Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Az életem röviden

(Mina)

„Egy olyan világban élek, ahol a gyengéket és gyávákat hátrahagyják és beléjük taposnak. Csak akkor maradhatsz életben, ha képes vagy felül kerekedni a fájdalmaidon és a sebeiden... Ha erre képtelen vagy, akkor meghalsz, és örökké elveszel a múlt sötét árnyékában. Viszont én ettől nem félek! Nem kell félnem attól, hogy a sértések és a lelki fájdalmak engem a padlóra küldenek; ahogy attól sem kell, hogy meghalok egy küldetésen, mivel hozzád, kislányom... mindig visszatérek! Sosem foglak egyedül hagyni! Mindig melletted leszek, mivel te vagy az egyetlenem, Kicsim! Ezt az egyet meg tudom neked ígérni!" – mondja mindig nekem apa, amikor látja rajtam, hogy szomorú vagyok. Ma is, akárcsak minden nap... egy küldetésre indult, én pedig itthon voltam egyedül a házunkban. Nem mindig vagyok ilyen kis szomorkás, csak akkor, amikor már végkép elfog a magány és a sírhatnék; és ezt apa is tudja, de nincsen sok választása... Konoha egyik legjobb ninja-ja, nem csodálom, hogy minden egyes küldetésre őt osztják be... Bár erre talán az is rátesz egy lapáttal, hogy ő a Konohai ANBU-ban dolgozik. Amióta a tanítványai kirepültek a szárnyai alól, azóta nem tud magával mit kezdeni, úgyhogy, kizárásos alapon, csak az ANBU munka maradt neki, ahol, ha úgy vesszük, még tisztelik is.

Oh, be sem mutatkoztam még nektek... A nevem Hatake Mina, 12 éves vagyok, és, ahogy már rájöhettetek Hatake Kakashi az apám. Az anyámat Yami Hanare-nek hívták, de már sajnos ő bő 7 éve halott. 5 éves voltam, amikor a Hangrejteki ninja-k megtámadták az otthonunkat. Akkoriban még nem Konoha-ban laktunk, hanem Víz országának egy határfalucskájában, Kirikumo-ban, s azért, mert anya egy körözött ninja volt Tűz országában, s ha az országban élt volna, tuti, hogy a Konohai-ak megöletik. Na, ez az, amit apa nem akart, s inkább ő járogatott el hozzánk naponta, két naponta, hetente, hogy anya biztonságban élhessen. Ám, amikor a Hangrejtekiek megtámadtak minket, apa már későn ért oda hozzánk. A gonosz ninja-k addigra már felgyújtották az egész falut, és szinte megöltek mindenkit. Én egészen odáig, amíg meg nem láttam apát, a szekrényben bujkáltam, sírtam, mint egy kisbaba. A Hangrejtekiek az orrom előtt ölték meg az anyámat, aki engem védett minden áron; ő is bújtatott el a szekrénybe. Amikor apa megtalált engem, először nem mertem odamenni hozzá, mert annyira sokkos állapotba kerültem. Elájulhattam is, hiszen már csak arra emlékeztem, hogy egy tisztáson voltam, és egy mellény volt a hátamon. Felismertem, hogy apáé volt, hiszen az ő illata és melegsége áradt belőle; s ezután fordítottam el a fejemet jobbra, ahol megláttam az apámat, aki egy kövön ült, s közben bánatosan fürkészte az eget. Sírt is... Láttam a könnyeit az ezüstös holdfényben... - És ekkor tudatosult bennem, hogy az imént történt szörnyűség nem egy állom volt, hanem tényleg megtörtént... Anya tényleg meghalt. – Megkönnyeztem, majd felálltam és apához rohantam. Szinte beleugrottam az ölébe és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy még soha sem. Éreztem, hogy ő is így tett: éreztem, hogy remeg. Nem tudom, hogy mi járt a fejében, de még azt sem tudtam, hogy az én fejemben mi zajlott... - Ja, de tudom... Káosz! – Összekönnyeztem az alá öltözetét, s azt sem tudtam, hogy hol vagyok... Csak az ő hangja tudott engem megnyugtatni; csak az ő ölelésében éreztem magam biztonságban; csak benne bízok meg igazán... - S azóta az este óta vált szorosabbá a mi kapcsolatunk.

Azóta a szörnyű esett óta élek apával titokban Konoha-ban, bár 2 évvel ezelőtt lebuktunk, mivel apa tanítványainak feltűnt, hogy apa már nem igazán jár el sehova sem a küldetések után, hanem egyből haza jön hozzám. Na, igen... Így ismerkedtem meg Naruto-val, Sakura-val és Sasuke-vel. Igazából baromi jó fejek, főleg Naruto és Sakura. Nagyon vicces, amikor Naruto mond valami hülyeséget, s utána Sakura úgy fejbe vágja, hogy még a csempe is betörik, ami alattunk van. Kb. apa olyankor dob ki egy infarktust; Sasuke meg szégyenkezik a csapattársai miatt. Amikor Naruto-ék megtudták az igazságot az anyámmal kapcsolatban, feltűnt nekem, hogy ismerték őt... Hogy onnan arról fogalmam sincs, de tudták, hogy apa kiről beszél és ez a lényeg. Ahogy apa az egyre rosszabb és rosszabb részekhez ér, úgy kezdenek el olyankor gyűlni a könnyek a szememben. Sosem fogom kiverni a fejemből azt a jelenetet, amikor a Hangrejteki ninja minden gond nélkül átszúrja anyámat egy hatalmas karddal... - Még a rémálmaimban is sokszor átélem ezt a jelenetet...