A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Őérte

Láncok. Láncok, melyek körbeölelik testem és esélyt sem adnak a mozgásra. Rángattam őket, szabadulni akartam, de ennek hatására parázslő tűz érzése futott végig testemen. Éreztem magamban a haragot, a gyűlöletet, a bosszúvágyat, az ölni akarást, de ezek nem az én érzéseim voltak...

Ne tedd meg Diana. Csak átver téged. Ne törd el a...

Levegő után kapkodva nyitottam ki szemeim. Előszőr fel sem fogtam hol vagyok. A köpeny még mindig rajtam volt, de szárnyaim már visszahúzodtak és a páncélom helyét is átvette hétköznapi ruhám.

Arra lettem figyelmes, hogy reng alattam a föld, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem a talaj. Egy két méteres monstrum cipelt a vállán. Undorító volt. Bőre rücskös volt és a zöld legundorítóbb árnyalatában pompázott. Feje aránytalanul kicsi volt többi testrészéhez képest. Hátából szárnymaradvány állt ki, melyek hegyesek és halálosak voltak. A démon morgott egyet és bedobott egy kezdetleges ketrecbe.

Ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok valójában. HISZ EZ A POKOL!! Az az átkozott démon lerángatott magával. Ha a kezeim közé kerül, akkor ezt nagyon megkeserüli. Csak szabaduljak innét ki.

A szörny egy olyan pala alatt állt, melyből éles tüskék százai álltak ki. Erősen koncentráltam és szerencsére sikerült a tervem. A következő pillanatban a monstrum holtan esett össze. Ujjaim közt forgatott kis lángocskával szénné égettem a madzagot, mellyel belettem zárva. Fejvesztve rohantam ki ebből a kőtákolmányból.

Csak futottam a sivár terepen. Hegyek vettek körbe. Némelyikből fojdogált a vörös láva. Itt-ott démonok lézengtek, akiknek elég érdekes voltam. Páran felém is vették az irányt, ezért a futásban meg sem állva menekültem. Vagyis menekültem volna. Egy kemény mellkasnak ütköztem.

- Ki vagy? Mit keresel itt? Mi okod volt megölni azt a démont?

Túlságosan is ismerős volt a hangja. Lassan emeltem fel a fejem és mikor megláttam ki tudtam volna ugrani a bőrömből örömömben. A Pokol Ura állt előttem személyesen.

- Lucifer! El sem tudod képzelni mennyire örülök neked. Egy ideje már fel-alá futkározok, mivel mindegyik démon éhes szemeket meresztget rám. Ha arra az ocsmányságra gondolsz, akkor azért öltem meg, mert elrabolt, bezárt és gyanúsan készülődni kezdett az ebédhez.

- Hé, nyugi kislány. Előszőr is: nem hallottam még olyanról aki ennyire örült volna nekem. Másodszor: mivel rajtad van ez a csukja, ezért fogalmam sincs ki vagy. Harmadszor: semmi keresni valód nincs itt. Hogy jutottál egyáltalán le?

- Oh, igaz. Nos nem önszántamból. Demon Dark fogott és beledobott egy örvénybe, ami itt "köpött ki". Megkéne keresnem őt, mivel segíteni akar egy bizonyos dologban. Remélem tud is és nem csak a szája jár. Mellesleg ismersz engem.- azzal lehúztam fejemről a csukját.

- Diana! Hmm... sokkal előbb találkozunk, mint gondoltam volna. Bevallom már egy ideje hiányoltam is azt a nagy szádat. Itt minden olyan unalmas. Demonre visszatérve. Fogalmam sincs hol van. Nem ápolunk valami jóviszonyt, ezért nem szoktam nyomon követni. Ezek a rokoni kapcsolatok olyan bonyolultak.- simított végig haján nagyot sóhajtva.

- Annyira örülök, hogy belédbotlottam.- örömködtem, majd egy öleléssel fejeztem ki boldogságomat.

- Na, ne tégy ilyen meggondolatlan lépéseket. Mit hinnének rólam a holtak? Hogy megpuhultam? Nem reszortom a bébicsőszködés. Semmiképpen sem kielégítő szempont.

- Ne haragudj. Csak nagyon megörültem, hogy látok egy ismerőst. Tu...- mondatomat egy erős fejfájás szakította félbe. Éreztem, hogy testemet ismét nem én uralom. Felöltöttem páncélom, majd szárnyaim is megjelentek. Egyre kevesebb volt az olyan terület, melyet nem borítottak tollak.