A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Baljóslatú látomás

Egy fejem mellett elsuhanó penge, egy hangos sikoly és egy köddé váló férfi... Williem egyik pillanatról a másikra vált kámforrá. Az elhajított penge egy fába fúródott nem sokkal feljebb - a most már eszméletéhez tért - kisfiú feje felett, aki reszketett az ijedtségtől. Szívem szerint testvérem után eredtem volna, de tudtam, hogy Arnoldnak nagyobb szüksége volt rám ebben a pillanatban. Az ijedségtől ledermedt kisfiú kezei remegtek. Pár pillanatig testvérem eltűnt alakja után meredtem, de csak az árnyékokkal tarkított sötétséget láttam. A hold szikrázóan fényes csóvái itt-ott átjutottak a lombokon, mintha csak utat akarnának mutatni az embernek.
Amilyen hamar csak tudtam visszanyertem lélekjelenlétem és a kisfiúval a karjaimban a palotába teleportáltam, közvetlen a trónterembe, ahol Vincent bambán bámult maga elé. Mikor észrevette jelenlétünk elsötétült arcán átfutott az öröm, mindazonáltal mikor a kezeim közt lévő Arnoldra pillantott búskomorsága egyből visszatért.
- Csak azt ne mond, hogy...- hagyta félbe mondatát, mintha csak a választól tartana. Megértettem Őt. Egykor egész Arcada uralkodója volt. A népre családjaként tekintett, védelmezni, óvni akarta Őket. Pontosan átérzem a helyzetét, mert én is belecsöppentem ebbe a világba, ugyanezzel a szerepkörrel. Ebbe a tébollyal tarkított világba, mely hihetlen akárcsak egy fantasy könyv. Ha valaki azt mondta volna nekem mindezek előtt, hogy sárkányok, sellők, tündék léteznek én egyből arcon röhögtem volna az illetőt. Ennek ellenére ott tartunk, hogy sokan engem röhögnének ki, ha életem meséjével állítanék eléjük.
- De, igen. Őt is elakarták hurcolni.- fejeztem be megkezdett mondatát.
- Ez bizonyítja, hogy a Tanács ártatlan, hisz elvetted a képességüket. Nem tudnak Arcadaba jutni.
- Eddig sem gyanakodtam a Tanácsra...
- Nem értelek Diana. Akkor mire volt jó ez az egész?
- Ne kezdjük el ugyanazt megint Vincent. Tudod nagyon jól miért tettem. Kevesebb az esélye így annak, hogy bármelyikőjük is megsérül. Ráadásul erős kapcsolat fűzi az elkövetőt a Wi...- szavaim megakadtak egy pillanatra. Robert tévedett. Az elkövetőhőz fűződő szálak nem a Winterelekhez kapcsolódnak, de nem ám. Ezek a szálak erősen kapaszkodnak belém és nem eresztenek. Williem a testvérem. Bármennyire is szeretem és oltalmazni akarom a népem, a testvéremet nem tudnám elárulni. Vincentnek nem szabad erről tudomást szereznie, sőt senkinek sem. Titok... egyre csak halmozódik és egyszer nem fogom tudni majd utolérni önmagam. Egyszer a titkok kiderülnek és ez nem fog rám jó fényt vetni. Lelki szemeim előtt valósághűen játszódik le a jelenet, ahogy a barátaim elhagynak, Vincent elfordul tőlem, Ericnek sem kellek már...
Vincent furcsálló és aggodalmas szemeket meresztett rám. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Megkértem, hogy juttassa vissza biztonságban a fiút a családjához, majd én is elindultam haza.
Szerencsére Laura Demonnél volt, ezért nyugodtan tudtam gondolkodni. Kérdések kavalkádjában vesztem el. Miért pont az öcsém? Mi történhetett vele? Mi késztette erre? Van ehhez bármi közöm? Mi a szándéka? Mi a valódi célja?
Annyi kérdés... annyi megválaszolatlan kérdés. Csak lenne egy pont, amin el tudnék indulni. Éjszakába nyúló gondolkodásom közepette aludtam el. Az álmaim azon az éjszakán sem hagytak nyugodni.
Egy kopott faház... az ajtó halk, recsegő hangot adva nyílik ki előttem. Valami megmagyarázhatatlan vonzó erő miatt lépek be a roskadás határán álló épület falai közé. Lábam alatt a parketta itt-ott megreccsen, a falon mécsesek pislákolnak. Az egész hely hátborzongató. Minderre rásegít a furcsa köd, mely az egész helységet belepi.
- Ő volt a harminckettedik. Még 13...
Hallottam meg egy női hangot az emeletről. Halkan, settenkedve lépkedtem a rozoga lépcsőn. Egy nyitott ajtó mögül fényeket láttam felvillanni. Igyekeztem minél közelebb merészkedni az ajtóhoz, hogy a lehető legtöbbet lássak. 
A szobában egy férfi állt, háttal nekem. A sarokban egy nő ült egy kopott fotelben. Arcát nem láttam a rávetülő árnyak miatt. A nyakában függő medál vonzotta a tekintetem, de mielőtt jobban megnézhettem volna markába zárta. A szoba közepén egy tároló szerűséget véltem felfedezni. Nagy volt és kőből készülhetett, illetve valamiféle folyadék hullámzott benne. Leginkább egy fürdőkádra hasonlított, annyi különbséggel, hogy az oldalán különféle motívumok voltak.
- Hozdd a következőt!- parancsolta a nő a háttal álló férfinak.
- Igenis.- válaszolt a férfi monoton hangon.
Egy pillanatra megijedtem, hogy majd biztosan erre fog jönni, de pont a velem ellentétes irányba igyekezett.
Mikor visszaérkezett egy nőt húzott maga után a szobába, annak hajánál fogva. A tároló mellé ráncigálta, majd kézbe vett egy tőrt. Az asszonyt térdre kényszerítette, majd további parancsra várt.
- Mennyien vannak még lent?- kérdezte a fotelban ülő nő.
- A legutóbbi sikertelen kísérlet miatt már csak ketten. Ő a harmincharmadik.
- Akkor már csak 10-en hiányoznak... minél előbb cselekednünk kell. Az a nő előbb vagy utóbb mindenre rá fog jönni. Átkozott némber...- csapott dühében a karfárfa - Tedd a dolgod!
Hunyorogtam, mivel nem sok mindent láttam a szobában uralkodó árnyékok miatt, de azt kívánom bár ne is próbáltam volna meglátni, hogy mi is zajlik odabent.
A penge fém markolatán megcsillanó fény gyilkos hidegsége a szívemig hatolt. Egy asszony velőtrázó sikolya, ahogy... a saját fia metszi el a torkát... szörnyű...
Szememből vízesésként hullott alá a sós nedű. A nő... az édesanyám... Anya és lánya tekintete a halál küszöbén egybefonódott. Édesanyám utolsó pillantásában mindent elmondott számomra. Azt, hogy mennyire szeret. Azt, hogy fussak, hogy mentsem az életem. Azt, hogy Ő mindig szeretni fog, mindig is mellettem fog állni.
Sokkos állapotban figyeltem, ahogy Williem érzelemmentesen tartja édesanyánkat míg annak utolsó csepp vére is a tárolóba kerül. Tehát abban a kőben az elrabolt de la Roseok vérét gyűjtik össze. De... ezt nem értem. Úgy tudtuk, hogy az elraboltak életben vannak, de ... Nem! Ez csak egy rossz álom! Fel kell ébredned Diana! Ébredj fel!
Az ajtó hirtelen tárult ki előttem. Saját testvéremmel néztem farkasszemet. A meglepettségtől hátrálni kezdtem, de nem figyeltem eléggé a lábaim elé. Zuhanni kezdtem az emeletről, azonban mielőtt földet értem volna felébredtem.

Hajnali fél 5. Lassan 2 órája ülök az ágyam szélén és az álmomon gondolkozom. Egy héttel ezelőtt ezt még lehetetlennek tartottam volna, de a tegnap történtek elbizonytalanítottak. Nem tudom, mit higyjek. Vajon ez csak egy álom vagy a jövő? Ki volt az a nő a karosszékben. Kérdések, kérdések és további kérdések merülnek fel. Lassan válaszokat is kéne melléjük rendelni.
Úgy eltelt az idő, hogy mire észbe kaptam már szólt is ébresztőórám, bár teljesen feleslegesen. Amúgy is ébren voltam.
Komótosan elkészülődtem, majd elindultam az iskolába vezető úton. Végig magamon éreztem egy szempárt, de ahányszor hátrafordultam nem volt ott senki. Szerencsére gond nélkül érkeztem meg a padomhoz. A fülesemet bedugtam, majd kizártam a külvilágot. Egy ideje lehunyt szemekkel meditáltam és igyekeztem minél több részletet feleleveníteni az álmomból, amikor egy test csapódott nekem. Reflexből kirántottam a fülesem, majd hátracsavartam támadóm kezét.
- Auu... csak én vagyok.- vágott fájdalmas képet barátnőm, mire elengedtem.
- Neked is jó reggelt.- morogtam oda.
- Tudod, én igazán nem szeretnélek kioktatni és megbántani, de... biztos, hogy jó ötlet volt minket "száműzni" Arcadaból? Most mindannyian gyanakodnak rád és ne számíts tőlük barátságos viselkedésre.
- Ez volt a célom...- motyogtam magamnak.
Laura cssak sóhajtott egy nagyot, majd a továbbiakban a tanárnak szentelte a figyelmét. Néha- néha vetettem egy pillantást a többiekre a szemem sarkából. Hidegen hagytam Őket. A fagyos nemtörődömség, amit kaptam tőlük rosszabbul esett bármi másnál. Egyedül Hannah volt az, aki elkapta a pillantásom. Az egykor angyalarcú kislány most színtiszta ellenszenvvel és gyűlölettel nézett rám. Bizonyára Eric mindent elmesélt neki. A szemkontaktust az említett férfi szakította félbe, ugyanis rám kapta viharosszürke szemeit. Érzelmeit profi módon titkolta. Semmit sem tudtam leolvasni róla, de talán nem is akartam... Képtelen voltam állni pillantását, ezért a továbbiakban én is a tanárra koncentráltam. Így ment ez egész nap. Az utolsó óra utáni csengő fellélegzést jelentett számomra. Laurától sem köszöntem el, csak kiszaladtam abból a folytogató hangulatú épületből. Nem törődve az üldözési mániámmal csaptam be magam után az ajtót. Egyből az ágyamba vetettem magam és kiadtam az elmúlt évek minden kínját. Természetesen hamar álomba sírtam magam, ami nem volt olyan jó ötlet, tekintve, hogy a tegnapi álom akkor sem hagyott nyugodni.
Egy hangos ajtócsapódásra riadtam fel. Nemsokkal később barátnőm hangja is csatlakozott hozzá.
- Diaa!- nyitott be a szobába Laura - Oh, ne haragudj nem akartalak felébreszteni, csak annyit szerettem volna mondani, hogy Demonnel leszek.
- Rendben. Vigyázz magadra.- öleltem meg.
Laura összepakolta a cuccait, majd hamar tovább is állt.
Fel-alá járkáltam a lakásban. Nem tudtam mihez kezdjek. Végül fellapoztam egy izgalmasnak tűnő könyvet. Pár oldalig jutottam, mikor kopogtak az ajtón. Gondoltam Laura itt hagyott valamit, és mivel nem vitt kulcsot biztosan azért kopog. Ezért is nyitottam teljes nyugalomban ajtót. A váratlan vendég azonban hamar a szoba túlfelébe hajított. Egyből felismertem testvérem, ezért nem is húztam tovább az időt. Felvettem szárnyas alakom, majd Williemnek rontottam, természeten nem hagyta magát, de azt is tudta, hogy nem képes legyőzni engem. Elakart teleportálni. Az utolsó pillanatban ragadtam meg karját. Ezzel azonban csak annyit értem el, hogy engem is magával ragadott az erő. Utazásunk közben sikerült leráznia magáról. Egy kopár erdőben értem földet. A sűrű köd miatt szinte semmit sem láttam. Lombtalan fák vettek körül, varjak repkedtek néhol. A szél halkan susogott, cseppett sem kellemes érzést keltve az emberben. Az egész hely ontotta magából a halál érzését. Elindultam egy irányba. Lábaim alatt a gallyak reccsenve jelezték utamat. Céltudatosan haladtam előre, mikor is egyik lépés után erők tobzódását éreztem. Visszaléptem egyet, mire az érzés eltűnt, majd egyet ismét előre. Még párszor elismételtem, mire rájöttem, hogy ez valószínűleg egy erőmező miatt lehet, aminek átléptem a határát. Elindultam hát abba az irányba, ahol csoportosulni véltem az érzékelt erőket. Minél inkább haladtam befelé, annál inkább taszított a hely, valamint az erő, amit éreztem. Túlságosan is ismerős volt. De ugynamár... Hogy ne lenne ismerős? Hiszem hosszú éveken keresztül a testemet használta menedékként a taszító hatalom tulajdonosa.
Határozottan álltam meg az álmaimban is látott rozoga ház előtt, s közben egy gondolat fogalmazódott meg bennem:
- Hát újra találkozunk, Christopher Winterel...