A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Elfogadás

Tudtam, hogy feleslegesen próbálkoznék a további hazugsákkal, hiszen nem vezethetem meg Őket újra. Fekete pulcsim kapucniját levettem, majd felöltöttem eredeti ábrázatomat. A levegő azon pillanatban megfagyott, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Amilyen hirtelen fagyott meg a pillanat, olyan hamar is gyorsultak fel az események. Egyidőben a fejem felett tüzijátékok jártak táncot, a tömeg pedig örvendezett a szépséges látványnak. A velem szemben álló emberek szemeiben kivehető volt a kétkedés, a viszontlátás öröme, a csalódottság, a düh, s a remény.
- Én... megmagyarázom.- nyögtem ki eröltetetten a szavakat.
- Mégis mit? Mit akarsz ezen megmagyarázni? Kiváncsian várom.- emelte fel hangját Eric.
Eric hangos szavai miatt a tömeg figyelme egyre jobban ránk összpontosult. Nem telt el sok idő, mikor a nép soraiból egy kislány hangosan az édesanyjához szólt.
- Anya, anya. Ő nem Diana királynő? Úgy néz ki, mint a néni, akiről a szobor készült.- húzogatta meg a gyermek édesanyja ingujját.
Szavai oly hatásosak voltak, hogy az összegyültek körében hangos morajlás tört ki. Mindenki rám mutogatott és rólam beszélt. Jobbra-balra kapkodva a fejem próbáltam felfogni a hozzám intézett szavakat, kérdéseket. Egy idő után a fejem zúgni kezdett a keletkezett hangzavartól, s a látásom is elhomályosult. Egyre kevesebbet láttam, s végül csak a lámpások, illetve az égősorok színes fényének játékai maradtak meg előttem. Fejfájással kísért szédülésem a tetőfokára hágott és nem bírtam tovább megtartani az egyensúlyom. Térdeim megbicsaklottak és egyre inkább közeledtek a talaj felé. Mielőtt fejem hatalmas koppanással ért volna földet két hatalmas, karomban végződő kéz tartott meg. Elég volt csak rápillantanom a megmentőim kezére, s tudtam is kik azok. A szürkés árnyalatú, illetve a kristályokkal díszített karom nagyon is árulkodó volt.
Nemrégiben Arcad említette, hogy ha bajba kerülnék, esetleg veszélyben lenne az éppségem, akkor gondolkodás nélkül a segítségemre fog sietni, ne is próbáljak meg ellenkezni, ezért nem is lepődtem meg a segítő karján. Annál inkább Amethysztén, akit semmilyen érzelmi szálak nem fűznek hozzám. Azt sem értettem, hogy miképpen tűnt fel a semmiből. Talán ennyire kizártam volna a külvilágot?
A biztonsagot nyújtó kezekben otthon éreztem magam, s a kutakodó, kérdesekkel teli pillantások ellenére is nyugalom áradt szét szívemben. Mindazonáltal a helyzet súlyossága még sem hagyta lecsillapodni zakatoló szívem. Szapora levegővételekkel, s mély szégyenérzettel karöltve vesztettem el tudatom.
~
- Az orvos azt mondta csak pihenésre van szüksége. Ne aggódj, James.- hallottam meg a suttogó hangokat magam mellől.
- Értsd meg Vincent... nem veszíthetem el Őt is.- ütötte meg fülem édesapám keserves hangja.
- Ne aggódj, nem fogsz elveszíteni. Többé már nem...- szólaltam meg rekedtes hangon. Igyekeztem magam ülő helyzetbe tornázni, mire a szobában tartózkodó két személy egyből a segítségemre sietett.
- Csak lassan. Ne erőltesd meg magad. Az orvos azt mondta, hogy hanyagold a fizikai munkát és pihenj sokat. Megkért, hogy ha jobban érzed magad, akkor látogass meg.- halmozott el óvó tanácsaival Vincent.
- Rendben, így fogok tenni.
- Kislányom... én drága kislányom!- ölelt át édesapám sírva. Külső szemmel igazán meghatónak tűnhetett ez az apa-lánya újratalálkozás, de magában a szituációban főszereplőként résztvenni nem volt kellemes. Nem hagyott nyugodni a szégyenérzet, a lelkiismeret, s még hosszan sorolhatnám a negatív jelzőket.
Mikor édesapám kicsit lenyugodott feltettem az engem, abban a pillanatban leginkább foglalkoztató kérdéseket.
- Szóval... Mindenki megtudta, hogy élek. Ericék bizonyára nem szeretnének látni, igaz? Az igazat megvallva én sem szeretnék a szemük elé kerülni. A nép? Biztos, hogy fel vannak háborodva. Nem fogadnának el egy olyan hazudozót, mint én...
- A Tanács megsemmisülten hazatért. Úgy gondolom egy kis időre biztosan szükségük van, hogy feldolgozzák a történteket. Szoros kapocs fűzte Őket hozzád. Évekig tartott, hogy elfogadják a halálod, ezért most nem olyan egyszerű számukra a megbocsátás. Ellenben a nép... éppen rád vár.- mosolygott rám Vincent, majd elhúzta a súlyos sötétítő függönyt, így szabad utat engedve az erkélyre.
Sejtettem elődöm szándékát, s azt is tudtam, hogy nincs értelme húzni-halasztani az eseményeket. Az emberek szomjaznak a magyarázatra, s ha most nem ragadom meg a kellő alkalmat, akkor azt még a későbbiekben megbánhatom. Talán még van esélyem arra, hogy egy helytálló magyarázattal tisztázzam a nevem.
Komótos mozdulatokkal helyeztem mezítelen lábaim a hideg padlóra. Hosszú, fehér ruhám csak úgy lebegett lépteim nyomán. Szürke tincseim rakoncátlanul hullottak alá. Az erkélyajtó tiszta tükrében vetettem magamra egy pillantást. Belenéztem szemeimbe, melyek elszántsággal voltak tele. Már régen kiveszett belőlük az a gyermeki báj, mely oly sokakat megfog. Már régen kiveszett belőlem minden gyermeki ártatlanság, mely az egyik legszebb, legmeghatározóbb tulajdonság a legmeghatározóbb egy ember életében.
Vincent bátorító mosolya, s édesapám szorító kezei ellenére is remegtek térdeim, de még is tettem, amit tennem kellett. Kiléptem a vakító, napsütötte erkélyre. Kezeim szemem elé emeltem, ugyanis a hirtelen fény bántotta retináim. Lassan engedtem le kacsóimat, s elém tárult a hatalmas tömeg, mely a magyarázatomra várt. A levegő megdermedt abban a pillanatban, ahogy szembe néztem a népemmel. A kezdeti nyugalmat felváltotta a tömeg hangos morajlása. Tekintetemet ide-oda kapkodtam. Hirtelen azt sem tudtam mihez kezdjek, majd, mint egy időzített bomba úgy robbantak ki belőlem a szavak.
- Sajnálom!- kiáltottam hangosan az első szót, mire a sokadalom egyszerre hallgatott el, s szentelte nekem figyelmét- Tudom, hogy a sajnálkozás semmit nem old meg, de tiszta szívemből szeretnék elnézést kérni tőletek. Szeretném, ha meghallgatnátok a magyarázatom.- kis szünetet tartottam, s a csöndet egy néma igennek vettem, ezért folytattam- 15 évvel ezelőtt ominózus események sorozata követte egymást az életemben. Előszőr is, kiderült számomra a származásom. Szembesültem ezzel a világgal, minden előnyével, s hátrányával. Telt, múlt az idő, s miközben igyekeztem fejleszteni a képességeim fájdalmas igazság tulajdonosa lettem. Szó szerint tulajdonosa... Christopher Winterel egyre inkább át vette felettem a hatalmat. Rengeteg nehézségen mentünk át a Tanács tagjaival. Ők az életüket kockáztatva tettek meg mindent Arcadaért, a világért, Értetek, értem... Számos eseményen mentünk keresztül, míg el nem érkeztünk ahhoz a bizonyos naphoz. Képtelen voltam Christophert kitaszítani magamból, emiatt a jövő békéjének érdekében a halálom mellett döntöttem. Nem számoltam azonban azzal, hogy túlélem a zuhanást. A fájdalmas felépülés után sem terveztem visszatérni, legalábbis addig nem, míg Christopher veszélyt jelent a világunkra. Inkább döntöttem a kérdéses ideig tartó szenvedés mellett, mint, hogy a barátaim, a szeretteim, a népem sínlődjön helyettem. Pár hónappal ezelőtt végre sikerült áttörést elérnem. Christopher lelke elszakadt az enyémtől, de legnagyobb sajnálatomra... nem halt meg. Ezért is igyekeztem titkolni kilétem, ameddig csak lehetséges, hiszen Christopher bárhol ott lehet. Talált magának egy új gazdatestet, akit kénye-kedve szerint irányíthat. Nem akarok senkit sem álltatni, az előttünk álló időszak kőkemény harc lesz. Szükségünk van a kitartásra, a bátorságra, az elhatározottságra, a bizalomra. Össze kell fognunk, hogy győzedelmeskedhessünk a gonosz felett. Miután kiharcoltuk magunknak a békét esküszöm, hogy a Ti akaratotok szerint távozom, ha úgy szeretnétek, de addig is... kérlek titeket, hogy fogadjátok el a segítségem, s ne utasítsatok vissza.- foglaltam össze tömören az elmúlt másfél évtized történéseit, s könyörögtem a megbocsátásukért.
Reményekkel telve, s ugyanakkor rettegve vártam a népsokaság reakcióját.
A hosszúra nyúló csend egyre inkább rombolta le kedvem, fejemet leszegve merültem gondolataimba. Egy vékonyka hang azonban magára vonta a figyelmem, s onnantól kezdve csak a tömegre reflektáltam.
- Diana Királynő! Ön mindig a mi megmentőnk marad... bármi is történjék.- a kis Arnold szavai meghatottak. Szemeibe nézve felelevenedtek előttem találkozásunk pillanati, önzetlensége, elrablásának kísérlete.
- Felség!- kiabálta egy idősebb férfi, majd térdet hajtott. A tömeg egyöntetűen követte cselekedetét én pedig szóhoz sem jutottam a meghatottságtól. Arcad önállósította magát és pillanatok alatt megjelent előttünk, majd elordította magát. Hangja hatására Arcada sárkányai megjelentek a fejünk felett. Hatalmas szárnyaik kitakarták előlünk a napot, de cseppett sem bántam.
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy Arcada népe megbocsájt nekem, s ilyen gyönyörű jelenet  részese lehetek. Szemem sarkából elmorzsoltam gyorsan egy könnycseppet, mielőtt szabad utat találhatott volna magának, majd szavaimat továbbra is a térdelő tömegnek címeztem.
- Álljatok fel! Nem vagyok méltó ilyen fokú tiszteletre, s a legkevésbé sem várom el. Rettentő nagy örömöt jelent nekem a megbocsátásotok, s az elfogadásotok. Azonban, ha most megengeditek pihennék még egy keveset.- hajtottam én is fejet előttük, tiszteletemet kifejezve, majd visszatértem hatalmas szobába.
Odakintről még a zárt ajtón keresztül is hallottam a boldog üdvrivallgásokat, melyek megmellengették a szívem. Mosollyal az arcomon néztem Arcadra, s kaptam karjaim közé apró termetét.
Koromat meghazudtolva ugrándoztan a szobában fel, s alá. Érzelmi kitörésemnek Arcad sem tudott ellenállni.
Boldog voltam, hisz hatalmas tehertől szabadultam meg nemrég.  A hazugságok talán a legsúlyosabb dolgok, amik az emeber lelkét szennyezhetik. Kicsattantam az örömtől, hogy a nép megbocsátott nekem, s valamelyest a lelkiismeret-furdalásom is alábbhagyott.
Az Arcaddal való közös ünneplésünket a hatalmas faajtón való kopogás zavarta meg.
- Szabad.- szóltam ki.
- Diana, látogatóid jöttek.- dugta be a fejét a kétszárnyú ajtón apa.
- Engedd be Őket.- mondtam egy nagy sóhaj közepette, ugyanis sejtettem, hogy kik is azok a látogatók.
A hatalmas ajtó kitárult, s egyszerre néztem szembe a múltammal, s a jelenemmel. Szótlanul meredtünk egymásra, hol erre, hol arra, még sem sokáig a másik szemébe nézve. Olyanok voltunk, mint a csintalan gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, s képtelenek édesanyjuk szemébe nézni. Azonban mindannyian tudtuk, hogy már nem vagyunk gyerekek, s a tettinknek következménye van, méghozzá súlyos következménye.