Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Félek a mától... de a holnaptól is

(Mina)

Hirtelen ébredtem fel a mély álomból; mintha csak 2 szemhunyásnyit aludtam volna egész éjjel, - legalábbis ilyen érzésem támadt, amikor felriadtam. – Igaz, az óránk szerint már reggel 9 volt, így az sem meglepő, hogy apa és Tenzou nincsenek mellettem. Kissé kábultan nyitottam fel a szemeimet, szinte alig emlékszem a tegnapra... Lehet, hogy Never már fel is oldotta magát és elvette éjszakára a tudatomat? Ismét kiesett minden? Miért teszed ezt velem? – kuporodtam össze az ágyon. A térdeimet, ameddig bírtam felhúztam, majd a fejemet rá is fektettem, és mind eközben még a karjaimmal is átöleltem a lábamat. El akarok tűnni! Rettegek! – Félek, hogy Never újra átveszi felettem az irányítást... Újra megfoszt a tudatomtól, s teljesen elfelejtem, majd apát! De emelet még magamtól is félek, hiszen egy démon vagyok... Egy szörnyeteg! Éppen ezért nem merek tükörbe nézni! Magamban látom, sőt érzem a szörnyet!

- Ébren vagy? – kukkant be apa a szobába, kedvesen, ahogy mindig is szokott. Hangjára azonnal leengedem a lábamat, s egyből ránézek, úgy, mintha minden rendben lenne. Nem szeretném terhelni őt a gondjaimmal.

- Igen... - válaszolok kicsit halkan.

- Hogy vagy? – lép be a szobába egy pohárral a kezében, majd közvetlenül az ágy szélére ül le mellém.

- Hát... - és itt elakadtam. Nem tudtam válaszolni, hiszen nem tudtam, hogy mit mondjak. Sajnos, az arcomra van írva, hogy „nagyon rosszul", így nem mondhatom azt, hogy „jól vagyok..."; de azt se mondhatom, hogy „voltam már jobban is", hiszen apa nagyon aggódna értem, és ahogy már mondtam, nem szeretném, ha miattam kéne idegeskednie.

- Idd meg ezt a nyugtató teát... - adja a kezembe a jó meleg bögrét. – Jó meleg, egy kicsit talán megnyugtat... - nézz rám kedvesen.

- Köszönöm... - vettem el tőle, majd miután kicsit megfújtam belekortyoltam az italba. Tényleg meleg volt, s egy kicsit jobban is éreztem magamat.

- Sokkos állapotban vagy Mina... - suttogja halkan nekem, miközben bánatosan rám pillant. Na, ezt akartam elkerülni! Nem akartam őt megtörten látni. – Ettől akartalak mindig is megkímélni, de... a sors ezt a lapot fordította fel. Ne, aggódj! Azon leszünk, hogy minél hamarabb túl lendülj ezen...- ahogy ezeket a szavakat mondta nekem, éreztem, hogy megkönnyezek. Miért sírom el magam mindig előtte? Miért vagyok én ilyen gyenge?

- Én csak... - kezdem remegő és halk hangon. – Félek... hogy elfelejtelek! – mondtam ki végül. A könnyeim elkezdtek úgy hullani, hogy a világot is már csak foltokban láttam, s alig éreztem a kezemben lévő forró bögrét és a testemen lévő takarót. Arra már viszont felfigyeltem, hogy a bögre eltűnt a kezemből, s hogy két erős tenyér ragadja meg a kezemet, miközben hüvelykujjaival simogatja a kézfejemet. – Félek, hiszen Never el tudja venni a tudatomat! Semmi nem maradt meg az Orochimaru-s ügyből... Nem emlékszem semmire sem! Nem láttam semmit sem! Nem éreztem a világból semmit! Csak akkor tértem vissza, amikor megmentettetek Orochimaru-tól. És tán... Akkor szakadt meg a szívem, amikor... - hunyom be már könnyben ázott szemeimet. – Amikor azt mondtad, hogy „Nem akarlak újra elveszíteni!" Én nem is tudtam, hogy... eltűntem! – ekkor apa, mint mindig, most is átölelt, de ez az ölelése, most más volt, mint a többi. Most nem csak a hátamat fogta meg, hanem a másik kezét a fejemhez tette és úgy ölelt. Fura volt, mert még így sosem ölelt magához. Általában az öleléseiről már tudom, hogy milyenek is a valódi érzései, de most... Most nem tudtam, mert ezt nem ismertem. De ugyanúgy éreztem magam körül azt a két erős kart, amely el akar engem rejteni a világ elől, mégis, úgy féltve engem, mint egy porcelán babát.