Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Vacsora a nagy csapattal

(Mina)

Miután apával hazaértünk és mindketten lezuhanyoztunk, nekiláttunk vacsorát készíteni. Mivel ma Naruto-ék is átjönnek, apa elküldött az Ichiraku-ba, hogy Ayame-től hozzak 5 db ramen-t. Szeretek idejönni, hiszen itt mindenki olyan kedves és megértő, főleg Ayame-chan és az öreg Teuchi. Nem rég felvettek egy új, fiatalabb srácot, aki olyan csendes és semleges. Senkivel sem beszél, csak végzi a munkáját és ennyi. Bár mondjuk ez nem rossz dolog, csak olyan fura, az itteni dolgozókhoz képest. – Mindegy, Ayame-chan hamar elkészítette az 5 ramen-emet, majd berakta őket egy kis kosárkába. Megköszöntem neki, majd végleg kiléptem az Ichiraku-ból. – Ahogy haza fele sétáltam csillagos ég alatt, gondolkodtam, főleg apán. Mostanában olyan... Olyan fura... Mintha valami bántaná a lelkét, de nem tudom mi. De azzal se mennék többre, ha megkérdezném tőle, hiszen úgy se mondja el. Miért titkol el előlem mindent? Miért nem osztja meg velem az érzéseit? – A kérdésekre már nem tudtam választ adni magamban, hiszen haza értem. Amint benyitottam a lakásunkba megéreztem a jakitori kellemes és finom illatát. Ez egy grillezett húsos étel, amit felnyársalva tálalnak; Apa általában csirkéből készíti el, s mellé köretként rizsgombócokat rak a tányérra. Már a tálalásnál tartott, amikor a konyhába léptem, s a pultra tettem a kiskosarat. Amint ezt megtettem, ránéztem apára és elmosolyodtam. Olyan otthonosan mozog a konyhában... Mintha egy hiper-szuper szakácsnő lenne, egy férfi testbe zárva. Amikor őt nézem, miközben főz, sokszor úgy érzem, hogy én sosem fogok tudni, megtanulni főzni.

- Gyors voltál... - pillant rám, miközben elhelyezi a zeller leveleket a rizsgombócok tetején.

- Hát... igyekeztem... - vakartam a tarkómat, miközben elmosolyodtam.

- Biztos nincsenek súlyos sebeid? – sétál elém, majd leguggol hozzám és megfogja a vállam. Aggodva figyel engem, miközben én kicsit lesütöm a szemem, s a jobb kezemmel megfogom a ball karomat.

- Igen, minden rendben... De... Miért kérdezed ennyiszer? Mielőtt elmentem volna az Ichiraku-ba, vagy 10-szer megkérdezted, hogy „Minden rendben van?"...

- Jó, csak aggódok... - sóhajtozott. - Tudod, a mai edzésen kicsit túl lőttem a célon... Nem gondoltam át teljesen azt, hogy milyen következményekkel járhat a Tsukuyomi. Ott is hagyhattad volna a fogadat... csak azért, mert nem figyeltem oda...

- Apa, ne rágódj ezen! – nézek rá, majd megfogtam a vállát. – Jól vagyok. Ismerem a Sharingan-t; hallottam már a Tsukuyomi-ról; tisztában vagyok a Sharingan-od képességeivel... Én estem csapdába... ha valami bajom lett volna, az az én hibám lett volna.

- De... - kezdte volna, de a szavába vágtam.

- Még mindig jobb, hogy a te genjutsu-d fogságában voltam, minthogy egy ellenségében. Ő tuti meg ölt volna, de te nem. A te genjutsu-jaid csak erősebbé tesznek! Hiába használtad a Tsukuyomi-t... Még fel bírtam állni, még bírtam harcolni...

- Jó, azt hiszem értem... - mosolyog el végül. – Azt hiszem a kislányom, már nem is olyan pici... - borzolja meg a hajamat.

- Hehe... Akkor ez azt jelenti, hogy előbb állhatok szolgálatba? – kérdezem, reményekkel teli szemekkel.

- Azt nem mondtam. – állt fel apa. – Hiába vagy erős, te is érezhetted, hogy nem harcoltunk olyan sokat, mégis úgy kifáradtál, mint a 220.

- De, hiszen... - kezdtem dadogva.

- Kérlek, Mina! – húz oda az egyik székhez, amire aztán ő leült. – Próbálj megérteni... Erős vagy, ezt elismerem; nagyon jó ötleteid vannak a harcok terén... de még figyelmetlen vagy, ami a halálodat is jelentheti. Ugyanakkor rám rengeteg ninja vadászik, és, ha megtudják, hogy te bevetésen vagy... Biztos el akarnak majd rabolni, hogy engem megszerezzenek. – ekkor lassan az arcomhoz nyúlt, s simogatni kezdte az arcomat. – Engem csak veled tudnak megvesztegetni... semmi mással! Már csak te vagy nekem... Ha elveszítenélek...