A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Egyszer biztosan...

Egy ideje már farkas szemet néztünk egymással. Egyikünk sem mozdult; arra vártunk, hogy a másik kezdeményezzen. De őszintén megvallva semmi kedvem nem volt a legjobb barátnőmmel verekedni.

- Figyelj Laura, nem akarunk összetűzésbe keveredni veled. Csupán annyit akarunk, hogy hallgass meg minket.

Nem hiszem, hogy monológom sokat hatott volna rá, de legalább ellenünk tanúsított ellenszenve valamelyest csökkent.

- Mit akartok és kik vagytok?- hangjában határozottságot, elszántságot véltem, ami egyáltalán nem volt megszokott barátnőmtől. Kettőnk közül mindig én voltam a komoly és határozott, míg ő minden hülyeségben benne volt.

- Azt, hogy kik vagyunk sajnos nem mondhatjuk el. Ezzel a te és a mi biztonságunkat is szolgáljuk. Azt, hogy mit is akarunk hamarosan megtudod csak még várunk valakit.

Meglepettem néztem Marcusra. Várunk még valakit? Nekem erről elfelejtett szólni. Már éppen rá is kérdeznék, amikor megjelenik a 4. tag is. Ohh, már mindent értek, végülis így praktikusabb.

- Szia, mi még nem ismerjük egymást. Michel Roberts vagyok, a sellők képviselője.

Kutakodva néztem Laura minden rezdülését. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit meglepett Michel kiléte.

- Laura Silwerman- vetette oda félvállról - Rátérhetnénk arra, hogy miért is hívtatok ide?

Marcussal összenéztünk, majd a kezemet hátratéve észrevétlenül lehúztam az ujjamról a gyűrűt. A következő pillantban már Arcad magasodott fölénk eltakarva a lemenő nap utolsó sugarait.

Laura ezen már jelentősen meglepődött. Még hátrált is pár métert, de amikor ez tudatosult benne, akkor kihúzta magát és lecövekelt.

- Nos Laura, Michel. Azért hívtunk ide titeket, mert látomásom volt a Tízek tanácsának tagjairól. Ebből gondolom rájöttetek, hogy ki is vagyok valójában, legalábbis csak te Laura, hisz Michel már tudja. Nos... a tagok közt a ti nevetek is szerepelt. Arra kérnélek titeket, hogy fogadjátok el a jelet és legyetek hivatalosan is a Tanács tagjai.

Úgy vélem Marcus színésznek is tökéletesen beillene. Olyan hihetően beszélt, hogy még én is elhittem, hogy ő a Sárkányok Királya.

- Szóval de la Roseok vagytok... Miből gondoljátok, hogy majd fejethajtok előttetek és, mint valami kutya hűségesen követni foglak titeket? Erről ne is álmodjatok!

- Nem beszélhetsz így velük.

Gondoltam, hogy Michel a védelmünkre kel, de Laurán nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem erre számítottam barátnőmtől.

- És ki tiltja meg? Te? Vagy esetleg ők? Nekem ők nem parancsolnak! Régen miattuk kerültek az alakváltók a kihalás a szélére. Mi voltunk a feláldozható osztag a hadseregben, amit gond nélkül előre lehetett küldeni, hisz alakváltók mindig vannak. Igen! Utódok mindig születnek, de nem mindegyikünkben van meg a gén, hogy átalakulni is képesek legyünk farkassá.

Tehát Laura valójában alakváltó. Csalódott voltam, hogy barátnőm nem mondott nekem erről semmit, de egy részről megértettem, hisz csak óvta magát és a klánját.

- Tévedsz Laura. Az őseink biztosan nem akartak titeket feláldozni, csupán bíztak bennetek. Egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod.- legalábbis Arcad azt mesélte, hogy régen a csatákban a legtöbb faj együtt harcolt, hogy legyőzze a sötétséget.

- Igen? És ezt honnan tudod? Talán ott voltál?

- Én nem... de van itt valaki, aki igen.-néztem Arcadra. Laura is várakozva pillantgatott sárkányomra.

- Valóban ott voltam a régi kor csatáiban. Nem mondom, hogy a legelsőben is, de a legtöbben igen. Biztosra állíthatom, hogy minden fajnak voltak veszteségei.  A legtöbbet talán az emberek szenvedték el. Hatalmas háborúk voltak. Minden faj egy stratégát adott és ők beszélték meg a csata menetét. Annál a szörnyű csatánál sem a de la Roseok döntötték el, hogy a farkasok vonulnak előre, hanem a ti stratégátok. Tudom, mivel ott voltam.

- És ezt miért is kéne elhiggyem? Hisz te az ő szolgájuk vagy. Persze, hogy nekik falazol.

Laura továbbra is makacsan tiltakozott, azonban láttam szemeiben az elbizonytalanodást.

- Miért kéne, hogy elhidd? Csak egy nevet tudok mondani, a stratéga nevét. Remélhetőleg ismerős lesz. Harold Silverman, az ősöd...

Laura tátott szájjal meredt maga elé, nem tudta, hogy higgyen-e Arcadnak vagy sem. Könnyei megeredtek, nem tudott tisztán gondolkodni. A család téma mindig is kényes pontként érintette. Most már kezdem érteni miért. Fél, hogy ő is elveszti szeretteit, mint annak idején ősei.

- Silwerman.- szólítottam meg, mire érdeklődve kapta fel a fejét- Harcoljunk. Ha nyersz békén hagyunk és megesküszöm többet nem is fogunk zaklatni, de ha legyőzlek, akkor elfogadod, hogy mit is szánt neked a sors valójában és felrakhatjuk rád azt a francos jelet. Megegyeztünk?- felhúzott szemöldökkel vártam a válaszát, ami nem is váratott sokáig magára. Elém lépett és a kezét nyújtotta.

- Rendben, elfogadom a kihívást. Tetszik a temperamentumod. Pusztakézzel küzdünk, egyikőnk sem használhatja az erejét. Sok szerencsét.- elfogadva a szabályokat ráztam vele kezet. Bizonyára hirtelen érhette, hogy a kézfogásból jó erősen megmarkoltam a kezét, majd átdobtam a vállam felett, egyenesen neki egy fának. Nyekkenve ért földet, de nem maradt sokáig fekve. Felpattant, majd rohanni kezdett felém. A támadást nem kerültem ki, hagytam, hogy elsodorjon magával. A talajra vágódtunk. Ő volt felül és beakart vinni egy ütést, de pechére elég erős vagyok ahhoz, hogy simán fogjam le a kezeit, majd egy szép gyomron rúgással löktem le magamról. Laura a levegőben egyet szaltózva ért földet. Vigyorgott. Őt is felpezsdítette a harc, ahogy engem is. Mind a kettőnk arcán őrült mosoly virított.

- Bevallom egész jó vagy. Rég nem éreztem már ilyen jól magam. Nem értem, hogy miért is nem téged választott a sárkány.

Mondatával sikerült annyira elterelnie a figyelmem, hogy bekaptam egy szép jobbhorgost. Azt hiszem ennek nyoma marad. A továbbiakban kizártam a külvilágot és csak a harcra öszpontosítottam. Ütök én, ő kikerüli. Üt ő, én kikerülöm. Sokáig folytattuk ezt a macska-egér játékot. Vártam a pillanatra, hogy mikor enged a védelmén. Szerencsére ez be is következett, amit sikeresen ki is használtam. Kigáncsoltam , majd a derekára ültem, öklömet pedig a nyakához tartottam. Mindketten lihegtünk, eléggé lefárasztottuk egymást.

-Nyertem.- jelentettem ki örömittasan.

- Igen, valóban nyertél. Én pedig betartom a szavam.

Feláltam, majd kezet nyújtottam neki, amit nagy meglepetésemre el is fogadott.

- Michel Roberts és Laura Silwerman. Mindketten hűséggel tartoztok királyotok felé. Ezennel elfogadjátok, hogy tisztelni, védeni és oltalmazni fogjátok őt a Tízek Tanácsának tagjaként.

Arcad karmát Michel combjához, majd Laura hasához érintette. A csillagkép egyből megjelent rajtuk. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Végre ez is meg van. Most már csak 6 tanácstag van hátra. Michel és Marcus már elindultak. Gondolom unokabátyám haza kíséri Michelt, de azért remélem mást nem terveznek. Alízzal nincs kedvünk azt hallgatni, hogy mit is csinálnak Michel szobájában. Alízra visszatérve... ideje lenne anyáéknak is elmondani, hogy egy tünde lakik a szobámban. Úgy döntöttem én is utánuk eredek. Arcad kölyök formájában repült mellettem. Váratlanul ért, mikor Laura utánnam szólt. Azt hittem nem fog hozzánk szólni többet és csak a kötelességét fogja teljesíteni a jövőben, mint a Tanács tagja.

- Azért remélem egyszer megtudom, hogy ki rejtőzik a csukja alatt.- hangjában már nem véltem ellenszenvet. Sokkal inkább érdeklődést a személyünk, de úgy éreztem leginkább a személyem iránt. Szemei is erről árulkodtak; tudni akarta kis is vagyok, ki az, akivel harcolt, ki az aki megváltoztatta nézeteit. Bármennyire is akartam nem mondhattam el neki. Így sokkal nagyobb biztonságban van, hogy nem tudja valójában ki is vagyok.

- Egyszer biztosan...

Majd többet nem néztem hátra, csak elindultunk haza Arcaddal kiélvezve a felhőtlen, csillagos ég nyújtotta látványt.