A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Megbocsátás

Kérdések néma tömkelegei rohamoztak meg, ahogy az előttem állók szemeibe néztem. Egy külső szemlélő is megmondta volna, hogy hezitálásunknak valami mélyebb, nyomósabb oka van.
- Én...- kezdtem volna el monológom, de Alíz félbeszakított.
- Hagyj most minket beszélni. Az előbb elmagyarázhattál mindent Arcadanak, de velünk nem lesz ilyen könnyű dolgod.
- Először is... Istennek hála túl élted a zuhanást, s most már az okát is tudjuk annak, hogy miért nem tértél vissza, de továbbra sem értem, hogy mi miért nem tudhattunk minderről?- tette fel kérdését Seamus. Már éppen válaszoltam volna rá, de újabb kérdésekkel bombáztak. Ezúttal Michel.
- És évekkel később visszatértél megváltozott külsővel, jellemmel... Christopher nélkül, s mi továbbra sem tudhattunk semmiről. Miért?
- Az egyik diákomnak adtad ki magad. Furcsáltam is a kutakodó szemeid az irodámban, s ismerős is voltál. Miért nem jöttem rá?- ostromolta magát Hope.
- Végignézted, ahogy elhisszük minden egyes szavad. Laurát is megkörnyékezted, igaz? Hisz a rokonának adtad ki magad. Mivel vetted rá erre?- vetette a szememre Alicia. Szavai nyomán legjobb barátnőm és Demon jelentőségteljesen meghúzták magukat.
- Kitiltattál minkát Arcadaból, mondván az áruló biztosan köztünk van. Mondd, miért?- szegezte nekem kérdését Khatrin.
- Ha nem jövünk rá... ha nem halljuk meg, amit nem kellett volna... akkor soha nem mondod el nekünk az igazat?- nézett mélyen a szemeimbe Eric. Szégyenérzetem miatt képtelen voltam tartani a szemkontaktust, ezért inkább lehajtottam fejem, s úgy válaszoltam a feltett kérdésekre.
- Én sem tudom, hogyan is éltem túl a zuhanást. Valószínűleg isteni csoda volt. Demon talát rám, akit megkértem, hogy ne mondja el nektek, hogy életben vagyok. Hogy miért is?- horkantottam fel saját kérdésemre - Ha láttátok volna az Alvilágban elkövetett pusztításomat, akkor nem kérdeznétek ezt. Addig nem akartam visszajönni míg Christopher és én eggyek vagyunk. Tudtam, hogy ti mindannyian csak maradásra kényszerítettetek volna. S, ha őszínte akarok lenni, nem is tudtam volna ellenállni a csábításnak. Csak az Alvilágban, a pokoli kürölmények mellett küzdhettem eredményesen Christopher ellen, de sajnos még így sem értem el a kívánt eredményt. Igen... évekkel később megváltozott külsővel tértem vissza, mert Robert de la Rose, az első Sárkánykirály is azt javasolta, hogy leplezzem kilétem. Mindezzel biztonságban tudhattalak titeket, Arcadat, s magamat is. Igen, kitiltottalak titeket Arcadaból, mert ezt kellett tennem. Minden jel arra utalt, hogy Christipher új gazdateste kapcsolatban áll a Tanáccsal. Azonban csak később jöttem rá, hogy mekkorát is tévedtem. Akivel kapcsolatban áll az továbbra is én vagyok. Williemet, az öcsémet sikerült az oldalára állítania. Williemnek megvan a képessége, hogy úgy járkáljon Arcadaban, ahogyan neki tetszik. Természetesen beismerem a tévedésem, s mindannyian visszakapjátok a képességet, melynek segítségével a birodalomba tudtok jönni. Akár hiszitek, akár nem szörnyű érzés volt titkolni előletek az igazat, de nem tehettem mást. Laura nem sokkal Demon után tudta meg, hogy életben vagyok. A közeli kapcsolatuk miatt feltűnt neki Demon furcsa viselkedése. Az említett pedig nem tudott tovább hazudni barátnőjének. Laurának is elmondtam az indokaimat, s bár száját húzva, de beleegyezett kérésembe. Ha nem jöttök rá... valószínűleg még egy ideig titkoltam volna. Most már nem tudjuk meg mi lett volna ha, de beismerem, hogy a lelkiismeretem valószínűleg nem hagyta volna, hogy elétek álljak önmagamtól, s bevalljak mindent.- regéltem az utolsó sorokat egyenesen Eric szemeibe nézve.
Barátaimon- , ha még nevezhetem annak Őket -láttam, hogy a hallottakot emésztik. Mindannyian saját gondolataikba merültek, kivéve Ericet, aki szótlanul hátat fordított nekem, s kisétált a szobából, mint annak idején én az Ő életéből.
Egy vékonyka könnycsepp tudósította csak fájdalmam, semmi más. Laura és a többiek, mégis felfigyeltek apró megnyilvánulásomra. Alíz átkarolva nyugtatott.
- Ne aggódj, csak idő kell neki. Mindannyiunknak nehéz ez most, de te is tudod, hogy neki a legnehezebb. Sokáig várt rád. Hosszú ideig nem nyitott az emberek felé, s a szociális élete is nullán volt, de próbált erős lenni. Elkezdett velünk egyre többet beszélni és megismerte Hannaht is, aki azzal, hogy éjjel-nappal rajta csüngött valamivel visszahozta belé az életet. Meglásd, hamar meg fog békélni.
- Alíz, nem érdemlem meg ezt a kedvességet...- nyögtem elérzékenyülve.
- Másfél évtizedig szenvedtél értünk. Már, hogy ne érdemelnéd meg?- mosolygott rám Seamus, majd Ő is átölelt.
A többiek is követték példáját. Elérzékenyülve mosolyogtam az emberkupac közepén, azonban Eric nélkülözése miatt kialakult hiányérzetem nem engedte meg a felhőtlen boldogságot.
Hosszasan beszélgettem még a többiekkel erről-arról. Rengeteget nevettünk egymás cikis történetein, s együttéreztünk a szomorú részeknél. Egyszercsak Hope az asztalra csapott olyan tekintettel, mintha valamit elfelejtett volna.
- Már kérdezni akartam korábban, de sehogy sem illett bele a téma a helyzetbe. Marcusról van szó. Lassan két hete nem jár iskolába, se híre, se hamva. Hiába hivogatom nem veszi fel. Gondoltam ti biztos tudtok róla valamit. Főként rád gondoltam Michel.- nézett Hope Michelre.
- Én... nem tudok semmit.- rázta a fejét tiltakozva a sellő, de láttam rajta, hogy hazudik.
A témáról időközben mindenki elfelejtekeződött, de engem még sem hagyott nyugodni. Michel túlságosan is sietősen távozott, ami nem kerülte el figyelmem, ezért hamar utánna iramodtam elnézést kérve a tövbiektől.

Az egyik félhomályban úszó folyosón értem utol, ahol megállásra késztettem.
- Michel, várj!- szóltam utánna.
- Dia? Mit szeretnél?- tette fel a kérdést, miközben egy pillanatra sem nézett a szemembe.
- Mi történt Marcussal? Tudom, hogy hazudtál nekünk.
- Én... nem értem miről beszélsz Dia.- dadogott a sellő.
Féltettem Marcust, s tudnom kellett, hogy mi is történt vele valójában, hogy segíteni tudjak. Ehhez pedig az igazságra volt szükségem.
- Michel, mondd el az igazat!- szóltam rá erőteljes hangon.
- Egy kisgyermekre vigyáz, a régi házatokban. Már lassan két hete csak telefonon beszélünk. Ennél többet én sem tudok.- mesélte el a történteket Michel monoton hangon, s üveges szemekkel. Kezemet meglegyintettem szemei előtt, mire megrázta fejét, s mintha csak egy transzból ébredt volna, úgy nézett körül - Ezt, hogy csináltad? Nem akartam neked elmondani semmit. Marcus megkért, hogy hallgassak, de úgy éreztem meghalok, ha nem vallok neked.
- A Lélek ereje...- suttogtam. Hát sikerült. Sikerült használnom a legendás erőt, bár a titok nyitjára még mindig nem jöttem rá, de már így is közelebb vagyok hozzá egy lépéssel.- Ne haragudj Michel. Nekem most mennem kell.- búcsúztam el Micheltől, majd a következő pillanatban a régi családi házunknál találtam magam.
A villanyok égtek a házban, de ezenkívül semmi sem adott tanúságot arról, hogy lakott volna. A gaz hatalmasra nőtt a kertben, a vakolat pedig sok helyen megrepedezett, s levált.
Lassan benyitottam a házba, majd halk léptekkel a fényforrás felé meneteltem. A nappaliban egy karosszékben ült Marcus előtte pedig egy 2 év körüli kisgyermek játszott egy kisautóval. Unokabátyám oldalt ült nekem, ezért nehéz volt kivennem, hogy vajon tényleg Ő az.
- Már vártalak Diana...
- Hon...
- Hogy honnan tudom, hogy te vagy az? Michel már tájékoztatott róla, hogy életben vagy, s arról is, hogy valószínűleg hozzám tartasz. Éppen most kaptam tőle egy üzenetet. Igazán gyors voltál ami azt illeti. Mindent elmondott, ezért nem kell törnöd magad a magyarázkodással. Megértem, hogy mit miért tettél. Én is ugyanezt tettem volna a helyedben. Gyere, foglalj helyet.- mutatott a vele szemben levő fotelre.
Úgy tettem, ahogy arra megkért. Miután leültem egyből az arcára néztem, de bár ne tettem volna.
- Úristen Marcus. Mi történt veled?- rohantam oda hozzá, de Ő felemelt kezeivel megállásra késztetett. Az arca olyan volt, mintha rothadásnak indult volna. Szemei kidülledtek, s haja kihullott. Rettentően nézett ki.
- Ne érj hozzám. Fogalmam sincs, hogy vajon fertőző-e vagy sem.
- De... hogy történt ez?
- Christopher és az ő új gazdateste. Kényszeríteni akartak, hogy álljak át az ő oldalukra. Miután nem voltam rá hajlandó ezt tették velem. Az egyetlen, aki segítségemre van az az öcséd, Williem.
- Williem? De hiszen Ő elárult minket.
- Nem tudom a történet egészét, de ha Williem valóban áruló, akkor miért segített nekem?
- Talán még maradt benne némi emberiesség.
- Talán. Nos, miután ez történt velem haza nem mehettem. Michellel is csak telefonon beszélek. Nem akarom, hogy így lásson. Hamarosan úgyis belehalok ebbe a "betegsébe".- mondta olyan hanglejtéssel, mintha fittyet hányna a sorsára.- Ohh, majd' elfelejtettem. Christopher biztosra vette, hogy felkeresel, s azt akarta, hogy adjak át egy üzenetet.
- Micsodát?
- Azt üzeni, hogy ő megmondta, hogy mindent elvesz tőled. A barátaid, a családod, a néped. Mindent kamatostul fogsz visszakapni.
Christopher valóban tartja magát ígéretéhez. Elvette tőlem az édesanyám,
most elveszi tőlem Marcust. Ki akar készíteni, s a legvégen szeretne velem végezni, de Istenemre esküszöm, hogy azt nem hagyom.
- Nem hagyom! Nem fogja megölni a szeretteimet. Nem, nem, nem és nem!- kiáltottam el a végére magam, mire a játszadozó kisfiú rettegve húzta össze magát- És Ő kicsoda? Miért te vigyázol rá? Hol vannak a szülei?
Marcus válaszát egy, a hátam mögül jövő hang szakította félbe.
- Ő a te unokaöcséd, s az apja itt áll mögötted.