A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Szemtől szembe

Jellegzetes vihar előtti csend ülepedett a két ellentétes nézeteket valló csoportosulás köré. Senki sem beszélt, s senki sem mozdult. Olyan volt, mintha a levegő megfagyott volna egy minutumra, s egy pillanatképpé formálná a kialakulóban lévő összecsapás kezdeti eseményeit. Akár egy művész is lefesthette volna e pillanatinkat, bizonyára sikeres lett volna vele, hisz annyi érzelmet, mely akkor fellelhető volt az arcokon nem sok helyen találhatott volna. Egy apró mozdulat az egyik féltől, s válaszul a másik fél hadereje már meg is feszíti ujjait a fegyvereken. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben, a kis jellegzetes szikrák ott pattogtak körülöttünk, várva arra, hogy lángra kapjanak, s elindítsanak egy megállíthatatlan lavinát.
- Tévedsz, kedves Diana, nagyon is tévedsz. Én egyáltalán nem utállak téged. Nem... én egyenesen gyűlöllek. Azt kívánom bár sosem találkoztam volna veled.- üvöltötte Hannah torkaszakadtából.
- Mondd el az okát! Hallani akarom gyűlöleted forrását.- szegtem fel büszkén állam.
- Hallani akarod?!- vetette oda hisztérikusan.- Ezzel talán már elkéstél kicsit, mondjuk úgy 15 évet. De ha ennyire tudni akarod akkor kezdem az elején. Talán ott, hogy ki is vagyok én valójában. Anyám Mabel Moon, a Winterel család egy leányágának leszármazottja, aki attól függetlenül, hogy nem a fő ág tagja volt jelentős hatalmat képviselt. Életének tavaszán találkozott apámmal, s azon nyomban szerelembe estek. Azonban apám csak egy szerencsétlen halandó volt, aki mit sem tudott a mágiáról. Emiatt nem is érthette a helyzetet, amikor anyámat elvitték, majd nem sokkal később üzenetben kaptunk hírt a haláláról. Autóbalesetnek álcázták, de nem az volt. Kivégezték, mert egy halandóval közösült, s ráadásul gyermeket is szült a férfinak. Apám ezután a munkába temetkezett. Számára én nem is léteztem, olyanok voltunk, mint az idegenek: én nem kérdeztem, s Ő sem kérdezett. Kisgyermek voltam még csak, hittem az angyalokban, tündérekben. Elhittem, hogy anyám küldött téged. Te voltál az egyetlen támaszom, az egyetlen mentsváram ebben a savanyú életben. Azonban elhagytál... Megígérted, hogy visszatérsz, hogy nem fogsz elhagyni, de nem tettél eleget ígéretednek. Becsaptál engem, gúnyt űztél belőlem. Minden éjszaka az erdőt jártam, s abban reménykedtem, hogy majd újra megjelensz. De nem tetted! Aztán egyszercsak minden megváltozott... azon a napon. Ugyanolyan este volt, mint a többi, akkor is a keresésedre indultam. A tervezettnél benntebb merészkedtem a sűrű erdőben. Neszt hallottam magam mögül, a szívem repesett az örömtől, hiszen azt hittem, hogy megtaláltalak. Azonban nem te voltál az. Egy hatalmas férfi magasodott felém, akinek nem volt más a szemébe csak a színtiszta vágy. Ott, azon az estén elvesztettem a gyermeki ártatlanságom, az önérzetem, a becsületem. Sosem bántam jobban, hogy halandónak születtem. Azt kívántam, hogy bárcsak nekem is lennének szárnyaim, melyekkel messzire repülhetnék, el a gondok elől, el az elől az ember elől. De nekem nem voltak szárnyaim, s erőm sem. Vártam, hogy megjelenj, hogy megments, de nem tetted. Ekkor nyílt ki a szemem. Rájöttem, hogy minden miattad történt. Ha nem jártam volna állandóan az erdőt miattad, akkor mindez soha nem történt volna meg. Azonban az este ott még nem ért véget. Hajnalban vánszorogtam haza, már amennyira lábra tudtam állni. Messziről kivehetőek voltak az eget szelő füstfelhők, melyek egyre gyorsabb tempóra sarkalltak. Tudod mire tértem vissza?! Az apám magára gyújtotta a házat. Bizonyára azt hitte, hogy én is az épület falai között tartózkodom. Azon az éjszakán mindent elvesztettem; egyetlen férfit, akivel ugyan nem volt bensőséges a kapcsolatom, mégis az utolsó életben maradt rokonom volt, még az emberségem is elhagyott. Rájöttem, hogy ez nem az én utam. Szerencsére Jonathan - mutatott a mellette álló férfira, ki kiköpött mása volt Christophernek - felkarolt, s magához vett. Az arcom... ez csak egy kis veszteség. Az arcomért cserébe mágiát kaptam, hatalmas mágiát. S ezt a mágiát az évek alatt kitanultam, hogy egyszer majd ellened fordíthassam.
Hannah szavai pofoncsapásként értek. Sosem gondoltam volna, hogy majd ilyen szörnyűségek történnek vele. Tudom, hogy ígéretet tettem neki, hogy egyszer majd visszatérek hozzá, s tudom, hogy minden az én hibám. Nem szabadott volna hiú ábrándokba kergetnem egy kislányt. Végtére is megértettem, hogy Christopher miért Őt választotta. Hannah még most is magánal hordja egykor kiszakított tollam maradványait, ugyanakkor a Winterel klán mellékági leszármazottja. S, ha ez nem lenne elég még teljes szívéből is gyűlöl engem, s mindenáron a halálomat akarja. Mindent összevetve teljesen harmonizálnak Christopherrel, egy hullámhosszon vannak, s emiatt is tudja ennyire befolyásolni a Winterel Hannaht.
Gondolataimból egy hideg fém érintése zökentett ki, mely egyenesen a nyakamnak feszült.
- Eric? Mit művelsz?- vontam kérdőre a szeretett férfit.
- Ne erőltesd magad, úgysem fog válaszolni.- nevetett ördögien Hannah.
- Ezt, hogy értsem?
- Nem szórakozásból töltöttem vele annyi időt, s nem is azért, hogy ápoljam a lelkét, hanem, hogy szépen fokozatosan átvegyem felette az irányítást. Az évek alatt elértem, hogy egyetlen csettintésemre úgy ugorjon, akár egy pulikutya.
Egyik pillanatban még a Tanács mellett álltam, a másikban pedig a Winterellek vettek körbe. Az ellenség szétvált, s ezáltal rálátásom lehetett a vérrel teli tárolóra. Vincenték feszülten figyelték a történéseket, de nem tettek egyetlen meggondolatlan mozdulatot sem, hisz tudták, hogy az akár az életembe is kerülhet.
Eric elővett egy másik pengét mellyel megkarcolta alkarom, majd átadta azt Hannahnak.
- Köszönöm, Eric.- válaszolta neki nyájasan, majd egy durva csókot nyomott a férfi ajkaira. Dühöm az egekbe szökött, nem sok választott el attól, hogy felöltsem szárnyas alakom, de Ericet nem akartam bántani.
Hannah a tároló mellé sétált, s hagyta, hogy ujjai közül kicsússzon a penge. Mihelyst a kés a tárolóba esett a benne örvényszerűen kavargó vér, s a borításon elhelyezkedő feliratok felizottak.
- Tudom, mire gondolsz, Diana: ,,Még szüksége lett volna 3 de la Rosera". Ez így is van. Azonban a tároló sosem a mennyiséget kívánta meg, hanem a minőséget, a vér mágikus minőségét. Minél tőbb van egy emberben, annál kevesebb áldozatra van szükség ahhoz, hogy visszatérjek. A te véred külenleges, olyan ami 10000 évente egyszer jelentkezik, s csak egyetlen egy személy birtokolhatja. Ki találod ki volt az elődöd? Nem nehéz, bár elég becsapós kérdés. Sokan bizonyára szerény személyemre gondolnának, ha figyelembe vesszük képességeimet,de sajnos nem én vagyok az.- beszélt hozzám Christopher. Úgy látszik, már teljesen átvette Hannah felett az irányítást, hisz a lány meg sem próbált tiltakozni ez ellen.
- Délia...- suttogtam a nevet.
- Pontosan! Délia is különleges volt, akárcsak te. Birtokolta a Lélek erejét, akárcsak te. Hamar uralma alá hajtotta a természet elemeit, akárcsak te. A mágia mesterének tekintette Őt, akárcsak téged. Azonban a vesztét az okozta, hogy ugyanolyan naív volt, mint te.- meredt tekintete a messzeségbe. Valószínűleg a múlt mezeit járhatta gondolatban.- No... azt hiszem, most nem azért vagyunk itt, hogy az ifjaknak történelem órát tartsak. Ezt később is bepótolhatjuk.- nevetett fel őrülten. Hannah háttal állt a tárolónak, s szabad esést imitálva dőlt az örvénylő vértenger közepébe.
Akaratlanul öltöttem fel szárnyas alakom, ezzel Ericet hátrább taszítva. A jelenet, miként Hannah a vörös tengerbe merül apró képkockaként játszódott le mellettem. Láttam, ahogy Vincenték refelxszerűen mozdulnak, azonban a Winterel katonák útjukat állják. Észleltem, hogy időközben Hannah befolyása elveszti hatását Eric felett, s a férfi kezd magához térni. Éreztem, ahogy talpam alatt remeg föld, ahogy repedezik a talaj lépteim nyomán. Igyekeztem elkapni Hannah felém nyújtott kezét, azonban akkor màr késő volt. A lány teljes teste elmerült a tárolóban, mely az eddigieknél mégjobban felizzott, majd egy hatalmas robbanást követően darabokra tört, s mindekit a földre taszított, aki a közelében volt.

Fejemet fogva tápászkodtam fel a földröl. Füleim zúgtak a robbanás keltette hullámoktól. Látásom többszöri pislogás után kezdett csak tisztulni. Hunyorgatva pillantgattam a tároló felé, melynek egykori helyén csak egy élettelen, karcsú test feküdt. Hosszú haja eltakarta sápadt arcát. Ajkainak kékje, s tekintetének homályoságga elárulta azonban, hogy a lélek már bizonyára elhagyta.
Tekintetem azonban tovább siklott. Egy férfi magasodott Hannah fölé ádámkosztümben. Egyik alattvalója egy köppenyt terített a vállára, majd meghunyászkodva állt vissza a sorba. A köppenyes férfi ujjai közé csípte Hannah arcát, majd undorodva engedte el, ezzel is megszégyenítve a lány testét. Már éppen készült volna letépni a Hannah nyakában logó medált, azonban megállásra késztettem.
- Hozzá ne merj érni mégegyszer!- követeltem parancsoló hangnemben. Mindezzel azt értem el, hogy a férfi figyelme most már felém irányult.
- Hát ismét találkozunk, Diana. Végre szemtől szembe...- suttogta vészjóslóan utolsó szavait Christopher, a Winterel nagyúr.