezdtem a gyakorlást, ami természetesen nem ment zökkenőmentesen.
"Hozd ide azt a papírt"- mondtam. Szürreális is lett volna, ha elsőre sikerül. Alig telt el pár másodperc és a mókussal karöltve, fájdalmakkal küzködve estem össze. Szerencsére Vincent jelen volt és segített. Tudniillik egy bizonyos fokig még visszájára fordítható a Lélek képességének hátránya, mindazonáltal egy bizonyos fok felett azonban halálos. Mielőtt elkezdtük volna az edzést legfontosabb feladatunk az volt, hogy megtaláljuk az erőm forrását. Istennek hála hamar meglett, hisz mint megtudtam a de la Roseok ereje a csillagképben koncentrálódik. Ha egy bizonyos mennyiségű energiát juttatunk át a forráson a szervezetembe, akkor kiküszöbölhetjük a hátrányt és előnyt kovácsolhatunk belőle... mint mondtam egy bizonyos fokig. A következmények a parancsoktól is függnek, de egy óvatlan lépés is halálos kimenetelű lehet. Mint kiderült az állatok ugyanúgy átérzik a fájdalmat, mint én. Viszont ez nem igaz az emberekre és ez hatalmas problémát jelenthet egy harc során, ezért is kell mindent megtennem annak érdekében, hogy kiválóan uraljam képességem.
- Most már felállhatsz.- mondta Vincent, mikor sikeresen helyreállította a magamban okozott károkat.- Látod? Ezért kell gyakorolnod, hogy még véletlenül se kerülj ilyen helyzetbe egy számottevő összecsapás alkalmával.
- Tudom, hogy igazad van, de jobban elfáradtam, mintha lefutottam volna a maratont.
- Nem mintha a mi sebességünkkel olyan nagy távolság lenne az.- mosolygott rám.
- Ebbe nem tudok belekötni. Most viszont búcsúzom. Holnap iskolába kell mennem. Feltűnő lenne, ha sokat lógnék.
- Rendben. Vigyázz magadra! Jó éjszakát.
- Jó éjszakát, Vincent!- mondtam viszonozva a köszönést, majd eltereportáltam, de úgy döntöttem, hogy teszek egy kitérőt, mielőtt haza mennék. A városba tartottam, ahol zajlott az élet. Hatalmas ünnepélyt tartottak, hisz ez a nap különleges volt mindannyiunknak. Ez a nap a győzelem napja. Ezen a napon győztem le Christophert, pontosan 15 éve. Legalábbis ők így tudják. Az igazságot, miszerint legnagyobb félelmük és én is életben vagyok még csak sejteni sem sejtik.
A mulatozó emberek között sétáltam, bekukkantva egy-egy bódéba, amikben finomabbnál finomabb édességek, szebbnél szebb ajándékok csalogatták az érdeklődőket. Nyálcsorgatva néztem egy nagyon finomnak tűnő édességre, de sajnos nem volt nálam embra. Az embra Arcada pénzneme és a legkiválóbb sárkánykristályból állítják elő. Nálam sajnos nem volt kéznél, azonban sóvárgásom egy apró kisfiú észre vette.
- Te is szereted az arcadai álmot? Nekem az a kedvencem.- moslygott rám. Szőkés haja és mélybarna szemei az én régen látott öcsémet juttatták eszembe. Vajon mi lehet Williemmel? Rengeteg idő telt el. Mostanra már érett férfi lehet. Nagyon hiányzik az öcsém, ahogy az egykori életem után is sóvárgok... minden egyes pillanatban.
- Még nem volt alkalmam megkóstolni, de nagyon finomnak tűnik.- viszonoztam a kedves gesztust.
- Akkor ideje lenne megkóstolnod. Ezt nem hagyhatod ki, ha már Arcadaba látogattál!
- Honnan tudod, hogy nem ide valósi vagyok?
- Előszőr is a ruháid cseppet sem hasonlítanak az itteni viselethez, másodszor pedig Arcadaban egy ember sincs, aki ezt a finomságot még nem kóstolta volna.
- Ohh, értem. Mindenesetre igazad van, tényleg csak átutazóban vagyok.
- Uram, két arcadai álmot szeretnék.- kiáltott oda a bódésnak a kisfiú, majd mikor megkapta, nekem nyújtotta az egyik édességet.
- Nem, köszönöm. Nem tudom kifizetni.
- Nem kell kifizetned. Ajándék.- mosolygott továbbra is.
- Köszönöm.- hálálkodtam - Hogy hívnak fiú?- kérdeztem.
- Melyikre vagy kiváncsi? Arra, amit a Földön használok, vagy az igazira?
Ha azt mondom, hogy nem lepett meg kérdése, akkor hazudok. Nem gondoltam volna, hogy az újabb generációk is rejtőzködve, álnévvel élik életüket, de ha jobban belegondolok, akkor ez a helyzet még kedvező is így.
- Az igazira.
- Arnold de la Rose.
- Szép neved van. Még biztosan találkozunk, Arnold.- mosolyogtam rá, majd hátat fordítva elindultam az erdő felé.
- És téged, hogy hívnak?- torpantott meg kérdése.
- Diana.- feleltem a vállam fölött visszanézve, majd eltűntem a lombok nyújtotta árnyékban.
Úgy gondoltam, ha már itt vagyok, akkor Arcadot is meglátogatom. Egy gondolat múltán már az ismerős sziklán is találtam magam, a barlang bejárata előtt.
- Ar...- akartam köszönni, de szavaim a torkomon akadtak. Meghatott a pillanat, mely a szemeim elé tárult. Arcad és Lívia békésen aludták az igazak álmát, miközben két oldalról védelmezték kölyküket, Ametiszht. Csodálatos családi aura lengte őket körbe, mely megmelengette a szívem. Vágytam erre az érzésre... az apai, az anyai szeretetre, ölelésre... vagy csak arra, hogy valaki átöleljen és megnyugtasson, hogy nem lesz semmi baj, hogy biztasson, hogy Ő mindig velem lesz. Tudom, hogy mindezt Laurától is megkaphatnám, de nem akarom a nyakába zúdítani az összes nyűgömet. Ígyis elég problémája van, nem kell még az én kételyeimet is elviselnie a jövővel kapcsolatban.
Mivel abban a pillanatban azt làttam jónak, ha most inkább hazamegyek, egy utolsó sárkányomra vetett pillantás után már haza is teleportáltam... volna. Ugyanis éles sikolyt hallottam meg az erdő közepe felől. A vékonyka hang segítségért kiáltozott és kétségbeesést lehetett kihallani belőle.
Várakozás nélkül a hang irányába vetettem magam. Futottam, ahogy tudtam. Egyből arra gondoltam, hogy minden bizonnyal Christophernek köze lehet ehhez az esethez. Gyanakvásom beigazolódni látszott, mikor a fák között észrevettem egy fekete alakot, aki egy nagyon is ismerős, eszméletlen kisfiút tartott a kezében. Az álarcos férfi hamar észrevett és emberfeletti gyorsasággal kezdett el rohanni. Természetesen amilyen gyorsan csak tudtam követtem, de úgy tűnt ez az alak még az én sebességem is túlszárnyalja. Úgy döntöttem, hogy felöltöm páncélos alakom. Szárnyaim pár másodperc alatt jelentek meg, visszanyertem eredeti alakom, ezért is húztam fejembe a tanácsra jellemző köpeny csukjáját.
Hamar a menekülő férfi elé vágtam, akinek már nem volt ideje megállni vagy lassítani, ezért teljes erejéből nekem ütközött. Az elrabolt kisfiú, Arnold több méterrel tőlünk terült el a földön. Így talán nem esik majd baja, ha harcra kerülne sor, amire több esélyt látok, mint egy békés beszélgetésre.
Félig ülő helyzetbe pillantottunk egymásra az álarcos alakkal. Egyszerre pattantunk két lábra és iramodtunk meg a másik felé. Minden ütésemet sikerült hárítania. Nem tudtunk a másikon felül kerekedni. Kardom után nyúltam, majd igyekeztem vele lesújtani, de ekkor váratlan dolog történt. Az ellenségnek ugyanolyan hatalmas szárnyai jelentek meg, mint nekem. Ez annyira nem is lepett volna meg, hiszen tudtam, róla, hogy a Wintereleknek is lehetnek szárnyaik... de ennek az alaknak hófehérek voltak ékességei. Tudniillik a szárnyaink a lelkünk romlottságát, illetve tisztaságát jelenítík meg kézzel fogható formában. Ezek után magyarázza meg nekem valaki, hogy egy olyan embernek, aki embereket rabol el, hogy lehet ily tiszta a lelke.
A férfi is elő rántotta a saját kardját, majd pengéink egymásnak feszültek. Fém a fém ellen, szárnyak a szárnyak ellen. Mikor vízzel támadtam, Ő tűzzel támadott. Mikor sziklákat dobáltam felé, Ő kettéhasította a levegővel. Egyedül a villámaim ellen nem tudott semmit sem tenni, de reflexeinek köszönhetően olyan ügyességgel kerülgette őket, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.
- Ki vagy... te?- kérdeztem két támadás között, de választ nem kaptam. Harcunknak hatalmas pusztítás lett az eredménye. A sűrű erdőt jelentősen megkopaszítottuk. Egy-egy kidőlt fa itt, egy-egy letört ág ott. A sötétség erejét nem szerettem volna használni. Hófehér szárnyaival felkeltette az érdeklődésem és nem kívántam a halálát. Fogalmam sem volt arról, hogy sikerülne e neki egyik legerősebb képességem is visszaverni, de nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítse életét.
Egy szaltóval sikerült a hátamögé kerülnöm és egy jókóra farönkkel hátba vágnom. Ellenfelem a földön kötött ki, de mielőtt újból támadhattam volna már vissza is nyerte lélekjelenlétét és a következő támadásán agyalt. Egy ideig csak kerülgettük egymást, mint macska a forró kását, majd egyszerre támadtunk , mintha csak egymás gondolatában olvasnánk.
Meglepett, mikor homokot szórt a szemembe, melytől egy ideig alig láttam és ezt Ő kiváló harcoshoz méltán ki is használta. Bekaptam egy-két jobbhorgost... és egy-egy balhorgost is. Ezzel annyira felidegesített, hogy akratlanul is áramlani kezdett tenyereim közül a szürke gomolyag. Lándzsát formáltam a pusztító szürkeségből, majd a férfinak támadtam. Kardja pár csapást bírt csak ki, azután porrá vált. Lendületes támadásomat már nem tudtam megállítani és a lándzsával megsebesítettem az ellenséget. Rettegve vártam, hogy porrá válik és megválaszolatlan kérdéseimet vele együtt temethetem el, de mikor két perc után sem történt semmi megrökönyödve álltam a dolgok előtt. Ez lehetetlen. A sötétség minden élőlényt halálosan megsebesít, ez alól csak annak használója a kivétel. Meglepődve álltam a történtek előtt, amit a férfi ki is használt. Csak éles reflexeimnek köszönhetően sikerült kitérnem ütése elől. Támadásra lendített karját megragadtam, majd a földre terítettem. Kitört szorításomból, de sikerült elkapnom az arcát fedő anyagot, melyet azzal a lendülettel le is rántottam.
"Ez... lehetelen..." gondoltam miközben az előttem álló férfira néztem, aki sorra rabolja el népem tagjait, a férfira, akinek ereje vetekszik az enyémmel, a férfira, aki számomra még mindig csak egy gyerek. Egy gyerek, aki mindig is az marad. Egy szó... egy név hagyta el a számat, mely abban a pillanatban ominózus jelentőseggel bírt mind a múltra, mind a jelenre, s mind a jövőre nézve.
- Williem...