Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Egy sorsfordító döntés

(Tenzou)

Már több, mint másfél óra eltelt, de se Mina, sem a gyerekek, sem Naruto nincs sehol sem. Kezdek aggódni, hogy Jigen legyőzte mindannyijukat. – Áh, Tenzou! Nem! Mina és Never erősek együtt és tudom, hogy Konohamaru nem hagyná, hogy Mina meghaljon! – De mégis... Ez a bizonytalanság, ami a szívemben van... Nem hagy nyugodni! Én itt vagyok lent, egy biztonságos helyen, míg Mina kint harcol értünk, értem, magáért. Nem neki kéne harcolnia, hanem nekem kéne őt megvédenem, ahogy Kakashi megvédte! Gyáva vagyok! Nagyon gyáva! – szorítom ökölbe a kezemet. Ez a tehetetlenség... Az őrületbe fog kergetni!

- Yamato kapitány... - hallok meg egy hangot, ami azonnal visszaráz a valóságba. Sakura volt az, aki mögöttem ült kimerülve a földön. Lenéztem rá, mire ő mosolyogva folytatta tovább. – Aggódik Mina-ért, igaz?

- Te is tudod, hogy milyen érzés a tehetetlenség... nem igaz, Sakura? – kérdezem tőle, miközben bánatosan a rejtekhely bejáratát kezdem el sasolgatni, hátha nem sokára betoppan rajta Mina.

- Igen... Igen, tudom... - sóhajtott szomorúan a volt tanítványom. Hosszasan elhallgatott, s erre a nagy csendre visszafordítottam a fejemet hozzá. Szomorú volt, szinte a könnyeivel küszködött. Tudom, hogy mennyire rossz most neki, hiszen Sasuke előtte lett öngyilkos. Sajnos én is láttam a volt Uchiha tanítványom halálát és... nekem is rémes volt látni, pláne Sakura-nak, aki Sasuke felesége. Borzalmas érzés lehet és ebben a pillanatban értettem meg azt, hogy Kakashi miért küldött el aznap, amikor megküzdött Urashiki-vel. Nem akarta, hogy lássuk a halálát! Attól az érzéstől akart megkímélni engem és Mina-t, ami jelenleg Sakura szívét is gyötri. Mélyeket sóhajtottam, majd leguggoltam a kunoichi-hez és megfogtam a vállát. Elképedve és könnyes szemekkel pillantott rám. Mosolygva próbáltam őt megnyugtatni.

- Ugyanazt érezzük, de... tudom, hogy Sarada jól van, hiszen vele van Boruto! Az a gyerek nem semmi hatalomra tett szert. Nem fogja hagyni, hogy Sarada meghaljon, hiszen... A legközelebbi barátja...

- Hehehe... Igen, tudom... - törli meg a szemét Sakura mosolyogva. – És... Sarada nagyon erős... Tudom, hogy minden rendben... De olyan rossz, hogy nem én védem őt, hanem ő véd engem... Én vagyok az anyja! Az én feladatom lenne őt védeni! – szorította ökölbe a kezét Sakura. Felsóhajtottam, majd lábra álltam és újra a bejáratot kezdtem el figyelni.

- Én is ugyanezt érzem. – majd lassan a mellényem belső zsebébe nyúltam és elővettem a Tanto-t, melynek a végéről hiányzik egy kis darab. Elkezdtem hosszasan bámulni a Yang chakra-tól izzó tört. Hihetetlen, hogy 3 évvel ezelőtt összevesztünk ezen a fegyveren. Akkor is... Én voltam a buta és a gyerekes, míg Mina felnőttként kezelte a dolgokat. Hiába tartott csak 2 óráig az a veszekedés... Miért kellett megtörténnie? Akkor nagyot csalódtam magamban... - „Kakashi... Téged már elveszítettelek, de... könyörgöm..." – szorítottam jó erősen a markomba a tört. – „Ne, hagyd, hogy Mina ugyanúgy végezze, mint te! Ne, hagyd, hogy meghaljon!" – könyörögtem magamban Kakashi-hoz, mert tudom, hogy figyel mindent és, hogy lát minket.

- Tenzou-san! – ugrott mellém Yugao. – A Hokage visszatért! – mosolyogta elégedetten a Hanta társam.

- Hál Isten, legalább ő jól van! – esett le egy nagy kő a szívemről, de ahogy Sakura-ra ránéztem a szemem sarkából, ő is ugyanezt mondhatja el. – És most hol van? – kíváncsiskodtam.

- Most jött be. – kuncogott Yugao, majd meglepődve visszapillantottam a rejtekhely bejáratához és már ott is állt a kapuban Naruto, akit Konohamaru és Sarada igyekeztek megtámasztani.