Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

A halálból visszatért Shinobi lelke

(Kakashi)

*Flashback*

Reggel halk madárcsicsergésre és meglepően meleg napsugarak ébredtem fel. Furcsa érzés újra lefeküdni, aludni, majd felkelni; amikor a túlvilágon voltam, ilyen nem volt, hisz ott már nincs szükség alvásra. Ott már csak egy bolyongó lélek vagy, aki fenti világból figyeli, hogy mi van a szeretteivel nélküle. És én láttam és figyeltem és megbántam! A legrosszabbkor hagytam el Mina-t és Tenzou-t, de... Nem volt más választásom! Csak így tudtam megvédeni őket, hiszen, ha Mina Yami kláni sötét ereje nem törik fel... Sosem ölik meg Urashiki-t. Tudjátok, van az a mondás, hogy „A cél szentesíti az eszközt!"- hát a mi esetünkben a cél volt az, hogy megnyerjük a háborút és én voltam az eszköz, amivel ezt véghez vittük, de úgy érzem... Ez nem volt helyes és jó döntés! Fájdalmat okoztam a szeretteimnek, pedig nem érdemelték volna meg, sőt... Én nem is akartam fájdalmat okozni; mégis megtettem! Szörnyű ember vagyok, de voltam is és sajnos van egy olyan érzésem, hogy a hátralévő életemben az is leszek! Nem változtam semmit sem az ANBU-s korom óta; hiába próbálom rejtegetni a múltat magam és a többiek elől, egyszerűen a tetteimben a régi énem köszön vissza! Nem fogok tudni megszabadulni a múltamtól és az érzéketlen énemtől! – és erre a gondolatmenetre riadtam fel. Sokáig ültem az ágyon lihegve és remegve. Amióta visszatértem az életbe, - azaz 3 napja, - megállás nélkül csak az jár a fejemben, hogy „Mi lett volna, ha nem jövők vissza?" „Mina fel tudta volna dolgozni a halálomat véglegesen?" „Ha nem, akkor tett volna bármit is magával?" „Tenzou örökre egyedül maradt volna?" „Ő is tett volna valamit magával, mint Mina?" – kérdések tömkelege, amire nem kapok választ, de nem is akarok! Bele se merek gondolni, hogy szegény Mina és Tenzou min mentek keresztül azon a 4 éven, amíg nem voltam. És most a mellettem lévő, békésen szunyókáló Tenzou-ra esik a pillantásom. Milyen békésen és nyugodtan alszik mellettem, de nem volt végig ilyen nyugodt. Ebben a pár napban többször megébredtem arra, hogy álmában sír és remeg, s folyamatosan a nevemet suttogja. Mekkora lyukat égethettem a szívébe... Éppen ezért is kerülöm őt, hiszen még tükörbe sem bírok nézni, nem, hogy az ő szemeibe! Nincs erőm ahhoz, hogy beszéljek vele akár erről a témáról, akár bármi másról és ez szánalmas az én részemről...

Szomorúan kimászok az ágyból és a konyhába sétálok. Ahogy sejtettem Mina már elment, de úgy főzött kávét, hogy nekünk is maradjon. Ki is szolgáltam magam, hiszen a gondolataimtól nem igazán bírok aludni. Ahogy leülök az asztalra egy levéltárul a szemem elé. – Biztos Mina írta... - gondoltam magamba, majd a kezembe vettem a papírdarabot és elkezdtem elolvasni: „Apa, Tenzou! Az ANBU-ban leszek szinte egész nap, így este 7-nél vagy 8-nál előbb ne várjatok haza! Arra szeretnélek megkérni titeket, hogy maradjatok otthon és töltsetek el együtt egy kis időt. Sok mindent kell megbeszélnetek és szerintem az a 2 hét, amit szolgálat nélkül töltünk, az bővel elég lesz ahhoz, hogy minden visszarázódjon a rendes kerékvágásba! Szeretlek titeket: Mina. U.I.: Apa, már én vagyok az ANBU vezetője, ha bemersz jönni beláthatatlan következményei lesznek!" – elmosolyodtam. Furcsa, hogy mennyire előrelátó lett... A háború megkeményítette és erőssé tette, akárcsak engem, de vajon... Vajon valóban erőssé tette; vagy csak megjátssza, ahogy én tettem több évvel ezelőtt? Bár tudnám, de sajnos... Meg kell szegnem a „parancsát", hiszen, mint már említettem... Nem bírok Tenzou szemébe nézni és nem akarom, hogy azt higgye, hogy már nem szeretem. Mindennél jobban szeretem őt, ezért jöttem vissza; ez motivált, hogy visszajöjjek! Nem akartam, hogy örök életében szenvedjen a halálom miatt... - Na, valami ilyesmit kéne a szemébe mondanom, de sajnos erre képtelen vagyok... A másik hátulütő csak az, hogy elméletileg nem jöhettem volna vissza. Csak Toneri-nek és az Ootsutsuki kristálynak köszönhetem azt, hogy itt vagyok szóval... Ezzel is még vívódnom kell!