A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Egy korszak lezárul

Egy erős kéz ragadta meg karom. Felnézve Ericet pillantottam meg.

- Engedj már el!- üvöltöm neki hiába.

- Ne is álmodj róla! El ne merd engedni a kezem! Hallod Diana?- most már ő is kiabál, de leginkább csak a kétségbeesés, féltés hallatszik hangjából.

- Szeretlek.- suttogtam neki könnyeimmel küzködve. Légzése megakadt egy pillanatra, majd láttam a szemeiben ugyanazon érzéseket, melyek bennem is megszülettek egy ideje.

- Én is szeretlek. Mindig is szerettelek.- neki is pont az utolsó pillanatban kell ilyen érzelgősnek lennie. Így sokkal nehezebb lesz mindkettőnknek, de leginkább neki, hisz halálom után én már nem fogok érezni. Nem húztam tovább az időt, mivel éreztem, hogy kimerültsége miatt alig bír tartani. Nem hallgatva rá engedtem el a kezét, hisz ha nem teszem mindketten lezuhanunk. Még hallottam, ahogy kiabál utánam, de azt már nem értettem, hogy mit. Életem, mint egy filmtekercs pörgött le előttem. Igazán nincs miért panaszkodnom, elég izgalmas életem volt. Jó tudom ez elég morbid, hogy halálom előtt ezen gondolkodom, de nem vagyok olyan, hogy azon filozofáljak mi lett volna ha...

Érzem, hogy zuhanás közben a szél arcomba csap, de nem fog el a pánik, beletörődtem a sorsomba. Még valahonnan messziről hallom, hogy valaki a nevemet ordítja, majd valami keménynek ütközök és elnyel az oly jól ismert sötétség. Hát ennyi lett volna...

- Sok-sok évvel ezelőtt egy háború elpusztította Arcadat. A város rombba dőlt, az Uralkodó elhunyt, a sárkányok álomba merültek, a nép kénytelen volt elhagyni otthonát, hogy egykori személyazonosságukat örökre elfeledjék és leplezzék. Biztonságuk érdekében a természetfelettieknek le kellett mondani halhatatlanságukról. A király hátrahagyott a jövő nemzedékének egy jóslatot, mely reményül szolgált minden bizakodónak. De egy valamiben tévedett. A kiválasztott nem csak megteremtette az egyensúlyt... ő maga volt az egyensúly. Félelmet nem ismerve vette fel a harcot ellenségeinkel. A tanács tagjait felavatta méltóságukra. Ereje felébredtével mi is visszakaptuk halhatatlanságunk. Szembeszállt Christopherrel és legyőzte őt. Saját életét feláldozva elhozta számunkra a békét. Engem is visszahozott az elők sorába. Ő egy hős volt, mely 10000 évente csak egyszer születik. Ő volt Diana Elizabeth de la Rose, a mi Királynőnk.- szónokolt Arcada népének Vincent, majd felavatta a Hősről mintázott szobrot, mely a város főterén kapott helyet. Emberek, természetfelettiek, sárkányok tették tiszteletüket előtte. Voltak, akik csak hálából jelentek meg és volt egy kisebb csoport, akik szívfájdalma máig nem enyhült egy fikarcnyit sem, pedig a grandiózus események óta már rengeteg idő eltelt. Egy férfi, ki talán a legnagyobb heget hordozza szívében máig nem tudta feldolgozni a történteket. Ha valaki ránézett, egyből megmondta, hogy ez a férfi bizony gyászol és örökké gyászolni is fog.

- Már 14 év telt el... még mindig nem törődött bele.- szorította meg párja kezét egy szőke hajú sellő.

- Neki a legnehezebb, de mi sem fogjuk sosem elfelejteni történteket. Nagyon szerettem Dí-t.- válaszolt kedvesének a Hős unokabátyja.

- Ha elfelejteni nem is... egy idő után el kell fogadnunk a történteket.- kapcsolódott be a beszélgetésbe a tünde lány.

- Ha kijelenthetem, akkor azt kell, hogy mondjam itt én ismertem a legjobban Dianat. Tudom, hogy ő sosem akarná, hogy elvesztése miatt ne éljünk teljes életet. Miattunk tette ezt, minket helyezett előtérbe. Legyünk neki hálásak és adjuk meg azt a tiszteletet, hogy úgy élünk, ahogy azt ő elképzelte.- osztotta meg véléményét a vérfarkas lány, majd démon párjával ott hagyták a kis társaságot. Ők az elmúlt 14 évben csendesen viszonyultak a tanácshoz, ezért is volt furcsa a lány előbbi kitörése, melyet pár perc néma csend követett. Mindenki a hallottakon gondolkozott. Rájöttek, hogy a lánynak teljesen igaza van. Szépen lassan a tünde, a sellő és annak párja is otthagyta a díszes társaságot.