Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Leszünk mi még egy család?

(Mina)

Egy hét telt el azóta, hogy elfogadtam azt a tényt, hogy apa meleg, s ő és én egy nyomasztó és sötét hónap után kibékültünk. Jó volt újra mellette lenni, mert ismételten éreztem a biztonságot. Sok minden nem történt velünk: ő továbbra is keményen dolgozott az ANBU-ban, míg én igyekeztem elsajátítani a 10 fő mellék elemet. Szerencsére segítségemre volt Mirai és Konohamaru is. Természetesen az edzések mellett játszottunk is, mint más normális gyerek. Így sikerült megismerkednem Moegi-vel és Udon-nal. Moegi nagyon rendes és kedves. Laza és rugalmas; úgyanakkor, ami a szívén az a száján. Teljesen őszinte, bár néha túlságosan is nyersen fogalmazz. Udon ezzel szembe, számomra kicsit furcsa. Olyan kis esetlennek tűnik... nem tudom, hogy hogyan lett belőle ninja, vagy egyáltalán miért lett ninja, de... száz szónak is egy a vége... Számomra fura a srác.

Az edzéseimnek kezdtem már látni az eredményét, hiszen már megtanultam néhány forrás, láng, láva, égő és vihar elemet elsajátítanom. Egyik nap vidáman mentem haza, - ez az a nap volt, amikor sikerült létrehoznom egy vihar elemű jutsu-t, - s alig vártam, hogy elújságoljam ezt apának. Ám amikor megláttam a vidámságom egyből elszállt. Apa jobb alkarja bevolt kötve, gilchrist kötésben. Eltörhette... De hogyan? – S ahogy döbbenten nézem a bekötött kezét, apa úgy igyekszik engem megnyugtatni, hiszen látja rajtam, hogy teljes sokban vagyok. – Szerencsére csak a csuklóját törte el, de az ügyeletes nővér, aki egy kezdő medi ninja, túlzásba esett... így esett, hogy apa egész jobb karja be van kötve. Kicsit megnyugodtam, bár... így is aggódtam érte. Tudom nem kéne, hiszen Konoha egyik legjobb ninja-járól van szó... sosem adná az életét harc nélkül; De mi van, ha egyszer hibázik? Akkor az életével is fizethet, s ha ez megtörténne... nekem... nem lenne... senkim! – S tán ettől félek a legjobban, hogy egyedül maradok.

***

Igaz, apa csak a csuklóját törte el, de a Hokage így is kiírta őt egy hétre, úgymond „szabira", mivel múltkor nem igazán sikerült a szabadságát végig ülnie. Ezen a héten meglepő módon, Tenzou is szabad hetes volt, s apa, úgy gondolta, hogy ez a hét tökéletes lesz arra, hogy megpróbáljunk újra egy családdá válni. Hát... Nem akartam elszomorítani apát, de... én még nem bízok annyira Tenzou-ban, sőt... a múltkori miatt még szégyellem magam, így mutatkozni sem merek előtte. Elmondtam apának, hogy miért nem szeretnék még Tenzou-val találkozni... Megértette, bár láttam rajta, hogy feleslegesnek tartja ezt a lépésemet... De én úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve arra, hogy nyíltan merjek Tenzou előtt beszélni. – Ennek ellenére igyekeztem kicsit hallgatózni, hogy halljam, miről beszélnek a konyhába. – Ők éppen vacsoráztak. Tenzou szabad hete a ma délutáni küldetés után kezdődött meg, s apa szólt neki, hogy jöjjön ide vacsorázni, s közben beszélgetni is tudnak. - Sajnos, a kíváncsiságom még mindig erősebb, mint a bátorságom...

- Mina-val mi van? – hallom meg legelőször Tenzou hangját. – Kurenai-éknál van?

- Nem... - sóhajtott apa halkan. – Tudod... még mindig haragszik saját magára a múltkori miatt. Tudja jól, hogy mit tett és miket mondott, s szégyelli magát ezek miatt. Ezért nem mer előtted mutatkozni.

- He? – értetlenkedett Tenzou.

- Amíg az egy hetes küldetésünkön voltunk... belemászhatott egy kicsit a „meleg" témakörbe... Tán ekkor jött rá arra, hogy azokat, amiket tett... nem kellett volna megtennie.

- „Basszus apa! Honnan tudtad?" – értetlenkedtem magamban a szobában. – „Ennyire átlátszó vagyok?"

- Igen... nem kellett volna megtennie... - hallom Tenzou kissé szomorkás hangját. Tudom, érzem, hogy a lelke mélyén agyon verne, de apa miatt nem teszi. Tudom, hogy gyűlöl, mert végig sértettem őt. – De... - s itt felfigyeltem. Meglepődtem a „de" szócskán. – De értékelni kell azt is, hogy megnyílt.