Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Az újrakezdés első lépései

(Mina)

Napsütötte reggelre ébredtem meg. Ki gondolta volna, hogy annyi szenvedés és gyötrelem után, újra láthatjuk a napot és nyugodtan mászhatunk ki az ágyból. Az elmúlt 3 évben, ha fel is keltünk az ágyunkból, akkor is... Megfeszült izmokkal, remegő végtagokkal és szaporán verő szívvel rohantunk és küzdtünk az életünkért. – Ez mára eltűnt és már hangosan is kijelenthetjük... Az Ootsutsuki terrornak vége és végre mindenki nyugodtan ébredhet fel, a háborúban elvesztett családtagja mellett. Hála Toneri-nek és az Ootsutsuki Sors Kristálynak, az V. Shinobi háborúban elveszített társainkat és családtagjainkat visszakaphattuk; így az egész Nagy-háború olyan volt, mintha egy hosszú és igazán rémes rémálomba cseppentünk volna. Persze, a legtöbbünk így fogja fel, de... Vannak olyanok is, akik nem tudnak attól a gondolattól szabadulni, hogy meghaltak, vagy éppen elvesztettek egy számukra fontos személyt. Ilyen például, - csak az ismerőseim közül említve egy-két embert, - Naruto, aki Hinata halálát a mai napig nem volt képes felfogni; Soku, aki Ro halálát és visszatértét nem bírta hova tenni a fejében; és végül apa, aki egyszerűen a bűntudattal él együtt. Bűntudata van, hogy a háborúban meghalt és ezzel Tenzou-t és engem elhagyott, most pedig itt van és él és... És minden rendben. Nem tudom, mi jár a fejében, de... Remélem, hogy hamar összetudja magát szedni, és akkor minden visszaállhat a régi kerékvágása.

Lassan elővettem a ruhásszekrényemből a régebbi ANBU-s szettemet: a fekete alá öltözetet és a szürke ANBU mellényt. Már régen volt rajtam és bevallom... Nagyon hiányzott ez az öltözék. Rengeteg emléket visszaidézet csak ez a pár ruhadarab; többek között az ANBU-ban eltöltött néhány hónapomat, amikor megismertem a Hanta tagokkal. – Milyen régi volt... Hihetetlen mennyi minden történt velünk ez idáig! – Amint az aláöltözet rajtam volt, hamar a fésűmért nyúltam, ami közvetlen mellettem volt az egyik polcon. Kifésültem, hosszú ezüst hajamat, majd felkötöttem úgy, ahogy régen is hordtam: egyszerű sima copfba. Pár másodpercig néztem magamat a tükörbe, majd amint megállapítottam, hogy minden rendben van rajtam, hamar a nyakamba akasztottam anyám rubint köves nyakláncát és már léptem is ki a konyhába, hogy csináljak magamnak egy jó meleg és finom kávét.

A konyhában egy lélek sem volt, ami arra enged következtetni, hogy apa és Tenzou még alszanak. Sokáig fenn lehettek, de nem számít! A falut az ő segítségük nélkül is visszaállítjuk, nekik most az a legfontosabb, hogy együtt legyenek és beszélgessenek. Naruto és én könnyen megoldjuk a problémákat, éppen ezért írtam ki minden ANBU-st, legalább két hét szabadságra. Az erre való okok a következők: keményen dolgoztak a háborúban; ezer éve voltak utoljára szabadságon; béke van; nincs több Isten, aki fenyegetést jelentene számunkra. Amikor ezt 3 nappal ezelőtt megemlítettem Naruto-nak, teljesen meglepődtem, hogy támogatja az ötletet, sőt ő maga ezt a Konoha-i chunin-oknak és jonin-oknak is elmondta, így legalább egy hónapig nem lesz igazi ninja szolgáltatás a faluban. Ahogy kevergetem már az elkészült kávémat, nagyban szemezek a tőlem nem messze lévő ajtóval. Apa és Tenzou biztos az igazak álmát alussza... Legszívesebben velük lennék egésznap, de nekem... Kötelezettségeim is vannak, mint ANBU vezető, plusz... A lelkiismeretem nem nyugodt. Tudom, hogy vége van már harcnak, de még... Még mindig bennem van az az érzés, hogy: „bárhonnan, bári és bármikor!" – Tán ez lenne ez a „háborús reflex", amit apa annyiszor említett, amikor gyerek voltam. Mélyet sóhajtottam, majd miután a piros bögrémet letettem a konyhaasztalra, lassan apa szobája fele léptem és lenyomtam az ajtó kilincsét. Nagyon halkan készültem belépni, hogy ne keltsem fel őket. Ahogy beléptem a szobába a napsugarak megvilágítottak számomra mindent; de ami engem érdekelt, és ami igazán megdobogtatta a szívemet, az az ágyban alvó két férfi volt. Szorosam feküdtek oldalt egymás mellett, összebújva, miközben felül lévő karjaikkal átölelték egymást. Apa jobb karja nyújtva volt, s Tenzou azon feküdt kényelmesen. Homlokaik összeértek; mélyen szuszogtak, szinte egyszerre. Közelebb léptem hozzájuk, majd hosszasan bámulni kezdtem őket. Ha pár évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy „pár éven belül újra láthatod majd együtt a családodat", lehet, hogy szembe röhögtem volna, majd utána elmentem volna sírni, valamelyik sarokba... - Nem akarom elhinni, hogy ez a valóság! Nem akarom elhinni, hogy annyi szenvedés, bánat és küzdés után... ilyen boldogság és fényesség lehet a szívemben. Pedig ez van! Ez van, és ezért nagyon hálás vagyok! Mindkettőjük feje búbját kicsit megsimogattam, s közben azon agyaltam, hogy írok nekik egy levelet, hogy eszükbe se jusson bejönni ma az ANBU-ba! – Apa már tegnap előtt is beakart jönni; szabályosan nekem úgy tűnt, mintha el akarna itthonról menekülni. A bűntudat... Az eszi ennyire a lelkét neki...