A leszármazott✔️-{ Befejezett }

A levél

Hasogató fejfájással kelni nem a legkellemesebb, pláne akkor, ha tudod, hogy előző éjjel valami oltári nagy baromságot csináltál. Felócsudni sem volt időm, mikor észrevettem, hogy valaki mocorog mellettem. Megdermedve feküdtem tovább az ágyban, folyamatosan a plafont kémlelve és azon gondolkoztam, hogy lehettem ekkora idióta. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy az elmúlt éjszaka egy percét sem bántam meg, mégis bennem van a lelkiismeret-furdalás, hiszen, ha ezt Hannah megtudja, akkor összetörik. Amilyen halkan csak tudtam kikeltem az ágyból és a szétdobált ruháim után kezdtem kutatni. Hamar meg is találtam őket szerencsére. Egy utolsó pillantást vetettem a férfira -aki remélem semmire nem fog emlékezni a mámoros éjszakából-, majd egy nagy sóhaj után haza teleportáltam. Szerencsére most nem tévesztettem úticélt, de azzal nem számoltam, hogy Laura az ágyamban fog aludni. Mivel fogalmam sem volt, hogy valaki az éjjel birtokba merte venni fekvőhelyem, ezért természetesen egyből az ágyamba akartam érkezni. Ezzel ellentétben egyenesen Laurára zuhantam. Fejünk hirtelen koccant össze, a csuklómat is rendesen bevágtam, azonban Laura sem panaszkodhatott. Fájdalmasan fogta a fejét, de mindezek ellenére harciasan pattant fel és már nekem is rontott volna, de az utolsó pillanatban realizálta, hogy nem az ellenség akarta őt eltenni lábalól.
- Te még is hol a francban voltál az éjjel? Tudod te, hogy mennyire aggódtam? Nem lehetsz ilyen felelőtlen! Christopher tudja, hogy életben vagy és hiába ez az új külső előbb vagy utóbb úgyis kiszagolja a turpisságot.-azt hiszem jobb lett volna, ha inkább nekem ront.
- Nyugodj meg, Laura. Arcadaban voltam.
- Egész éjjel? Ne nézz hülyének. Mindent tűvé tettem érted és ez alól Arcada sem kivétel. Ott is jártam és Arcad említette, hogy valóban meglátogadtad, de azt is mondta, hogy korán elmentél.
- Én... haza akartam jönni, de nem úgy sikerült teleportálnom, mint, ahogy akartam. Hiba csúszott a számításaimba és...
- És?!
- ... és Ericnél kötöttem ki. Esküszöm, hogy haza akartam jönni, de történt egy-két baleset ami miatt nem lehetett és aztán...- halkultam el a mondatom végére. Biztos voltam benne, hogy piros orcám miatt Laura egyből rájön a történtekre.
- Ne mondd, hogy...ÁÁÁÁ!- kezdett el sikongatni, majd kislányosan megfogta a kezem és rángatni kezdett, miközben azt kántálta, hogy a legjöbb barátnője többé már nem ártatlan... mily kedves.
- Hagyd abba! Kisebb gondom is nagyobb most ennél. Arcad mesélt az eltűnésekről.- barátnőm egyből abbahagyta az ujjongást és elkomorodva meredt rám.
- Nem akartam még erről szólni neked.- mondta, miközben arcára bűnbánó kifejezés ült ki.
- Miért is nem?
- Mert tudtam, hogy magadat hibáztatnád. Az eltűnések akkortájt kezdődtek, mikor Christopher elszkadt a lelkedtől. Ez nem csak véletlen egybeesés. Mindketten tudjuk, hogy Ő áll ennek az egésznek a háta mögött. Nem akartam elmondani, mert csak magadat ostromolnád, amiért nem sikerült elpusztítanod.
- Egyértelmű, hogy magamat hibáztatom, hisz meg volt rá a lehetőségem, hogy megöljem, de elszalasztottam.- akadtam ki.
- Diana... több, mint 14 éven keresztül hallgattam, ahogy szenvedsz azoktól a Láncoktól. Teljesen le voltál gyengülve, ráadásul az is elszívta az erőd, hogy Christopher elszakadt tőled. A leggyengébb pillanatokban még a legnagyobb hős is könnyen sebezhető.- próbált a lelkemre beszélni, mire egy pillantást vetettem a csuklómon lévő Láncokra, melyeket még most sem merek levenni.
- Hagyjuk most ezt. Fáradt vagyok.- mondtam, majd befeküdtem az ágyamba.
- Rendben, békén hagylak, de ne felejtsd el, attól, hogy egyszer már megmentettél mindenkit, még nem vagy egyedül és nem kell minden terhet magadra vállalnod.- mondta Laura, majd csendben elhagyta a szobát.
Hálás voltam a barátnőmnek, aki a kezdetektől mellettem állt, még a legnehezebb időkben sem tágított mellőlem, mindazonáltal Robert felhívta a figyelmem, ha nem is tudatosan, hogy jobb, ha a barátaim ebből kimaradnak.
Álomra hajtottam a fejem és szinte egyből elaludtam. Most nem kínoztak az elalvás előtti kételyek, melyek az elmúlt másfél évtizedben szinte minden napos kísértőim voltak.
- Megint találkozunk.- szólított meg egy hang.
Testem önkéntelenül is védekezésre kényszerített, mikor azonban megláttam a férfit megnyugodtam.
- Ne haragudj, Robert! Tudod, volt már egyszer olyan, hogy megbíztam egy "szellemben",aki aztán csúnyán átvágott.
- Semmi baj. Megértelek.
- Mit keresek itt ismét?- kérdeztem.
- Nem én hoztalak ide, ha erre vagy kiváncsi. A tudatalattid vezetett ide, hogy választ kapj a kérdéseidre, amiből bizonyára van egypár.- mosolygott rám.
- Valóban...
- Akkor hát halljam őket.- mondta, majd elkezdett sétálni egy fehér lombú fákkal tarkított földúton, én pedig követtem.
- Mit jelent az, hogy kiteljesedett az erőm? Eddig semmilyen változást nem vettem észre.
- Tréfás, pedig most éppen személyesen is tapasztalhatod az egyik ilyen változást, ha szabad így fogalmaznom.
- Hogy érted?- értetlenkedtem.
- Én már jó pár éve távoztam a másvilágra Diana. A lelkem egy aprócska darabja sem kötődik már a földi léthez, ezért kapcsolatot sem tudok létesíteni senkivel... kivéve veled. Érzékeny lettél a túlvilági dolgokra és könnyűszerrel léphetsz velünk kapcsolatba. Gyanítom, hogy a Pokolban eltöltött évek tovább erősítették ezt a képességed. Annak idején erre nem voltál képes. Ehhez hatalmas erő kell. Kevesen vannak és voltak, akik hozzád hasonlóan érzékeltek minket, ráadásul még kommunikálni is tudtak velünk.
- Hadd tippeljek, hogy ki is képes még erre.- horkantottam fel.
- Ha Christopherre gondolsz, akkor sajnos valóban igazad van.
- Ki gondolta volna...
- Na de visszatérve a képességeidhez. Az alakváltás ugyan nem egy kiváltságos erő, de mivel blokkolták a hatalmad régebben erre sem voltál képes. - való igaz - Emlékszel még arra, hogy amikor a gömböt kerestétek arcadai nyelven kaptatok egy utasítást? Akkor még nem voltál tudatában annak, hogy ez az ősi nyelv. Most már képes vagy megérteni és megkülönböztetni egyes nyelveket.  Most, hogy ezt megemlítettük eszembe jutott valami.- gondolkozott el.
- Micsoda?
- Én sem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mire is leszel képes, de az elemek, a teleportálás, a telekinézis, az alakváltás, a másvilág érzékelése és a fény, illetve a sötétség erejének elsajátítása után azt hiszem, hogy ez még nem minden. Elárulom neked, hogy szárnyakat is csak a kiváltságosak kapnak. Meg mutatnád nekem őket?
Kérésére előhívtam a szárnyaim. Érdeklődve tanulmányozta ékességeim, majd elégedetten nézett rám.
- Ahogy gondoltam. Még a tollaidban is érzékelhető az erő és ezért is leszel képes...- mondatát nem tudta befejezni, mert egy penge szúrta át a mellkasát. Köröttünk a fák hófehér levelei hamúszürkévé váltak, majd elporladva hulltak alá. Az egyre jobban feltámadó szél pedig elhordta a maradványokat. Robert a földre rogyott, a távolból pedig Christopher vigyorgott ránk diadalittasan. Valóban igaz, hogy képes kapcsolatot létesíteni a túlváliggal. A Winterel, amilyen hamar jött, olyan hamar is tűnt el. Letérdeltem Robert mellé, majd hallgattam suttogó szavait.
- Christopher... nem sokáig tud ezen a síkon maradni... túl nagy benne a sötétség. Bár halott vagyok, de... ez nem jelenti azt, hogy... véglegesen nem lehet... megölni. Ez a penge... egy lélekölő. Sárkánytűzzel kovácsolták. Sárkányszív és... rubin az alapnayaga. Ez képes... véglegesen elpusztítani a lelkeket. Hamarosan... végleg távozom. Fogd ezt a kardot... ez segít majd Christopher ellen. És... ez itt...- jelent meg a kezében egy ősréginek tűnő pergament, sárkányos pecséttel -ez neked szól. El kell... sajátítanod... a Lé...- hangja egyre jobban elhalkult.
- Nem értem, Robert.
- Avasd be... Vincentet. Ő segít... neked. Add... át neki... a pergamentet.  Sajátitsd el a Lé...
- Robert!- ráztam meg a férfit, de mindhiába. Robert de la Rose, Arcada első Királya a kezeim között, Christopher pengéjétől vált porrá. Elszánt daccal kaptam fel a kardot és törtem fel a pecsétet a pergamenten, majd olvasni kezdtem:
"Egy újabb nap... a háború kegyetlen és kiszámíthatatlan. Egy hete volt már, hogy a csatában elesett egyetlen lányom, Délia. Nem volt nála bátrabb és erősebb harcos. Képes volt feléleszteni azt az erőt, melytől oly sokan rettegnek. Képes volt irányítani az embereket és a természetfelettieket egyaránt, de a szerelem... az a borzasztó szerelem megvakította őt is. Az az álnok Winterel átverte és hátbatámadta egyetlen gyermekem. Bosszút fogadtam... a nevemre esküdtem, hogy megbosszulom lányom halálát, de ma letettem minden ezirányú tervemről. Tudom, hogy nincs esélyem a Winterel ellen, de ez nem ok arra, hogy egy vérző apai szív ne menjen szembe akár a sziklával is. Volt egy álmom... egy hete minden éjjel ugyanaz. Egy lányról szól, aki kísértetiesen hasonlít a Déliára, de a szíve még is keményebb és a természete is dacosabb. Láttam, amint a történelm újra megismétli önmagát születése előtt jó pár évvel. A háború ismét elfogja pusztítani Arcadat, de Ő újra visszafogja hozni a virágzó napokat. Láttam, amint előszőr győzi le az ellenséget és azt is láttam mekkora áldozatot hoz. Lemondtam a bosszúmról, hisz láttam, hogy Ő majd beteljesíti akaratom. Láttam, ahogy a szerelem felette is győzedelmeskedik, de még sem veszíti el fejét. Láttam magamat, ahogy majd egykoron bevégzem és láttam, ahogy átadom neki ezt a pergament... ezért is írom le ezeket, hisz tudom, hogy szóban nem leszek képes majd elmondani és jótanácsokkal ellátni. Egyszer hallottam a nevét... Diana...
Ezek a sorok neked szólnak Diana. Tudom, hogy rengeteg idő fog majd elltelni, mire e pergament a kezedbe kerül, de bízom benne, hogy megéri várni, hisz a történeted végét egyszer sem állt módomban látni álmomban, de minden bizonnyal tudom, hogy győzedelmeskedni fogsz. Csakis halálom pillanatáig figyelhettem sorsod alakulását. Óvva intettelek, hogy titkold barátaid elől kiléted, hisz sosem tudhatod, hogy a gonosz hol lapul éppen. Szeretnélek felkészíteni arra, hogy Christopher erősebb lesz, mint valaha. Olyan gazdatestet talált magának, mely fölött teljesen képes átvenni az irányítást. Ráadásul a gazdatestet rokoni kapcsolatok fűzik a Winterelekhez. Egyelőre nem árulhatom el kilétét, előbb-utóbb te is rá fogsz jönni, hogy kitől is kell tartanod. Javaslom addig is fejleszd az erőd és ébreszd fel a képességet, melyről egykoron híres volt a de la Rose család. Lányom kiváltságos képessége volt ez... a Lélek ereje. Képes vagy ezáltal irányítani bárkit és bármit. Tudom, hogy te is képes leszel erre, hiszen... te vagy Délia, az én pici hercegnőm reinkarnációja. Ne hagyd, hogy a történelem megismételje önmagát. Ne feledd már több ezer csatán túl vagy pici hercegnőm, de az igazi háború még csak most kezdődik.
Ölel szerető apád, Robert király."
Remegő kezekkel ejtettem le a kardot és a pergamentet. Képek ezrei tárultak a szemeim elé. Egy hercegnő hőstetteiről, bátorságáról, csalódásáról. Robertnek igaza volt. Előző életem képei elevenedtek meg előttem. A rengeteg információt szervezetem nem bírta, ezért egy idő után hatalmas fejfájások közepette estem össze. Csak ekkor értettem meg igazán, hogy mit értett Robert azon, hogy ne hagyjam, hogy történelem megismételje önmagát. Ezúton esküszöm neked Robert király, hogy nem hagyom, mert én már nem a szerető lányod, Délia de la Rose vagyok, hanem Diana Elizabeth de la Rose, a Sárkányok Királynője.