A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Egy férfi múltja

Mint, ahogy várható is volt nagy viszhangja lett rendelkezésemnek. A nép értetlenkedve állt a dolog előtt, csakúgy, mint a tanácstagok, akik meglepődött felháborodással fogadták, hogy nem léphetnek Arcadaba. A gyűlést lemondó levél ellenére megjelentek a kastélyban és igyekeztek mindannyian kifejteni az ellenvéleményüket Vincentnek, aki tehetetlenül hallgatta Őket. Mindezt a már szimpatikussá vált ablakból néztem végig.
- Mégis mit jelentsen ez Vincent?- dobta fel a mindannyiukat leginkább foglalkoztató kérdést Seamus.
- Kérlek bennetek, hogy engedelmesen hagyjátok el Arcadat, ellenben...- a mondatot nem sikerült befejeznie az egykori királynak.
- Ellenben mi? Hívod az őröket és kitoloncolsz minket Arcadaból? Azt a helyet félted tőlünk, amiért küzdöttünk?- fejezte ki elégedetlenségét Erik is.
- Ne haragudjatok, de nem tehetek mást. Idővel mindent meg fogtok érteni.
- Kezdem azt hinni, hogy mindennek a hátterében te állsz.- vagdalózott továbbra is Erik a sértésekkel.
- Nem gondolhatod ezt...
- Már miért ne gondolhatná?- kötekedett Katherina is.
- Úgy van.- értett egyet Seamus.
- Szerintem beszéljük meg emberek módjára a dolgokat és ne essünk egyből a má...- igyekezett menteni a helyzetet Hope, de a többség lehurrogta.
- Nem én vagyok az egyedüli, aki furcsálja ezt a helyzetet. Ebből az egész szituációból azt vonjuk le, hogy el akarsz tüntetni minket az útból.- lett egyre mérgesebb Eric.
- Valóban így van ez Vincent?- kérdezte meg félős hangon Alíz, amin igencsak meglepődtem.
- Könyörgöm nektek higyjetek nekem. Nem volt más választásom. Ha rajtam múlna, akkor ez az ideiglenes törvény soha nem lépett volna hatájba, de nem tehettem ez ellen semmit.- mentegetőzött Vincent.
- Ugyan már.- legyintett Eric - Ne akard nekünk bemesélni ezt a sületlenséget! Kinek lenne ítt nagyobb szava a tiednél? Elárulom. Senkinek.
Láttam Vincenten a gyötrődést. Nem tudta magát felmenteni a vádak alól anélkül, hogy le ne leplezne. Emiatt is kellett közbelépnem. A már szívemhez nőtt csukját a fejembe húztam, majd elrugaszkodtam. Halkan puffanva érkeztem a díszes társaság közé. Büszkén könyveltem el magamban, hogy reflexeik egy cseppet sem rozsdásodtak be az évek alatt. Egyet sem pislogtam, mire már 9 halálos fegyver szegeződött rám. Többségük a kard mellett pártolt, Alícia viszont íjat szegezett rám, ahogy Hope sem hazudtolta meg magát a revolverével.
- Tegyétek le a fegyvert.- szóltam hozzájuk.
- Hülyének nézel minket? Ki vagy te? És mi a szándékod?- úgy tűnik, hogy távollétemben Eric lett a szószóló.
Na erre nem gondoltam. Teljesen elment az eszed Diana?! Leugrasz 9 harcműveszetekben képzett tanácstag közé csukjában, ráadásul az oldaladon ott lóg egy penge. Mindezek mellett a 9-ből csupán kettő tudja, hogy életben vagy, de most még Ők sem tudják, hogy te vagy. Úgy érzem ezt nem gondoltam át teljesen.
Forogtak az agytekervényeim, gyártottam a különböző, rosszabbnál rosszabb ötleteket, mikor végre eszembe ötlött egy megfelelő megoldás.
- Délia de la Rose vagyok, az első Sárkánykirály, Robert de la Rose lánya. Örülök a szerencsének.- mondtam, majd lehúztam a kapucnit. Mindannyian döbbenten néztek rám, bár Laura, Demon és Vincent kicsit értetlenkedve. Minden bizonnyal nem értik miért fedem fel magam, de előbb utóbb megértik, hogy erre, ebben a helyzetben szükség volt. Így, majd a többiek sem bujkálnak előlem titkolózva. Ericre néztem, akin a zavarodottság egyetlen fikarcnyi jelét sem lehetett látni. Ez most vagy azt jelenti, hogy semmire sem emlékszik abból az éjszakából, vagy azt, hogy egyáltalán nem érdekli a köztünk történt dolog.
- De ... te Laura unokahúga vagy. Az új diák.- mondta ki a nyilvánvalót Hope.
- Igen, én lennék. A közelmúltban spirituális kapcsolatba kerültem az Őseimmel. Ennélfogva megtudtam, hogy én lennék Délia de la Rose reinkarnációja.
- Akkor te lennél, aki kitiltott minket Arcadaból?- intézte hozzám gúnytól csöpögő szavait Eric.
- Igen. Míg le nem tisztázódótt az elrabolt de la Roseok ügye, addig nem tehetitek be a lábatokat Arcadaba.
- Ki fog megakadályozni benne? Majd pont te?- röhögött szívem Választottja.
- Igen, én.- jelentettem ki határozottan.
Eric egyre dühösebb és dühösebb lett. Ujjai elfehéredtek, attól, amilyen erővel a kardja markolatát szorította. Ezt látva már attól tartottam, hogyha ez így folytatódik tovább, aklor vagy a markolat vagy Eric csontjai törnek szilánkokra. Láttam rajta, hogy egyre kevésbé tudja tűrtőztetni magát és nem sokat kellett várni arra a pillanatra sem, amikor elszakadt az a bizonyos cérna. Már akkor tudtam, hogy vékony jégen fogok táncolni, amikor a Tízek berontottak a trónterembe, de csak most tudatosult bennem, hogy milyen szélsőséges helyzetbe is kerültem. Szó szerint két pad közé estem. Döntenem kellett: vagy harcolok a szerlemem és a barátaim ellen, vagy hagyom, hogy a népem félelemben élve várja a következő emberrablást.
Időm nem sok volt eldönteni, hogy mit is tegyek, választani meg pláne. Végül egy áthatolhatatlan fallal vettem körül az Eric támadásának hatására szétrebbenő Tízek Tanácsát. A penge ezüstösen csillogó felületéről, - amely csak pár centire állt meg előttem, a láthatatlan falnak köszönhetően - a tulajdonosa viharosszürke szempárjára vetettem a tekintetem. Láttam benne a tenni akarást, az indulatokat. Tudtam, hogy Ő képtelen lenni ártani a népemnek... tudtam, hogy Ők képtelenek lennének erre a tettre. Mégis... minden jel arra utalt, hogy az elkövető kapcsolatban áll velük. Nem kockáztathatom meg, hogy még több ártatlan essen áldozatul az ellenségnek. Ezt egyszerűen nem engedhetem. Mellesleg ezáltal az Ő biztonságukat is garantálhatom. Ha valaki esetleg megtámadná Arcadat, akkor Ők kimaradnak belőle. Nem szeretném újból belerángatni Őket egy háborúba, melynek a vége kilátástalan. Éppen ezért is teleportáltam haza mindannyiukat, elvéve a Vincenttől kapott képességüket, amellyel képesek az átjáró megnyitására.
- Sajnálom...- ezt az egy szót suttogtam végig Eric szemébe nézve, majd hazaküldtem Őket.
Fogalmam sincs, hogy az áhított férfi mit láthatott a tekintetemben, de úgy éreztem, hogy igaz az a közmondás, miszerint a szem a lélek tükre. Gyanítottam, hogy minden érzésemet, bánatomat, szeretetemet, lelkiismeret-furdalásomat jól kivehetően olvasta ki tekintetemből.
- Biztos vagy ebben Diana?- kérdezte Vincent.
- Nem... de soha nem lehetünk biztosak semmiben sem. Nem igaz Vincent?- mosolyogtam rá keserűen.
- Sajnos ilyen az élet, gyermekem.- sóhajtott.
- Mindegy is. Ebbe már ideje lenne beletörődnünk. A fontosabb dolog az erőm gyakorlása lenne. Sajnos nem minden emlékem tért vissza a múltból, pedig úgy érzem úgy sokkal könnyebb lenne elsajátítani a Lélek erejét. Hol tudok olvasni Délia hercegnőről és az erejéről?
- A könyvtárban biztos vannak erről szóló fejezetek, de én többet tudok neked erről mesélni, mint pár könyv.
- Örülnék ha megtennéd.
- Akkor azt hiszem az elején kellene kezdenem. Ez hosszú lesz. Javaslom menjünk át a társalgóba.- javasolta Vincent. Úgy tettünk, ahogy mondta, majd belekezdett a mondandójába.- Sok-sok ezer évvel ezelőtt Robert királynak született egy lánya Délia de la Rose. Már kiskorában felfigyeltek kimagasló tehetségére. Kiváló készségei voltak minden harcművészeti ághoz. Lovagolni is utánozhatatlanul tudott. Egészen kisgyermek kora óta a legjobb oktatók pártfogolták. A király egyetelen gyermekeként megkellett házasodnia, hogy az ország méltó Királyt koronázhasson, aki mindenben támogatja majd Déliát. Sokan epekedtek a kegyeiért. Egy alkalommal a hercegnő kilovagolt az erdőbe. Az esti túra azonban rosszul végződhetett volna, ha egy koldus fiú nem menti meg Déliát. Az erdőben farkasok támadtak a hercegnőre. A lova rettentően megijedt és ledobta a lányt, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy elvesztette az eszméletét. Egy falubeli fiú szernecsére a közelben járt, aki ugyan kezdetleges harcászati tudásával, de furfangos eszével képes volt megmenteni a hercegnőt. Attól a naptól kezdve legjobb barátok lettek. Együtt cseperedtek, együtt élték meg a pubertás kor hátrányait, előnyeit. Az idő előre haladtával azonban a fiúban az érzések egyre inkább mélyülni kezdtek a lány iránt. Egy alkalommal be is vallotta Déliának érzéseit, de a hercegnő visszautasította. Szerette a fiút, nagyon is szerette, de ez a szeretet mégis inkább volt barátibb, mint amit az iránt a Winterel iránt érzett, aki a halálát okozta. A pubertás előrehaladtával Déliában feléledt a Lélek ereje. A koldus fiú egyre kevesebbszer látta legjobb barátját, aki állandóan meditált és kezdetben apró állatokon gyakorolta képességét. Tisztában volt az ereje hátrányaival és előnyeivel is. Fiatalkora ellenére, oly sok gyakorlás után, olyan mesterien űzte e képességet, hogy nem akadt ellenfele. Mindezt tudták a Winterelek is. Egyre inkább éleződött a háború, ami akkor vette igazán kezdetét, mikor az ellenség megölte a Királynét. Robert király hatalmas haragra gerlyedt, egyből elrendelte a harci készültséget. Délia azonban bízott abban, hogy szerelme nem volt tagja ennek a merényletnek. A Winterel hazugságokkal áltatta a hercegnőt. A koldus fiú hiába látta el a lányt óvó tanácsokkal, Őt teljesen elvakította a szerelem. Szíve kedves volt és megbocsátó, talán ez vezetett képessége sikeréhez, valamint a tragikus halálához is. Több kisebb csatát vert le a hercegnő a hadsereget vezetve, de mindegyik után megsiratta mind a saját, mind az ellenség veszteségeit. Mindig tartott az újabb harcoktól, de tudta, hogy a végső összecsapást nem kerülheti el. Aznap... azon a napon a koldus fiú páncélba felszerelkezve állt a hercegnő sátra előtt. Tudta, hogy nem jó ötlet bemenni, hisz a Winterel itt töltötte az éjszakát, ezért inkább várt míg a sátor lakói el nem hagyják a pihenőhelyüket. Előszőr a férfi lépett ki, aki ügyet sem vetett a koldus fiúra, de azért meglökte és felsőbbrendűen vigyorgott rá. Nem sokkal később a hercegnő is kilépett a sátorból. A fiú elmondta, hogy ma mindenképpen az oldalán akar harcolni, de Délia nem hagyta neki. Túl fontos volt neki a legjobb barátja, minthogy elveszítse ebben a küzdelemben. A fiút felügyelet alá helyezte, hogy még véletlenül se szökjön utána. A koldus fiú csak nézte a hercegnő hátát, ahogy oldalán a Winterelel kisétál a táborból. Mikor már csak Ő maradt a táborban és azok, akik vállalták, hogy vele maradnak valami váratlan történt. Ütni, verni kezdték szernecsétlen fiút, aki védekezni alig tudott. Mint kiderült a Winterel emberei voltak. Sokat szenvedett a fiú, de ezért az egy dologért még köszönetet is mondana a Winterelnek, hiszen ekkor ébredt fel az ereje. Miután legyőzte az árulókat egyből a csatatérre teleportált, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy a hercegnő szívéből egy penge áll ki, a markolatot pedig a Winterel tartja a kezében. Hatalmas haragra gerjedt a fiú és minden elébe kerülő ellenséget a másvilágra küldött. Még mielőtt a Winterel eltűnt volna kapott tőle egy gúnyos, ördögi vigyort, amit soha életében nem feledett el. Könnyezve térdelt le a haldokló lány mellé. Még utoljára megcsókolta pirospozsgás orcáját, majd lecsukta a szemeit a szeretett lánynak. Lehetnek kétségeid, arról, hogy amit elmeséltem vajon igaz e, de garantálhatom, hogy minden egyes számon kiejtett szó valóságos történést takar. Hogy miért tudom ilyen biztosra állítani? Azért, mert a Winterel, aki megölte Déliát valójában Christopher Winterel és a koldus fiú... az a szernecsétlen fiú lennék én, Vincent de la Rose.