A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Egy anya elvesztése

Szörnyű érzéssel karoltva lépek be a rozoga ház kopott ajtaján. Az álmomra kísértetiesen hasonlító jelentből még az ajtó halk, recsegő hangja sem maradt ki. Mindez tovább növelte bennem az amúgy is egyre inkább fokozódó feszültséget. A megmagyarázhatatlan vonzó erő most sem maradt el, de legalább már tudtam az okát... a szüleim, a testvérem és nagy sajnálatomra Christopher is a házban tartózkodott. A parketta idegtépő recsegése kísért utamon. A kint uralkodó, áthatolhatatlan köd itt bent is utat tört magának. Egyedül a falakon pislákoló gyertyák miatt tudtam csak kivenni homályosan a tárgyakat.
- Ő volt a harminckettedik. Még 13...
Hallottam meg a legkevésbé sem várt női hangot az emeletről. Csakúgy, mint az álmomban most is halkan, settenkedve szedtem a rozoga lépcső fokait. Mikor felértem a szemem elé tárult az az iszonyatos szoba. Igyekeztem minél közelebb merészkedni az ajtóhoz, hogy a lehető legtöbbet lássak. 
A szobában Williem állt, háttal nekem. A sarokban az a bizonyos nő ült egy kopott fotelben. Arcát most sem láttam a rávetülő árnyak miatt. A nyakában függő medál szintén vonzotta a tekintetem, de mielőtt jobban megnézhettem volna markába zárta. Átkoztam magam, hogy miért nem voltam gyorsabb. A szoba közepén ott volt az a tároló, melyen a motívumok még mindig felkeltették érdeklődésem, de mivel már tudtam az itt létének célját, - illetve, hogy mennyi de la Rose vér is hullámzik benne - cseppet sem tartottam vonzónak.
- Hozdd a következőt!- parancsolta a nő az öcsémnek.
- Igenis.- válaszolt Williem monoton hangon.
Elrebegtem magamban egy imát, hogy ne az édesanyámért menjen, de tudtam, hogy ehhez egy ima kevés.
Mikor visszaérkezett az említett asszonyt húzta maga után a szobába, annak hajánál fogva. A tároló mellé ráncigálta, majd kézbe vette a gyilkos tőrt. Anyánkat térdre kényszerítette, majd további parancsra várt.
- Mennyien vannak még lent?- kérdezte a fotelban ülő nő.
- A legutóbbi sikertelen kísérlet miatt már csak hárman. Ő a harmincharmadik.
- Akkor már csak 9-en hiányoznak... minél előbb cselekednünk kell. Az a nő előbb vagy utóbb mindenre rá fog jönni. Átkozott némber...- csapott dühében a karfárfa - Tedd a dolgod!
A penge fém markolatán megcsillanó fény gyilkos hidegsége most is a szívemig hatolt. Nem engedhettem megtörténni a dolgokat. Azt sem engedhettem, hogy Williem anyánk vérével mocskolja be kezeit. Egyszerűen képtelen voltam csak ülni és várni. Berontottam rémálmaim eddigi legiszonytatóbb szobájába. Testvérem kezei közül kikaptam édesanyámat, majd egy másodpercig sem gondolkozva vetettem ki magam az ablakon anyámmal a kezemben. A többé-kevésbé sikeres földetérés után egyből szaladni kezdtem, miközben magam után húztam szülőmet. Még hallottam, ahogy a nő Williemnek ordítja, hogy ,,Utánuk!"
Csak futottam céltudatosan előre. Nem foglalkoztam az arcomba csapódó ágakkal. Egyedül az foglalkoztatott, hogy édesanyámat megmentsem, hogy ne essen több bántódása. Az egykor dús, csillogó, barna haja mostanra elvesztette régi fényét. Arca beesett volt és bizonyára jó pár kilót le is adott. Szememben a könnycseppek utat akartak maguknak törni, de tartottam magam. Nem szabad megtörnöm édesanyám előtt.
- Ki vagy te?- kérdezte.
Hát persze, hisz nem ismerhet fel...
- Nem fontos ki vagyok. A lényeg, hogy minél előbb kijussunk innen. Valami oknál fogva nem tudok teleportálni.- válaszoltam.
- A köd miatt. A térérzekedet tompítja, emiatt képtelen vagy a teleportálásra.
- Csodás! Akkor a lehető leghamarabb ki kell jutnunk ebből a ködből.
- Úgyis ránk fognak találni. Hagyj itt, te még elmenekülhetsz.- mosolygott rám keserűen anyám, mire megtorpantam és szembe fordultam vele egyenesen a szemébe nézve.
- Ezt mégis, hogy gondolod?! Ilyen hülyeségeket ne is mondj. Hogy tudnálak itt hagyna, anya?
Késő volt... elszóltam magam. Édesanyám csak egy mindenttudó mosollyal nézett szemeimbe. Ha nem is volt benne biztos, de sejtette, hogy ki vagyok.
- Tudtam... lányom. Én kicsi Dianam.- karolt át sírva.
- Anya erre most nincs időnk.
- Tudtam, hogy nem haltál meg. Tudtam, hogy különleges vagy, hogy erős, önfejű és határozott, de arra kérlek, hogy most az egyszer hallgass rám. Engem hagyj itt és menekülj el.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Nem tudnálak itt hagyni. Éppen elég volt az álmomban látnom a halálod.- mondtam, majd megragadtam a csuklóját azzal a céllal, hogy ha kell, akkor magam rángatom el innen.
Alig haladtunk valamit előre, amikor egy nyílvessző hasította ketté a levegőt nem messze a fejem mellett. A köd egyre jobban kezdett ritkulni, de nem eléggé ahhoz, hogy bármit is lássunk 10 méteren túl.
Tudtam, hogy üldözőink nem fogják feladni, ezért anyámat betuszkoltam egy fa mögé, majd szembefordultam Williemmel és azzal az átkozott nővel. De vajon ki lehet Ő?
- Öld meg!- adta ki a parancsot az a boszorka.
Williem megfeszítette az íjat és egyenesen rám célzott.  Láttam a szemeiben a habozást. Mélyen néztem azokba az ékkövekbe, felismertem benne a saját érzéseimet is: a kétségbeesést, a féltést, a félelmet, ugyanakkor az elhatározást, a magabiztosságot, a bátorságot. Túlságosan hasonlítottunk egymásra. Régebben olyanok voltunk, mint a tűz és a víz, de az idő két egymásra nagyon hasonlító kővé csiszolt minket.
Eszembe jutottak a gyerekkorunk képei, ahol még boldogok voltunk és nem kellett rettegnünk semmitől, maximum a zsákostól és a krampusztól.
Mostanra viszont egymás ellenségei lettünk, a másik az, akitől a leginkább rettegünk. Szomorúan, lemondóan meredtem rá. Kezei remegtek a benne uralkodó ellentétes érzelmek miatt. Talán még nem veszett ki belőle minden emberség.
- Ha te nem, akkor majd én.- mondta a nő, majd kezeiben megjelent az a jól ismert szürke gomolyag, melyből egy nyílvesszőhöz hasonlító tárgyat formált, majd felém dobta.
Az idő lelassult előttem. Egyik pillanatban még a testvérem kétségbeesett szemeibe néztem, a következőben pedig édesanyám háta takarta el előlem támadónkat. Tehetetlenül néztem, ahogy szülőm teste lassan a földre hanyatlik, a sokktól mozdulni sem tudtam. Ez nem lehet...
Eszmélésemkor egyből édesanyámhoz siettem, majd a fehér fénnyel próbáltam rajta segíteni, ahogy egykor Ericen is.
- Buta... buta kislány. Hát nem vagy tisztában a kárhozat képességének különlegességével? Lehet, hogy képes vagy halottból élőt csinálni, de nem ebben az esteben. Ha valakit a kárhozattal ölnek meg, akkor azt még a te fényed sem tudja visszahozni az élők sorába.- mondta a nő - Hogy lássátok nagylelkűségemet megengedem neked Anastasia, hogy búcsút vegyél a lányodtól.
Szemeim a háromszorosára tágultak. Ugyanakkor Williemen is láttam a felismerés szikráját, mely bennem is felgyúlt. Christopher ismét egy nőt talált magának, de ezúttal olyat, akit kénye-kedve szerint irányíthat. Hát persze! Miért nem ismertem fel egyből Christophert? Talán annyira édesanyám megmentésére koncentráltam, hogy az érzékeim teljesen eltompultak volna?
- Rohadék...- sziszegtem fogaim között.
- A nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásaid kérlek hagyd meg másnak. Mi most távozunk.- mondta, majd elindult, de Williem továbbra is sokkoltan meredt rám.- Azt mondtam indulunk, Williem. Vagy azt szeretnéd, hogy meglátogassam Őt?- erre öcsém, mint egy parancsszóra egyből reagált és Christopher után eredt. Pár pillanatig még Őket néztem, majd végül teljesen eltűntek a szemem elől. Az erejüket sem éreztem. Valószínűleg elhagyták ezt a dimenziót.
Egy gyenge kar szorítása húzott vissza a valóságba.
- Lányom... én drága lányom. Ne... haragudj rám, hogy... ilyen hamar itt hagylak.- beszéde egyre jobban akadozott.
- Ne mondj ilyeneket anya! Szeretlek, anya. Nem fogsz itt hagyni. Soha!- szorítottam meg kezét, miközben könnyeim sós függönye keretezte arcom.
- A sorsom elől... nem menekülhetek. Figyelj rám, Diana. Apád... és még ketten... még abban a házban vannak. Még megtudod... Őket menteni. Szeretlek, Diana. Büszke vagyok rád. Rád és a... testvéredre is...
- Williemre? Hiszen teljesen elvesztette a józan eszét. Ő...
- Nem minden ... az, aminek látszik...- szakított félbe- Ő...
Mondatát már képtelen volt befejezni. Kezei maga mellé hanyatlottak, majd egy pillanat alatt vált porrá az én szeretett édesanyám. Feltörő keserves zokogásom valószínű még Arcadaban is hallották volna, ha ez egyátalán lehetséges lenne.
Miután már kiszáradtak a szemeim csak meredten bámultam magam elé. Az összes szép emlékem lezajlódott a fejemben, amiket édesanyámmal éltem át. Azt, amikor előszőr fonta be hosszúra nőtt hajam, az első közös sütkérezésünk, a közös vásárlásaink, nyaralásaink... egyszóval minden.
Pólom alját leszakítva tettem el édesanyám hamvait. Méltó rá, hogy legyen egy olyan hely, ahol szerettei megemlékezhetnek róla.
Több órányi gyász után erőt vettem magamon, majd visszaszaladtam a rozoga házhoz. Mélyen azt reméltem, hogy ott lesz Christopher, hogy minden bosszúmat, s gyászomat levezethessem rajta, de tudtam, hogy már rég nincs a közelben. A köd szernecsére időközben feloszlott, ezért nem volt semmi akadálya a teleportálásnak. Bárcsak előbb is képes lettem volna rá, és akkor édesanyám még most is élne...
A viskóhoz érve kitűzött célom volt elpusztítani azt a tárolót, de nagy sajnálatomra nem fogadott a szobában semmi. Hamar megtaláltam a fogva tartott apámat és a többieket is. Zokogva vetettem magam a beesett arcú férfi karjaiba, aki értetlenül állt a helyzethez. Minden bizonnyal nem értette, hogy egy idegen nő miért is sír az Ő válán, de mint mindig, most is a jó szíve miatt képtelen lett volna ellökni.
- Ki maga?- kérdezte rémülten az egyik fogvatartott.
- Ne aggódjanak. Segíteni jöttem.
- A feleségem... Őt elvitték. Rajta segítsen először kérem.- kérlelt édesapám, mire csak szomorúan tekintettem rá, majd megráztam a lehajtott fejem.- Nem... az nem lehet...
Szörnyű volt nézni, ahogy gyermekkorom Supermenje ordít a lelki fájdalom miatt.  Tudtam, hogy képtelen lennék megnyugtani, ezért csak csöndben kivártam míg valamennyire lecsillapodik, majd mindannyiukat Arcadaba teleportáltam, ahol a két ismeretlen egyensen Vincenthez ment beszámolni a dolgokról. Édesapám csak elveszetten kullogott mögöttük. Segíteni szerettem volna neki, de képtelen lettem volna Őt tovább nézni. Mintha elém raktak volna egy tükröt, hogy még jobban elmerülhessek a fájdalomban. Ezért is teleportálam haza, amilyen hamar csak lehet.
Bezárkóztam a szobámba és nem terveztem onnan kimozdulni, az elkövetkezendő... jó pár napban. Édesanyám hamvait egy urnába helyeztem és gyertyàkat gyújtottam meg körötte.
Gyászoltam... gyászoltam az édesanyámat, gyászoltam az elvesztegetett időt, gyászoltam a széthullott családomat, gyászoltam azt a sok kiontott de la Rose vért, de legjobban az öcsémet gyászoltam, a vele elszakadt kötelékeimet, hisz ezek a kötelékek már soha nem lesznek olyan elszakíthatlanok, mint egykoron, mivel mostanra már senkik vagyunk egymásnak, mint két szerencsétlen idegen...