A leszármazott✔️-{ Befejezett }

A szörnyű valóság

Miután átléptünk Arcadaba mindenki tanácstalanul állt, hogy merre is induljunk. Szerencsére ott volt Arcad, ezért körbe tudtunk nézni madárlesből is.

- Nyugatra kell indulnunk. Kb. 30 perces séta és ott is vagyunk, azonban igyekeznünk kell, mert az átjáró csak 5 óráig marad nyitva. Ha letelt a megadott időintervallum, akkor autómatikusan bezárul. Egy újat nyitni pedig elég maceráns itt Arcadaban, főleg, ha az előző miatt már eléggé megcsappant az erőm.

Sárkányomra hallgatva útnak is indultunk, hogy a lehető legtöbb időt megmentsük. Út közben elég gyakran pillantgattam magam mögé. Valami nem volt rendjén, legalábbis az ösztöneim ezt súgták.

- Valami gond van?- kerdezte Arcad.

- Rossz előérzetem van.

- Nekem is. Valami nem a megszokott és ez zavarja az ösztönöm. A pikkelyeim felborzolódnak ettől az érzéstől.

Teljesen egyet kellett értenem Arcaddal. Valami nagyon nem volt rendjén... csak az a kérdés, hogy mi?

A tóhoz érve mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tagok a további séta alól való megmenekülés, mi Arcaddal pedig a szerencsés idejutás miatt. Azonban korai volt még az öröm. Kifújni sem volt időnk magunkat, mikor vagy 100 megtermett Winterell támadt ránk. Honnan jönnek ezek ennyien? Időt sem várva támadtak ránk. A legtöbben Arcadot vették célba, akinek valami löttyöt akartak beadni, gondolom nyugtató lehetett. Sárkányomhoz siettem.  Páncélos alakom - most már tudatosan - előhívva közelítettem meg első ellenfelem.  Sorra küldtem a másvilágra ellenségeinket. A szürke köd is megjelent tenyereim alatt, ezért óvatosnak kellett lennem, hogy mihez, illetve, hogy kihez érek hozzá. Egy óvatlan pillanatomban hagytam az egyik Winterelnek, hogy a hátam mögé lopakodjon. Az utolsó pillanatban vettem észre, de kitérni már nem volt esélyem éles pengéje elől. Hatalmas szerencsémre egy nyílvessző verte ki kezéből a gyilkos fegyvert. Megmentőm felé néztem. Nem akartam hinni a szememnek. Ez csak káprázat? Könyörgöm Istenem ne csak egy egyszerű délibáb legyen.

Ericet láttam íjjal a kézeben, pengékkel a hátán. Egyenesen rám nézett átható, viharos szemeivel. Pislogtam egyet-kettőt, hisz még mindig nem akartam hinni saját szemeimnek. Pár másidperc múlva újra abba az irányba tekintettem, de bánatomra senkit sem láttam ott. Valóban az elmém játszana velem.

- Menj, Dí. Mi feltartjuk őket.- kiabált nekem feltehetően Marcus. Már ugrottam is fel, mikor megláttam valamit a földön. A nyílvesszőt, melyet az előbb még csak képzelgésnek hittem. Tehát van még remény?! Tényleg nem csak a képzeletem játszott velem? A fémes részét letörtem és elrejtettem a combtokomban, majd futásnak eredtem a tó felé. Egy nagyobb szikláról elrugaszkodva igyekeztem minél közelebb ugrani a vízeséshez. Emberfeletti gyorsasággal kezdtem el hasítani a vizet, mely elemi képességemnek volt köszönhető. A vízesés elé érve nem tudtam, hogyan tovább. Kelljek át rajta? Ússzak át alatta? Mi van ha valamit elrontok? Úgy döntöttem inkább átúszom alatta. A túloldalon felbukkanva egy sziklafalba ütköztem. Különféle feliratok voltak rajta, többek között az " et draco regnas " is. Tapogattam a falat titkos bejárat után kutatva, mindaddig míg meg nem pillantottam, hogy a " draco " felirat olyan, mintha kitüremkedne a falból, de ez csak oldalról figyelhető meg. Cseppet sem gondolkodva nyomtam meg a feliratot, de nem történt semmi. Tanácstalanul álltam, nem tudtam, hogy mihez kezdjek, majd mintegy villámcsapás szerűen ötlött belém a gondolat, a talány egy igen fontos része: ,, de la Rose vérnek". Combtokomból kikaptam a nyílvessző letört végét, majd felsértettem vele tenyerem. Vérző tagomat a kitüremkedett részhez érintettem, mely abban a pillanatban elkezdte égetni tenyerem. A "draco" feliratban vérem kacskaringózott, mint a háborodott tenger, majd hirtelen nyílt meg a szikla a víz pedig megállíthatatlanul ömlött befelé, ezáltal engem is magával sodorva.