A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Kiderül az igazság

Egy hónap... egy hónapja zártam ki a külvilágot, egy hónapja gyászolom elvesztett édesanyám, egy hónapja úgy élek, mint egy előhalott. Nem válaszolok a hívásokra, nem nyitok ajtót. Vincent egy hete küldött tűzlevelére - ,melyben kérvényezte, hogy engedélyezzem a Tanács Arcadaba lépését a Felemelkedés napján - is csak egy kurta ,, Engedélyezem"-el válaszoltam. Elődöm hagyománnyá tette az ünnepeket és ezért lett Arcada alapításának évfordulója piros betűs nap. Az elmúlt egy hónapban számtalanszor próbált rávenni, hogy vegyek részt az eseményen, de nem sok sikert ért el könyörgésével. A mély letargia, melybe csöppentem egyhamar nem akart elengedni, súlyos láncként tekeredett körbe testemen.
Laura minden nap igyekezett bennem tartani a lelket. Tiszteltem igyekezetét és igazán jól is esett, de mindezek ellenére nem sokat használt. Már éppen kezdtem is hiányolni hiábavaló próbálkozását, amikor hirtelen kivágódott az ajtóm.
- Diana! Most már elég. Tudom, hogy hiányzik anyukád és mélységesen sajnálom a történteket, de ez nem mehet így tovább. Édesanyád sem akarná, hogy így élj. Nézz magadra! Az arcod beesett, hatalmas karikák vannak a szemeid alatt, a szociális kapcsolataidról meg inkább nem is beszélek. Ha ma nem jössz el az ünnepségre, akkor nagyon megfogok rád haragudni. Remélem ezt tudod. Ez a te ünneped is, a néped ünnepe. Kötelességed lenne megjelenni. Remélem nem kell benned csalódnom és anyukádnak sem...
Az éjjeli szekrényemen lévő váza darabokban hullott a padlóra. Az elmúlt hetekben igyekeztem kizárni az édesanyámhoz fűződő gondolataimat, emlékeimet. Laura mégis felhozta őket, s ezzel újból felszakította a bevarrasodott sebeket a szívemen.
- Most menj el...- suttogtam barátnőmnek folytott hangon.
Nem tartottam jó ötletnek, hogy itt legyen. Nem akartam semmi meggondolatlant tenni, de tudtam, hogy a mostani állapotomban elég egyetlen egy apró szikra és már "lángra" is kapok. Laura csak sokat mondóan nézett a szemembe, majd végül Ő is jobbnak látta, ha egyedül hagy.
A bejárati ajtó csapódása után megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Visszacsúsztam a földre és tovább élveztem a felemésztő magányt. Mondanám, hogy álomba sírtam magam, de az utóbbi hetekben jelentősen kiszáradtak a könnycsatornáim.
Gondolataimat kizárva merültem sokadjára álomba.
Nagyokat pislogva nyitottam ki szemeim. A teremben uralkodó fehér fény vakította a szemem. Megfordultam, mire csak sötétséget láttam magam előtt. Nagyon ismerős volt a hely... Észbe kapva szemeim a földre vezettem és meglepődve vettem észre, hogy ezt a helyet én nagyon is jól ismerem. Itt találkoztam előszőr Istennel és Luciferrel, itt voltam kénytelen választani fény és sötétség között. Mennyi emléket idéz is fel...
- Üdvözöllek, gyermekem!- szólított meg egy kedves hang.
Fejem a hangforrás irányába kaptam, mire a nem is oly rég említett személyeket pillantottam meg. Az Úr nyugtató hangján köszöntött, míg Lucifer biccentett felém üdvözlésképpen.
- Uram, Lucifer.- viszonoztam az üdvözlésüket egy-egy bólintással- Megkérdezhetem, hogy miért vagyok itt?
- Te szólítottál minket, Diana. Az ösztöneid hozzánk vezéreltek.- válaszolta meg kérdésem Lucifer.
- Minden bizonnyal van valami, amire kiváncsi vagy. Tedd fel nyugodtan a kérdéseid.- mosolygott bátorítóan a Mindenható.
Kérdéseim? Igen, talán vannak kérdéseim... csak még magam sem tudom, hogy tegyem fel őket. Egyszerűen kérdezzem meg, hogy mi az oka annak, hogy Christopher ilyenné vált? Ez úgy hangzana, mintha Őket gyanúsítanám. Egy valamit azonban elfelejtettem, méghozzá azt, hogy Ők képesek a gondolataimban vájkálni.
- Tehát erre vagy kiváncsi...- komorodott el az Isten.
- Christopher mindig is önző, számító és hataloméhes volt.- vette át a szót Lucifer- Senki nem adott neki okot arra, hogy szörnyű tettekhez folyamodjon. Egyedüli bitorlója akart lenni a hatalomnak. Engem és Istent is leakart taszítani trónjainkról, hogy ezzel káoszt szítson a világon. Uralkodni akart földön, s vízen. Mindent magának akart, de legfőképpen Arcadat. Tulajdonképpen Arcada nem más, mint a Bibliában is említett Paradicsom. Christopher nem tudta eltűrni, hogy nem sajátíthatja ki magának Arcadat, ezért inkább elpusztította. Úgy gondolta, ha az Övé nem lehet, akkor senkijé se legyen. Èppen ezért is kíván végezni a de la Roseokkal. Azért, hogy végérvényesen is véget vessen a fény népének uralmának Arcadaban. Ezután pedig Ő lehet az egyedüli hatalom, akire félelemmel nézhetnek az emberek, akit szolgálniuk kell.
- Ezért ontja a népem vérét? Ezért rabolja el a családom számos tagját? Csakhogy kiélhesse beteges irányítási vágyát Arcadaban? - a megtudtak elborzaztottak. Amiatt kell szenvednie a népemnek, mert egy irányításmániás pszichopata uralkodni akar felettük.
- Ez a feltételezésünk. Ugyanakkor még mi sem látunk bele Christopher elméjébe. Megannyi sötét gondolat lappanghat ott, amiről még csak sejtelmünk sincsen.- mondta az Úr.
- Hamarosan ideje lenne felébredned, hisz ma egy fontos ünnep van Arcadaban.- szólt hozzám Lucifer.
- Nem megyek.- jelentettem ki.
- Mi az, hogy nem mész?- intézte nekem szavait egy újonnan érkezett személy. Hangjára egyből felé kaptam a fejem.
- Anya...?- kérdeztem elhaló hangon.
- Igen, Diana. Nem csalnak a szemeid.
Mikor tudatosult bennem édesanyám jelenléte, egyből a karjaiba vetettem magam.
- Azt hittem sosem látlak újra.- mondtam könnyekkel karöltve.
- A halálom csak egy bukkanó a göröngyös életedben, nem pedig egy áthatolhatatlan akadály. A lelkem tovább él, s te képes vagy velem kapcsolatot teremteni. Annyi időnk lesz még találkozni, amennyit csak kívánsz, de most már tényleg ideje lesz menned. Arcada nem ünnepelheti az Uralkodója nélkül a Felemelkedése napját.- magához szorított majd homlokon csókolt. A szemeim egyre jobban kezdtek elnehezedni.- Szeretlek kislányom.- hallottam meg szavait, majd a következő amit megpillontatottam a szobám fehérre mázolt plafonja volt.
Édesanyám szavainak hatására tudatosult bennem, hogy ez a nap számomra épp olyan fontos, mint egy születésnap. Nem tehettem meg, hogy nem jelenek meg ezen a jeles eseményen, mégha nem is fedhetem fel magam. Nem gyászolhatok örökké, hisz édesanyám sem akarná ezt. Ő azt akarta, hogy éljem az életem, a lehető legjobb körülmények között. Tiszteletben fogom tartani akaratát és eleget is teszek neki. Megkönnyebbülést is jelentett ugyanakkor lelkemnek a tudat, hogy alkalomadtán láthatom Őt.
Gondolataim közepette az órámra néztem, ami negyed 8-at mutatott. Az ablakon kitekintve láttam, hogy az utcákon már sötétség honolt. Csak a lámpák fénye pislákolt a kihalt városrészen.
Elmélkedésem közepette felölteztem és egy nagy sóhajtást követően Arcadaba teleportáltam. Úgy terveztem, hogy mindenek előtt meglátogatom egy régi barátom.
A sziklás vidék kopársága semmit sem változott. Egy-egy fa tarkította csak a sárkányok lakta hegyet. Ellenben a szirtről letekintve hatalmas erdő terült el a végtelenbe nyúló Arcada földjein. Az erdőt csodálva lépegettem hátra, minek következményeképpen a sziklafalnak ütköztem. De a szikla mióta mozog? Lassan hátra pillantottam, mire egy hatalmas sárkány tárult szemeim elé. Méretében nem sok választhatta el Arcadtól, kinézetileg azonban ég és föld voltak.
- Amethyst! De régen láttalak. Milyen nagyra nőttél?- örültem meg Arcada kölykének. Amethyst az utolsó pár hónapban hatalmas, s erős sárkánnyá fejlődött. Hamarosan édesapja mellett szárnyalva védelmezheti Arcadat.- Amethyst?- szólítottam meg újból, mivel a a sárkánylány egy ideje ledermedve nézett rám.
-Diana!- sodort magával egy kölyök méretű sárkány.- Ha tudnád mennyire hiányoztál. Miért nem látogattál meg többször?- dorgált meg szavaival sárkányom.
- Arcad! Én is nagyon boldog vagyok, hogy láthatlak. Sajnos történt egy, s más, ami akadályozta az Arcadaba jövetelemet. Azonban most fontosabb az, hogy Amethyst egy ideje lefagyva mered rám és ez megrémít.- szavaimra Arcad lányára kapta fejét, majd pár pillanat múlva szemei értetlenkedéssel teltek meg.
- De hiszem a kötődés... épp olyan erős, mint régen. Hacsak...- gondolkodott hangosan Arcad, miközben rám pillantott.
- Arcad... megijesztesz.
- Nyugalom Diana. Amethyst jól van, csupán megtalálta a mesterét. Ilyenkor minimum fél napig transzban vagyunk. Hagyjuk magára. Ebben az állapotban a sárkányoknak magányra van szükségük, hogy ha eljön az idő csak a mesterüknek szentelhessék magukat. Üllj fel a hátamra.
Magyarázata közben felvette hatalmas alakját, melyre már gyakorlottan másztam fel.
- Hová megyünk?- kérdeztem.
- Az ünnepségre. Óh, majd elfelejtettem. Mostantól ismét mindig veled leszek, Diana- intézte szavait hozzám Arcad.
- Nem teheted ezt Arcad. Mi lesz Lídyával és Amethystel?- tiltakozva hoztam fel érveimet.
- Amethyst már felnőtt. Nincs szüksége a védelmemre. Te viszont a mesterem vagy és kötelességem veled lenni. Ha a béke újból beköszönt, akkor ismét együtt leszünk, hisz előttünk az örökkévalóság, de addig is... veled maradok és erről nem nyitok vitát.- mondta Arcad, miközben egyre inkább közelítettünk a felszínhez. A föld felett pár méterre lelassított, majd füst formájában keringett köröttem. Lassan a földre ereszkedtem és oly sok idő után újra az ujjamon virított a sárkányos gyűrű.
Olyan érzés volt, mintha újból teljes lennék. Nem hiába, Arcad a másik felem és nélküle nem vagyok egész.
Sokáig bámultam az ujjamon lévő gyűrűt, mikor is Arcad gondolatban felhívta rá a figyelmem, hogy ideje lenne indulni, mert lekésem Vincent beszédét.
Fent a hegyormon is volt szerencsém látni a különböző égősorokkal, lámpásokkal díszített várost, de közvetlen benne is sétálni... hihetetlen élmény volt. Megannyi ember futkozott az utcákon fel, s alá. Bodék százai rakodták tele roskadásig asztalaikat. Az emberek elnézőek és segítőkészek voltak. A legmeghatóbb az volt számomra, mikor egy kislány kezet nyújtott egy - a hatalmas tömeg miatt - elesett öregúrnak.
- Üdvözlök mindenkit e jeles napon. Ha megengedik, megtartanám ünnepi beszédem, bár ez már nem az én dolgom lenne.- Vincent utaló szavai térítettek magamhoz.- Sok-sok ezer évvel ezelőtt béke és harmónia uralkodott az akkor még Paradicsomként emlegetett Arcadaban. Az emberi léttel járó harcias szellem azonban sorra szülte az újabbnál újabb háborúkat. Évezredek óta várjuk már a tartós békét, de titkon mindenki tudja... olyan, hogy tartós békesség nem létezik, hisz mint az éremnek, úgy minden másnak is két oldala van. - Vincent szavai mindig megérintették az ember lelkét. Láttam az arcokon a tiszteletet, a hitet. Hittek ebben a férfiban és bíztak benne, pont úgy, ahogy én is.
Az órák csak úgy peregtek, szinte észre sem vettem az idő múlását annyira lekötöttek a különböző előadások. Legjobban az fogott meg, mikor a legifjabb mesterek mutattak be különféle trükköket sárkányaikkal. Némelyik sárkány még olyan fiatal volt, hogy tűzet lehelni is alig tudott. Egyiküknek a segítségére is lehettem. A sorok közt meglapulva segítettem ki az egyik mutatványt egy kis tűzzel, ugyanis a kölyöksárkánynak sehogy sem akart sikerülni a tűzlehelés.
A műsorszámok után éjszakába nyúló bál vette kezdetét. A főtéren fabrikált tábortűz körül sokan táncoltattàk meg a másikat. Kihasználva, hogy kevés pillantás szegeződik rám a főtér túl oldalán levő képmásomhoz andalogtam.
Ahányszor ránézek erre a szoborra mindig elönt a bűntudat marcangoló érzése és késztetést érzek arra, hogy bocsánatért esedezzek mindazoknak, akiknek hazudtam.
- Sajnálom... sajnálok mindent. Azt, hogy hazudtam, hogy megjátszottam a halálom, hogy kitiltottam Arcadaból a Tanács tagjait, a barátaimat, hogy hagytam Williemet ilyenné válni, hogy nem tudtam megakadályozni édesanyám halálát, hogy magára hagytam a népemet, hogy magára hagytam... Ericet.- rebegtem el félhangosan mindent, ami a szívemet nyomta, de mint kiderült nem voltam elég halk.
- Ismételd meg!- hallottam meg egy felettéb ismerős hangot a szobor túloldaláról.
Remegő lábakkal és reszkető szívvel léptem ki a szobor takarásából. Mikor megláttam barátaim elképedt tekintetét, tudtam, hogy vége. Vége a hazugságoknak, vége a rejtőzködésnek, de egyvalami mégis elkezdődött ott, abban a pillanatban: az ellenszenvek,s kétkedések időszaka...